Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Könyvről könyvre

Még egyszer az Akadémiáról. - Akadémia és nagyközönség a köztudatban két ellentétes izléspólus. Az Akadémiát mint a nehéz és magas irodalom menstvárát szoktuk tekinteni, a tömegizléssel, a könnyű és szórakoztató literaturával, a zsurnálizmussal szemközt.

A magyar Akadémia azonban rég megszünt az lenni. Ez a nemes testület ma már alig vádolható arról hogy a nehéz irodalom magasságaiba vonulva fumigálja a közönség izlését és a tömeg megértését. A mult Nyugat-számban beszéltem az Akadémia idei nagydíjára vonatkozó ítéletnek indoklásáról. A tudós társaság itt a tapsoló publikumot «értékes areopágnak» nevezi, s nyíltan vallja hogy döntésében a «százezrek» véleménye után igazodott. S ehhez képest rá kellett mutatnom arra is hogy újabban Akadémiánk izlése csakugyan a könyü lektür-irodalomnak, és zsurnálisztikus költészetnek látszik kedvezni.

Az Akadémia nem tiltakozott szavaim ellen; sőt váratlan és frappáns módon igazolta őket. Éspedig azáltal hogy a kebelében megürült egyetlen irói helyet Csathó Kálmánnal töltötte be. Nem találhatott volna nevet mely pontosabban szinonimája a könnyűfajsulyu, szórakoztató irodalomnak. Csathó derék, rokonszenves iró; a magas nemében még jó író is; a feladat melynek szolgálatában áll, nem utolsó és nem haszontalan: megerőltetésnélküli olvasmányt adni a fáradtaknak, szelid időtöltést ama «százezreknek», akik, sajnos, minálunk jó ha tizezreket kitesznek, s akik beérik még ilyen szelid szórakozással. Ennél többet Csathó, akit okos és szerény embernek gondolok, maga sem látszik ambicionálni.

Ez azonban taláncsak mégsem az a magas irodalom, amelynek őrzését Arany és Gyulai szelleme az Akadémiára hagyományozta. Mert bizonyos hogy ők nem a könnyű és népszerű irodalom támogatását várták az Akadémiától. Ellenkezőleg, ők maguk is személy szerint, és az Akadémia égisze alatt, kemény harcokat vívtak a könnyű és népszerű irodalom ellen, mihelyt az a magas költészet pózában akart tetszelegni s annak nimbuszát bitorolta. Az Akadémia a leghatározottabban eltér hagyományaitól, a multban vállalt céljaitól és a saját nagyjainak szellemétől, mikor a nagy költészet és súlyos irodalom helyett a (bármily jószándéku) Unterhaltungsliteratur felé fordul érdeklődésével és rokonszenvével.

*

Az Akadémia pálfordulása. - És most nem egy ember beválasztásáról van szó, ami csekély és véletlen dolog lehet, s legfelebb szimptoma. Az egész mai magyar Akadémiáról van szó amelyben az irodalmat már-már - pár nagyuri dilettánson s hivatalnok-tipusu szürke tanárokon kívül - jóformán csak a naiv, szórakoztató zsáner művelői képviselik. Mily feltünő jelenség például hogy Akadémiánkból a versköltők lassankint teljesen kihalnak! A vers mégis magasabb műfaj nálunk, nem a naiv közönség szájize szerint való - s így hát nem is az Akadémia szájize szerint. Igy foglalják el az öreg Arany-epigonok helyét a szórakoztató tucatregények gyárosai. Gáncsoskodni csöpp kedvünk sincs ezen. Az Akadémiának kétségtelenül joga van, arra fordulni figyelmével amerre ő akar, s azt az irodalmat pártolni amelyik neki tetszik. S bizonnyal a jó szórakoztató irodalom is méltó a kitüntetésre és pártolásra. Csak az kár hogy az Akadémia e pálfordulása épen kulturánk mai mostoha éveiben lesz tökéletessé. Magasabb kulturánk mind kevesebb érdeklődésre tarthat számot, a nagy költészet, a súlyosabb irodalom, mindenfelé csak közönnyel találkozik, publikuma megfogyott, presztizse elhanyatlott. S ép ekkor az a nagymultu intézmény, melyet tradiciói, neve, jellege s öröklött tekintélye is ép a magas költészet ápolására s a publikum közönyével szemben való fölmagasztalására tesznek hivatottá: ehelyett a publikumnak való könnyebb irodalom s olcsóbbfajta sikerek meglepő diszkiséretének szegődik.

Bizony ez hasonlit egy kicsit valami áruláshoz.

