Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · IN MEMORIAM · / · PAUL ERNST
A Nyugatnak
Ezerkilencszázharminchárom május tizenhatodikán, kedden helyeztük őt örök nyugalomra. Tűzoltók vitték a vállukon koporsóját, várának kapuzata alatt, azon az úton, ahol sétálgatni szeretett: a birtokán végigvezető gesztenyesor alatt. A falú fehérlő uccáján haladt a menet és napfény omlott a zöldelő stájer mezőkre, az erdős dombokra és a távolból csillámló havasokra. Ennek a földnek és e föld lakósainak, rokonoknak és barátoknak mondott nyitott sírja fölött hálát a pap: mert itt, St. Georgenben talált nyugalmas és megelégedett órákat a költő, aki egész életében nem kereste a boldogságot. Szentelt csöndben hangzottak el a szók: «Ti mind, kik itt összegyűltetek, megtartsátok azt az érzést, hogy a legnagyobb németet adjuk át az örök nyugalomnak».
Meg lehet és meg kell mondani, ha eleget akarunk tenni az igazságnak, hogy volt idő, mikor még alig ismerték a németség között Paul Ernstet, de már alakult ki körülötte egy baráti kör: Budapesten. Többször is időzött Paul Ernst a vendégszerető fővárosban s itt szeretettel és tisztelettel kényeztették. Amilyen nehezen élte végig életét, mindig értékesek voltak számára a nyugalmas és örömteli magyarországi napok. Az iránta való nagy tisztelet tettekben is megnyilvánult. Lukács György páratlan módon méltatta Paul Ernst drámaírói munkásságát «A modern dráma fejlődésének története» és «A tragédia metafizikája» című munkáiban. Szép és megtisztelő kötelességnek tetszik hát, hogy az író életmunkájáról szóljak.
A német nép későn ismerte fölt legnagyobb vezetőjét. Csak az utóbbi hónapok során érte az elismerés. Megkapta a bajor Maximilián-érdemet, a Goethe-érmet, a költőakadémia meghívta tagjai közé, a színházak előadták műveit.
A tömegek nem ismerhették meg őt. Elhagyatva kellett küldetésének nehéz terhét viselnie. Az egyedüllétben istenfélővé lett, éles ésszel és égő lelkesedéssel töltötte be isteni feladatát, «födetlen fejjel állt meg Isten viharai előtt». Csak kevesen ismerték föl, hogy a polgári rend épülete összeomlással fenyeget, ő azonban új világot is teremtett a németek számára. Mint Isten küldötte ült törvényt kora fölött és pálcát tört fölötte. A régi, fáradt világ helyébe, amit elméleti írásaiban: «Zusammenbruch des deutschen Idealismus» és «Die Grundlagen der neuen Gesellschaft»-ban szétrombolt, novellái, eposzai és drámái költészetében új, biztonságos és renddel telt világot épített.
A kanti ismeretkritikából kiindulva tudta Paul Ernst látomásos költői erővel fölépíteni ezt az új világot. Elsőnek merte levonni a kanti filozófia művészi következményeit: «Egyedül vagy s magad teremted e vad világot». Figyelemreméltó «Die Jünglingsjahre» című önéletrajzi művének ez a részlete: «Ha az érzésem csalódik is: van egy hatalom, amely azt teszi, hogy gondolkozom: hogy vagyok; s ha megyek és magam körül nézek, bárhova megyek, vagy nézek, élet kél föl, csak azért, mert belőlem fakadt s én csak azért vagyok, mert van egy hatalom, amely azt teszi, hogy gondolkozom: hogy vagyok. De ez a hatalom Isten és minden tervem és törekvésem, minden szándékom és akarásom csak ostobaság, csak tükrözöm azokat; azok csak képek és én összefüggést akarok teremteni.» Amilyen erősen gyökerezik Paul Ernst a kanti ismeretkritikába, olyan szenvedélyesen tagadja a kategórikus imperatívust. Ugyanaz az érzés, ami miatt otthagyta a szociáldemokráciát és ami a kategórikus imperatívus bírálatára kényszeríti: az, hogy a nép, a tömeg, az emberek fölött, akik lehetnek boldogok, van még valaki: a szabad, csak önmagának felelős egyéniség, akire nem érvényesek a tömeg szabályai, aki Istentől kapja erejét s a nagy akarások, teljesítmények és alkotások föladatát.
Ez Paul Ernst gondolkodásának és költészetének magja. Mindig a tragédiát tartotta a legnagyobb kulturális teljesítménynek és a költészet legmagasabb formájának, mert a csak önmagának felelős és éppen ezért tragikus embert kívánja meg: a tragédia a szabad személyiség és az ellene tornyosuló szükségszerűségeknek: a végzetnek küzdelme. És ez a tragédia értelme, ahogyan az Paul Ernst - erkölcsi pátoszától és metafizikai gondolkodásától, hitétől meghatározottan - fölismerte és újra föllelte a görög drámákban. A tragédiának az egész jelenségvilággal harcban álló embert kell ábrázolnia, a tér és idő szűk korlátaiba zárt Én harcát, amint túljut minden földi kereten és transzcendens mintaképéhez mind közelebb jut. Mert a költő «hisz egy túlvilági énben, aminek itteni énünk csak halvány tükörképe».
A tragédiából kiindulva találja meg útját Paul Ernst a kereszténységhez. A görög drámák csak költői módon előrelátott képei Krisztus golgotai tragédiájának. Az Úr nem másokért vállalt szenvedést viselt el, az ő áldozatos halála mintaképül kell szolgáljon mindazoknak, kik az ő nevével élnek. Szükségszerűnek is látszhatik, hogy Paul Ernst életműve a Messiás-költészet hatalmas akkordjában csendül ki.
A görög tragédia legmélyebb értelmezését «Brunhilda» című drámájában érte el a költő. De tovább is ment és eddig nem hallott erővel és merészséggel alkotta meg a német kegyelem-dráma példaképét, «Ariadne auf Naxos»-t. Hierarchikus sorban építette föl a tragédia nyomán a kegyelem-drámát: az etika fölé helyezi benne a vallást. A hős Theseus nem bír másként létezni, mint etikai alapon s az utolsó lépésnél elbukik; a sors előtt való megtörése az istenség előtti megtörtét is jelenti. A bűnös Ariadne pedig Dionysosnál találja meg a mindennek kegyelmes és megbocsátó szerelmet, amit Theseustól remélt. Szenvedése, ahogy a félisteni Theseus szétszaggatja álmát, szabaddá teszi benne az isteni erőket, egyenlővé teszi őt az Istennel: az Isten szerelme és kegyelme hull rája.
Kristályos tisztaságban és a legtisztább igazságban folyt le Paul Ernst rögös útja. Életének hatalmas műve erős konturokkal tornyosul föl előttünk. A novellán, regényen, drámán és eposzon át halad előre, hogy végül a
[+]