Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: VERSENYT AZ ESZTENDŐKKEL!

Illyés Gyula: VERSENYT AZ ESZTENDŐKKEL!
Babits Mihály új versei
1.

1928-1933, - öt év, - nem kell jellemezni, mi volt a nyugati civilizáció életében ez az öt év, - a költő negyvenötödik és ötvenedik esztendeje közt írt verseit foglalja magában ez a kötet. A világ igazán nem volt nyugodt és erről hírt ad ez a könyv is, de a Babits pályafutását követő olvasó a nagyon is változatos babitsi tájak után ennek az öt vagy ötödfél évnek termése között egyszerre mintha emelkedett, biztos fensíkon járna, akárcsak azon a valóságos dombon, az esztergomi Előhegyen, melyet e költemények javarésze újra és újra fölidéz. Kicsit a világ zaja fölött, de nem sziklák és fenyvesek mindentől elszigetelő csúcsán, honnan le és föl csak szédítő felhőkbe nyílik a tekintet; még tölgyes és gyümölcsös magoslat ez, mely a távoli völgyeket csak közelebb hozza. Ismerősen magyar magoslat, nem misztikus vergődésekre, de férfias szemlélődésre indító, olyan elmélyedésre, melyben nem az ég, hanem a lenti tájak tisztán látható alakzatai kapnak helyet. És ha mégis magány és elzárkozottság («s tán egy kicsit táblabíró módra»), nem a ködös túlvilági vágy teszi azzá, hanem a lenti lárma, a völgyeket elöntő szennyes jelen, melyből szívesen menekül, kinek nem kenyere és dicsősége a napok dicsősége. Arany Jánosnak illett volna ez a környezet, ha nem síkságon születik és korunkban él.

Öt év, a férfikor magoslata, első tekintetre merőben új tájék, mint Babits minden kötetében. És új hang, Az Istenek halnak, az ember él vívódó koncenrtjének egy szólama emelkedik föl és uralkodik az egész könyvön. Sose hallottuk Babits hangját ilyen egyenletesen közelinek. A hajdani sohamegnemelégedés, a nyugtalan lélek, melyre oly jellemző volt, hogy nem gondolatok eredményét, de magának a gondolkodásnak öngyötrő folyamatát is (mintegy a legyőzhetetlen szemérem bosszújaként) adta a verselő hangban, megenyhül, a gúzst idéző kérdőjelek föloldódnak. E lapok után nem merül föl a probléma, hogy klasszikus-e, dekadens-e, szentségtörő, vagy katolikus-e a költő? A hang félreérhetetlen, keresetlen és közvetlen. Egyenesen hozzád szól, mint a házigazda. Az ember nem szabadulhat valami elfogódottságtól és ünnepiességtől. Irodalomtörténeti esemény nyílik előttünk s egy élet egyre csillogóbb értelme.

Közvetlen és meghitt hang? Az invokáció, vagy inkább invitáció a férfias idillekhez és elégiákhoz egyszólamú, magas hangon kezdett és egyre magasabb hangot kívánó, elnyúló, szinte már nem is emberi üvöltéssel kezdődik, mely önmaga kétségbeesésétől részegül. Mintha Vörösmarty tébolyuló napjaiból csapna felénk, csapna át felettünk a közelgő korok idegenségébe. Érezzük, nem csak nekünk szól, messzebb igyekvő horderő röpíti. Az egész kötetnek van valami korból kikivánkozó, azután is hatni vágyó íze.

Mint a kutya silány házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva, ruhátlan,
híven, remegve és bátran.

Magamra maradtam, magamra
és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott minden ablakomba.

A hang nem ezen a vonalon fut végig; indulata, régibb babitsi reminiszcenciákkal találkozván ebben a versben még föloldódik, hogy a többiekben majd és ép a legbékéltetőbb helyeken eredeti fájdalmában zendüljön meg újra és újra. Ez a hang lesz a szólam egyik foka. A másik az elmélyedésben is magyarosan tárgyias és magyarosan a reménytelenségre hajló humanizmus, Babits világszemléletének kezdeti erjesztője, mely akárcsak a legrégiebbieknél jeremiási váddal és önváddal, váltakozva kemény bírálattal és az őszinteség kitörésével buzog.

Ez a vers szinte őrjöngő vetkezéssel indul. Vetkezésével azoknak a babitsi díszeknek, szalagoknak, csokroknak, hajdani volánoknak, melyek reminiszcenciája ingerkedve még ebben a versben is fölmerült. A költő elfulva érkezett a csúcsra és most látjuk, milyen utakon. De őszintesége itt sem a megszállottak vetkezése. Nem bibliai, nem katolikus, hanem Babitsnál is csak olyan mértéktartó, magyar-kálvinista vetkeződés, milyen Aranyé volt s melyet a protestantizmus úgylátszik örökre beoltott a magyar szellembe. Nem az Isten felé vetkeződik, hanem felénk.

Babitsnál ez mégis erőpróba, mint ahogy minden kötete az volt: elveti régi fegyvereit. Őszintesége, meztelensége nem Kosztolányié, aki művészi belátásból stílusát meztelenítette le oly ragyogóvá, nem is Gellért dikció-ujító puritánsága, az ő meztelensége a lélek szükséglete, mely ellene fordul a stílusnak is. Nem az eszköz-tökéletesítő írói fejlődés ez. Látni a lélek elsőbbségét; az változott először. Nem stílusfordulattal állunk szemben, sőt nem is a mondanivalóéval.

A gazdag Babits-kötetek közt is szokatlanul gazdag új Babits-könyvben most nem a motivumok változatossága, vagy újszerűsége lep meg. Régibb kötetek témái elevenednek, három-négy versben is fölmerül az élet kettősségének, a Psychoanalizis christiánának és a Gólyakalifának anyaga; mint mondottuk, humanizmusa sem újkeletű. Még mélyebbre száll ebben az anyagban, még jobban kimeríti? Nem. Személyesebben szól. Ha a régi Babitsot a bujkálás, az izgató föl- és lemerülés vádjával és dícséretével illették, ebben a gyűjteményben mindig előttünk az arc. Ha a régiekben a személyiségnek már zsúfolt sokrétűsége miatt nem tudtuk, mikor beszél többesszámban és mikor a maga nevében, itt mindig az ő hangja szól és a régi témák is új hangsúlyt kapnak, átmelegszenek. Zsúfoltan gazdag ez a kötet is, de nem láttunk még ilyen kerek, ilyen egész Babits-kötetet. A költő leglíraibb könyve van előttünk.