De, mondom, nincs kedvem gáncsoskodni s a dolgot nem is érzem menthetetlen bajnak. Az Akadémia bátran elmellőzheti természetes hivatását s fordulhat más irányba; a nagy magyar költészet, a magas irodalom mégsem fog talán egészen árván, figyelem nélkül maradni (legalább addig nem amig a Nyugat él). Eszközök nélkül is, szivünk és lelkünk tükreivel, mégis csak fogunk valami ragyogást és viszfényt adhatni a folyton ujraszülető szent magyar lángoknak. Kicsit sajnáljuk hogy a Vörösmarty, az Arany és Gyulai akadémiája végkép eldobja irodalmi jelentőségét s már ugyis eléggé megfogyott presztizsét. Kicsit visszásnak érezzük hogy egy nemzet Akadémiája oly irodalmat szentesítsen, melyre a közönség nemesebb rétege már csak felülről tekinthet. De bárhogy is legyen, a Nyugat és köre már régen kényszerült átvenni azt a szerepet ami voltakép egy Akadémia szerepe: fémjelezni irodalmunkban azt ami igaz, nagy és nemes születik, megkülönböztetni, s megőrizni a jobb közönség emlékezetében. Az akadémia nyugodtan fordulhat a könnyü irodalom felé: mi hiven fogunk kitartani a nemesebb költészet, a magasabb literatura védelmében.

*

The gentle art of making enemies. - Barátaim és jóakaróim egyre figyelmeztetnek hogy - szegény beteg poéta létemre - nagyon is hadakozom jobbra-balra, s minden cikkemmel uj ellenségeket csinálok magamnak. Ez nemes művészet: az ellenségcsinálás művészete; s ez a fő-fő kritikusi művészet, Magyarországon mindenesetre méginkább mint a Whistler angol glóbusán. «Embert barátjáról» - mondják; de a kritikust bizonyára ellenségéről ismered meg. Én azonban nem vagyok elég céhbeli kritikus, s ellenségeimet nem mindig kellő szakértelemmel válogatam; összevissza, (ahogy mondtam), jobbról és balról egyaránt szereztem, s néha olyanok közt is akiket inkább barátaimul szerettem volna. «Mért támadtad meg ezt vagy ezt?» - kérdik tőlem és én nem tudok mit felelni: hisz szeretem, s becsülöm is az illetőt; eszem ágában sem volt hogy megtámadjam! Ha valódi céhbeli kritikus lennék, tudnám, hogy kritika nincs is, csak támadás. Aszerint keresném szavaimat, s ellenségem csak az lenne akit én akarnék. Igy azonban el kell fogadnom ellenségnek mindazt aki cikkeim nyomán olykor egészen váratlanul s meglepetésszerüen adódik - ennyit megér talán ily nemes művészet, ily különös játék és ritka kisérlet izgalma: micsoda áldást és átkot válthat ki egy csöpp őszinteség ebben a hazug és bizantitikus magyar világban?

*

Papköltők. - Hogy mennyire nincs kritika, csak támadás, azt közelebbről Illyés Gyula példája is mutatja, akinek a magyar papköltőkről irt cikke, mint előrelátható volt, általános kavarodást keltett. Még olyan nyugodt, kivülálló protestáns ember is, mint Reményik Sándor, indíttatva érzi magát hogy a «megtámadott» Mécs Lászlónak védelmére keljen baráti, vagy társi, vagy talán vetélytársi loyalitással. A loyalitás szép emberi tulajdonság; de a kritikust épugy tévedésbe viheti mint az ellenkezője. Mikor azt olvassuk Reményik tollából hogy «Mécs Lászlónak vannak olyan csucsai amelyekre nem fog feljutni sohasem Illyés Gyula, sem én»: különös érzés fog el bennünket, mintha egy gyönyörű termőfa oktatná ki ifjabb társát tiszteletre a háztetőn felburjánzott vadsóska iránt.

Ez a vadsóska csak azért veri fejével az eget, mert a háztetőn nőtt. Idelenn a földön törpe volna.

Természetesen, szabad az ellenkező véleménynek is megszólalni. A Nyugat szivesen kiadta Gyergyai Albert cikkét, amely Illyéssel, s mellékesen velem is polemizál; mégsem hagyhatom szó nélkül e cikk egy passzusát, ahol Gyergyai olyasvalamit ad szájamba, amit én sohse mondtam. A loyalitás lehet hiba mikor kritizálunk; de mindig kötelező mikor idézünk. «Mint Illyés sejtteti, s mint ahogy Babits ki is mondja, a papköltők nem egyszer és könnyen "zsoldosok" lesznek és "szolgák"» - idézi Gyergyai. Ezt én sohse mondtam, a «zsoldos» kifejezést nem is használtam, s nem is használhattam, hisz ebben a szóban gyanusítás volna, mintha a papköltők anyagi előnyökért szegődnének az Egyház szolgálatába. Ilyesmit senkisem állíthatna csak ugy ráfogásképpen. A katolikus Egyház szellemibb multakból megmaradt testület, mely még szellemi erőket őriz e világban. De itt áll, érdekek és viszonyok láncolata között; s én csak azt írtam, hogy a papköltő e láncolatba fűzve «könnyen tekintheti az Egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak, melynek pillanatnyi érdekei és céljai tudtán és akaratán kívül is korlátozhatják költészetének szabadságát és őszinteségét». Mindez megfér a legönzetlenebb ideálizmusal. A «zsoldos» nem fér meg.

