Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · IN MEMORIAM · / · PAUL ERNST
Egyetlen híradás sem emlékezett meg arról, hogy milyen kór ragadta el az élők sorából azt a költőt, akit az aggkor küszöbén, egy nagyobbacska alsóausztriai parasztbirtok magányában - a szélesebb irodalmi nyilvánosság előtt szinte ismeretlenül - ért a halál. A sors talán jutalomnak szánta, hogy ne szívárogjon ki semmi halálának okáról, s elmúlásának híre minden földi megkötöttség íze nélkül jusson el azokhoz, kik már életében hittek benne ... Kedves költőjéről, Sophoklesről írt essayjéban megemlékezik arról a legendáról, amit a görög nép szőtt Sophokles halála körül; eszerint a költőt szülővárosából egy hatalmas sas ragadta el, éppen midőn az az örömhír érte, hogy egyik tragédiája megnyerte a pályadíjat. Higyjünk ennek a szép legendának, írta, mert a költő még halálában is szemérmes s miért fosszuk meg fenségétől azt a pillanatát, midőn lehull róla az utolsó kötelék, mi a halavány visszfények világához kötötte?
Mi most úgy érezzük, hogy az európai költészet lekiismerete lett sápadtabb az ő elmúlásával. Bár Paul Ernst életéről s haláláról szólván szinte káromlás lelkiismeretet idézni. Nem döngette-e egy új világérzés kapuját s nem egy új vallásosság megsejtésében csendül-e ki alkotásainak összessége, egy új valláséban, mely éppen a lelkiismeret levetkezésében szentesül? mert nem vallás, csak babona, mi ember és ember között való kapcsokat s félelmeket még élésre érdemes élménynek fogad és puszta homlokával nem fordul egyenesen Istene felé.
S mégis: ha művének számunkra - egyelőre - legelevenebb rétegét, az essayit idézzük fel, úgy érezzük, hogy bennünk zűrzavaros szellemi életünk könyörtelen lelkiismerete kopog, a lelkiismeret, mely felemás, léha, páváskodó, igaz gyökereitől elszakadt, küldetését könnyelműen megkerülő művészetünkre olvassa reá a csúnya halált egy felsőbbrendű létezés nevében, mit csak a halálfélelem kicsinyes démonai tagadtatnak meg velünk. Ezek az essayk megkísérlik felvonni e felsőbbrendű létezés fogalmi állványait egy romhalmaz körül. Aligha olvashatta valaki ezeket az írásokat borzongás nélkül; a maradéktalan elmúlás látomását lopták bele az olvasóba, aki valaha mert hinni abban, mi nem állja meg a helyét e zord törvénykezés előtt s a Magvetőt látta, kinek roppant árnyéka kitöröl mindent, ami igazi létre érdemetlen, a Magvetőét, ki a búzát elválasztja a polyvától ...
A költői formák metafizikája. Ez tán túl tudákos s túl szűk meghatározás, midőn a paulernsti kísérletek eredményére keresünk ismertető jelzést. Bámulatosan tárja fel műfajok szerkezeti törvényeit, művészi formák statikáját, a költészet belső növekedésének biológiáját; e kemény küzdelemből zsákmányolt felismerések messze-messze túlnőnek holmi esztétikai elrendezés magasföldszinti távlatán, a formák megragadása itt egy valóságos létezés megragadásával egyenlő, művészeti törvények hite csak egyik megtalált formája a hitnek s a költészet tisztaságának követelése csak absztrakciója egy pozitiv vallásos érzésnek. Itt illóvá válik minden ellentét
Oly magától értetődőnek érezzük, ha Paul Ernst a mindennapos életnek egy-egy tünetét szellemkritikai szemlélődéseibe illeszti és a lényeghez tartozónak érezzük nyomban, ha egy-egy szóval rendszerébe emeli akár a hétköznapok legsívárabb tüneteit is. Ez a költő ifjúkorában közgazdásznak indult; senki nála erősebben át nem élte az ember gazdasági s szellemi életének összefüggését; ha a gótika formai kialakulását az egykorú építészet gazdasági meghatározottságából s az utaknak építészeti anyag szállítására való alkalmasságából vezeti le, az ő meglátásában nyomban előttünk áll a gótika
Ha áttekintjük azt a világot, amit kísérletei megszerkesztettek, úgy érezzük, hogy Paul Ernst volt korunk legnagyobb
A legnagyobb szabadság a legnagyobb megkötöttségben: a tragédiának ez az ősi tartalma s egyben formája, Paul Ernst egész világának átmérője. A tragédia ősi világát akarta feltámasztani drámaitlanná hígult korunkban. Elszántan, minden megalkuvás nélkül, rideg, ethikus számítással szerkeszti tragédiáit, melyek egykor talán a tömegek számára is megelevenednek, kilépnek ma még ezotérikus hozzáférhetetlenségükből s beilleszkednek egy új mithologiába, mely most csak az egyesek sejtéseiben él eleven életet.
67 évet élt. Úgy érezzük, hogy ez az ő számára túlontúl korai halál volt. Paul Ernst mindig a nagy aggastyánok szellemi társaságát kereste s úgy illet volna, hogy ő is pátriárka-kort érjen el. Most alkotta volna talán legszebb munkáit; az ifjúság tulajdonképpen emberhez méltatlan állapot, vallotta, az ifjúság akadálya a teljes szabadsághoz való elérkezésnek, az ifjúság a lankás domboldalakat járja s az enyhe napsütés varázsa meg-megakasztja a csúcsok felé való tovaindulásban ... Az aggkor hozhatja csak meg a teljes tisztulást.
Miért ragadta el a sors az utolsó állomások elérése előtt?
...A weimari Németország teljesen megfeledkezett róla, még úgynevezett költő-akadémiájába, hol annyi kisebb s mégkisebb költőcske foglalt helyet, sem tartotta érdemesnek beszólítani. A «harmadik birodalom» nyomban kitüntette meghívásával. S pár nap múlva halott volt. Talán a sors művészete volt ez is; megkímélni őt ttól, hogy lássa, mint torzul el a valóságban nem egy dédelgetett eszméje, mint terpeszkedik el egy semmiből felfújt frázis-heroizmus az igazi, a tragikus heroizmus helyett, melyet ő áhított s melyre nyilván nem érett még meg a világ...