Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: VERSENYT AZ ESZTENDŐKKEL!
1. -
2. A költészet többé-kevésbé mindig lélekelemzés; kétségtelen, hogy a vers Freud előtt is már ösztönösen tudta magában a pszichoanalizist, hiszen a költői vizió valószerű valószínütlenségét mindenkor oly szabad eszme-társításokból merítette s meríti fel, amelynek emlék-rezegtető mechanizmusa közelrokon azzal, amit a pszichoanalitikus terápiából ismerünk - mégis, nem egy Babits-verset nehéz volna elképzelni a freudizmusnak mint tudománynak élő és ható jelenvalósága nélkül. Az «
Óh, mit ér a hús únt mezítlensége, mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt!
3. Babits idilljei. Soha nyugtalanabb idilleket. Hiszen akad itt érintetlen is, amelynek sikerült «csak» idillnek átmentenie magát.
Éjjel is magába húz egy ingó sűrűség,
hol az ijedt álom jár és zsombékokra lép.
4. Ez a remek
És mennyi változat közben! Mily fensőbbséges és mindenre-érzékeny, ünnepélyes és közvetlen; emelkedett és intim.
5. S a mesterséggel bibelődő is egy-két érdekes megfigyelést tehet. Talán a napló-forma hozza magával (a napló szeszély s e szeszélyt a költő talán már a formával érvényesíthetőnek véli?) vagy csakugyan, ahogy sejtem, lehetne beszélni arról, hogy Babits formaértékelésében, itt-ott, valami megváltozott a rím körül? A régi Babits-versekben az intonált formához vas-konzekvenciával alkalmazkodott mindig a rímelés; a
6. Felüdíteni, megragadni, elkápráztatni, megmarkolni, lenyűgözni - mindezt már a fiatal Babits verse is tudta, a megrázó, borzongató, misztikus, megrendítő, döbbenetes is mindig meg volt ebben a költészetben. Ám Babits őszikéi tudnak valamit, ami csak a meglett kor sajátja: a láthatatlan suhanást:
7. Művelt költő - így fémjelezték már a fiatal Babitsot is s a jelzőben mindig volt valami alattomos mellékíz. Kell-e bizonyítani, hogy a műveltséggel jól sáfárkodott ez a líra s vaj' nem volnánk-e sokkal szegényebbek az efféle művelt-érzéklések nélkül:
Így győzünk mi, szomjas, gyűrt Napoleonok
s ha megállunk este valamely ablakban
s kinézünk a házak fölött a vad égre,
szivünk reszket, mintha minden alkonyatban
egy hasztalan meghódított Moszkva égne.
Vagy:
Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
a földet, mely a sírok rothadását
s csontok pőregését takarja,
s az eget, a Mennyek csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely mögött
nincsen még levegő sem ...
8. Költészet és kollektivizmus. Melyik költőt nem izgatta még ez a kérdés? Itt van például Babits, aki betegágyán paplana virágairól ír, mellesleg, igen szép verset, de második részt is hozzá kell írnia, mert elfogja a
9. Egy köteten belül is milyen sokféle ágazás, mily sokrétűség; seholsem érezzük erőszakoltnak a ciklusos-beosztottságot. És aki kedveli a jelzőket, itt válogathat: Babits, a humanista költő, a katolikus; a magány, a szerelem, a betegség, az öregség, a rezignáció, a lázadás költője, az idillikus, a multakba-révedő és a korszerű, a népekhez szóló és az egy-embert boncoló, a kedves arcképén és paplana virágain tünődő és az emberiség jövőjének gondjába merült stb. És minden lapon remekmű s olyan is, melyre a fenti jelzők egyike sem érvényes. Hová soroljam például a
10. A
Babits minden kötetében keverve hozta kicsit azt, ami volt s mindig valami újat is. Mily fátylak lehullását, mily meg nem lebbent fátylak lehullását várhatjuk még e meztelen s még egyre meztelenülni-vágyó lírában - erre a következő Babits-kötet adja meg majd a választ.