Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: VERSENYT AZ ESZTENDŐKKEL!

Fenyő László: BABITS MIHÁLY ÚJ KÖNYVE
Jegyzetek és vallomás

1. - Mint a kutya silány házában ... Mindjárt a bevezető-versből a nagy költészet lehellete csap fel ... Mily szikkadt, cserepesajkú vers, milyen forró, megszenvedett dadogás. Mennyivel mélyebbről jön, mint a régi könnyű dalok, holott maga a vers madara ott se könnyű, csak a szárnyalása e madárnak ... Van ezen a versen valami megkülönböztetett európaiság, hangjában, ízében, áttetsző kemény bordázatában, mondhatni véralkatában, valami, ami minden idők nagy líráját, a jelentős lírai korszakokat és az egyéni csúcsteljesítményeket láthatatlan áramba sodorja össze ... Ritkán éreztem mai versből ilyen meztelenül kivillanni azt az időtlen lényeget, amit öröknek nevezünk.

2. A költészet többé-kevésbé mindig lélekelemzés; kétségtelen, hogy a vers Freud előtt is már ösztönösen tudta magában a pszichoanalizist, hiszen a költői vizió valószerű valószínütlenségét mindenkor oly szabad eszme-társításokból merítette s meríti fel, amelynek emlék-rezegtető mechanizmusa közelrokon azzal, amit a pszichoanalitikus terápiából ismerünk - mégis, nem egy Babits-verset nehéz volna elképzelni a freudizmusnak mint tudománynak élő és ható jelenvalósága nélkül. Az «Álmok kusza kertjeiből» egyensúlyozó pár-rímeibe, mint vasrácsokba, görcsösen kapaszkodik a vers, mintegy érezve, hogy merész asszociációival lezuhanna különben; a komponáló-fegyelem az a józan ösztön, (bármily paradoxnak hangzik is), amely remekművé foglalja össze ezt a homályon átszikrázó lélekanalizist, amely valami surrealista költő kezén csak egymást kergető ötletek könnyű és felelőtlen meghintáltatásában merült volna ki. Maga Babits is közelebb jut a surrealista versfelfogáshoz a Rejtvényekben, mely a lélek méh-melegébe ás le, de a költő tudja, hogy annak sáros és gőzölgő fakadása - gyógyít. S íme «A vetkőző lelkek» vallomása:

Óh, mit ér a hús únt mezítlensége, mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt!

3. Babits idilljei. Soha nyugtalanabb idilleket. Hiszen akad itt érintetlen is, amelynek sikerült «csak» idillnek átmentenie magát. (Csak egy méhe ...) De már a dal-motivummal játszó Dzsungel-idillben, amely első pillanatra a régi mester könnyűkezű alkotásának látszik, az «Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át» gyerekkori emlékétől alig egy lélegzésvételnyire ilyen sorok állítják meg az olvasót:

Éjjel is magába húz egy ingó sűrűség,
hol az ijedt álom jár és zsombékokra lép.

4. Ez a remek Verses napló, mely együtt lélekzik s nő az olvasóval a hajnali fészekcsippenéstől a fénytszomjazó estéig, változatos formái közé zárva külső és belső tájak gazdag és kevert virágzását. A légy és a fűnyí-olló, a pasziansz és a kávéscsésze kis körén a cukor nyomán forró apró szökőkút éppoly lényeges élmény-anyaga e naplónak, mint a költő háború-sejtelme és halálborongása.

És mennyi változat közben! Mily fensőbbséges és mindenre-érzékeny, ünnepélyes és közvetlen; emelkedett és intim.

5. S a mesterséggel bibelődő is egy-két érdekes megfigyelést tehet. Talán a napló-forma hozza magával (a napló szeszély s e szeszélyt a költő talán már a formával érvényesíthetőnek véli?) vagy csakugyan, ahogy sejtem, lehetne beszélni arról, hogy Babits formaértékelésében, itt-ott, valami megváltozott a rím körül? A régi Babits-versekben az intonált formához vas-konzekvenciával alkalmazkodott mindig a rímelés; a Napló-ban nem egyhelyütt a lírai helyzet izgalmának véletlene a rím, lezáró és beteljesítő véletlen, ösztönösebb, érzékenyebb, a tiszta rímet gyakrabban váltja érdes, gondolati összecsengésével az asszonánc.

6. Felüdíteni, megragadni, elkápráztatni, megmarkolni, lenyűgözni - mindezt már a fiatal Babits verse is tudta, a megrázó, borzongató, misztikus, megrendítő, döbbenetes is mindig meg volt ebben a költészetben. Ám Babits őszikéi tudnak valamit, ami csak a meglett kor sajátja: a láthatatlan suhanást: meghatni. A «Beteg-klapanciát» könnyek közt olvastam és a «Botozgató» fájt, mintha az apám írta volna.

7. Művelt költő - így fémjelezték már a fiatal Babitsot is s a jelzőben mindig volt valami alattomos mellékíz. Kell-e bizonyítani, hogy a műveltséggel jól sáfárkodott ez a líra s vaj' nem volnánk-e sokkal szegényebbek az efféle művelt-érzéklések nélkül:

Így győzünk mi, szomjas, gyűrt Napoleonok
s ha megállunk este valamely ablakban
s kinézünk a házak fölött a vad égre,
szivünk reszket, mintha minden alkonyatban
egy hasztalan meghódított Moszkva égne.

Vagy:

Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
a földet, mely a sírok rothadását
s csontok pőregését takarja,
s az eget, a Mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely mögött
nincsen még levegő sem ...

8. Költészet és kollektivizmus. Melyik költőt nem izgatta még ez a kérdés? Itt van például Babits, aki betegágyán paplana virágairól ír, mellesleg, igen szép verset, de második részt is hozzá kell írnia, mert elfogja a lelkifurdalás. És maga felel meg a rosszhiszemű és mindjárt elefántcsonttornyot kiáltó politikai lesbenállóknak, akik szemére vethetnék, hogy paplana virágaival játszik, mialatt künn a világban bűn és nyomor és szenvedés stb. Milyen termékeny ez a kétség is, ez a párhuzam, ez a szembeállítás, a tétel és ellentétel - s marad-e más a költőnek, mint végül, megfelelve a láthatatlan vádaskodóknak, a szépség nevében vállalni ezt is - s hozzátehetjük: a sikerült költemény nevében. És ki vádaskodhat itt, mikor e paplan virágai mögött egy nagy költőpálya áll ércfedezetül, oevre, mely minden léleksejtjével lángolóan szögezte le magát az Ember és az Emberiség mellé.

9. Egy köteten belül is milyen sokféle ágazás, mily sokrétűség; seholsem érezzük erőszakoltnak a ciklusos-beosztottságot. És aki kedveli a jelzőket, itt válogathat: Babits, a humanista költő, a katolikus; a magány, a szerelem, a betegség, az öregség, a rezignáció, a lázadás költője, az idillikus, a multakba-révedő és a korszerű, a népekhez szóló és az egy-embert boncoló, a kedves arcképén és paplana virágain tünődő és az emberiség jövőjének gondjába merült stb. És minden lapon remekmű s olyan is, melyre a fenti jelzők egyike sem érvényes. Hová soroljam például a «Tavaszi szél»-t, a verskomponálásnak ezt a remekét, amelynek dinamikus lendülete szakaszonként újra meg újra hatványozza az egészet?

10. A «Versenyt az esztendőkkel» a babitsi költészet székesegyházának szédítően monumentális kupolája. Legmagasabb s legmélyebb, legérettebb kötete ennek a már első jelentkezésében is érett költőnek. S ezzel kimondtuk egyben, hogy «A halottak élén» óta nem volt ilyen jelentős eseménye a magyar lírának.

Babits minden kötetében keverve hozta kicsit azt, ami volt s mindig valami újat is. Mily fátylak lehullását, mily meg nem lebbent fátylak lehullását várhatjuk még e meztelen s még egyre meztelenülni-vágyó lírában - erre a következő Babits-kötet adja meg majd a választ.