Szükségesnek láttam ezt a tiltakozást. Gyergyai Albert bizonnyal jobb katolikus mint én. De valamennyien tökéletlenek vagyunk. A tökéletes katolicizmushoz sok mindenféle hozzátartozik - talán még az idézetek pontossága is.

*

Esti Kornél. - Ezt a cikket megint betegágyban írom; a szivem ritmusa bomlott meg; mozdulatlanul kell feküdnöm; még beszélnem is csak keveset szabad; nem maradt számomra más mint irni és olvasni. Hadd emlitsem meg hát azt a remek magyar könyvet amely utóbbi napjaimnak öröme és élvezete volt: Kosztolányi Dezső Esti Kornél-járól van szó. Ez lekötött, feledkezésbe ringatott, s noha anyagának nagyrészét a Nyugat-ból ismertem már, olyan szenvedélyesen érdekelt, mintha saját belső, mesterségbeli ügyeimről szólna. Valóban arról is szól: atelier-regény, egy iró életéről és lelkéről; de az iró egyuttal ember is s az iró itt az ember mellett többet és nem kevesebbet jelent. Voltakép nem regény ez; s mégcsak nem is novellák sorozata amiket a közös hős személye fűz össze. Igazi novella talán csak kettő van a kötetben; azok közül is az egyik lírává olvad át. A könyv többi darabja tiszta líra, vagy ötlet, vagy csevegés, vagy humoreszk, vagy értekezés, novella-formában. Bevallom, nem ez a tartalom az ami megkapott és elragadott. Sőt, külön és rövid szavakkal elmondva, az ötleteket talán kissé üreseknek is találnám. A humort avultnak sejteném és nyakatekertnek, (ahogyan néha a Poe Edgar humoreszkjei hatnak). Például a kleptomániás műforditó történetére célzok, vagy hasonlókra. Minde témák érdekessége és súlya nem terjed tul egy-egy anekdotáén. Jobban érdekeltek az emlékek aranyszálával font témák, egy iró serdülése és megkeményedése az ellenséges élet hullámverésében; titánkorunk hangulatai s szinterei, melyek bennem is közös élményeket idéznek ... De itt sem a téma a fontos, hanem a líra ami mögötte van. A kötet legmélyebb témája Kosztolányinak, az írónak, állásfoglalása irodalommal és élettel szemben. Az író minden érdeklődése, egész a nyelvészeti és tudományos kiváncsiságokig, helyet kap itt; a novellák között kettő is van mely voltakép burkolt nyelvészeti elmélkedés. De alig kap helyet valami aminek ne lenne köze az irodalomhoz. Az írót a szavak izgatják; az írás izgatja; s a világ, mint az irodalom anyaga, tárgya, vagy ellensége. Szimbolikus ahogy a török lányt a szavakért csókolja meg melyeket nemzetétől kapott. Mindez - ez az egész irodalmi világnézet - prózában elmondva, talán kissé pózosnak tünne föl: dacos póznak és tetszelgésnek. De Kosztolányi prózája több mint próza. Líra és művészet. Különös író ez: prózája talán még sokkal külömb a versénél; de ő mégiscsak költő és lirikus, és nem prózaíró. Kosztolányinál minden a formában van, szinte a legkülsőbb formában, stílban és szavakban. Művészete ép abból áll ahogyan a semmiséget naggyá teszi, a banalitást érdekessé, az ízetlent zamatossá, pusztán a stílus, a nyelv eszközeivel. Nagyszerüen tud magyarul s bárhogyan ítéljük meg nyelvészeti dilettantizmusát, egy pompás eredménye mindenesetre van: a saját stílusának tökéletes megtisztulása, meggazdagodása, megedződése. Valami hatalmas költői atlétika ez, a született izmos lélekalkatnak s egy élet szívós tornájának eredménye. Mondatai szinte érzéki élvezetet adnak, mint Anatole Franceéi, s néha majdnem mindegy, miről beszél; szivesen megbocsátjuk a pózait, észre sem vesszük koronkénti hígságát, s szinte örülünk ha hosszadalmas. Ez a stílus buja képeket fest, s plasztikus emberalakokat mintáz elénk. Hozzá kell tennem, hogy van egy írás a könyvben amely mint novella is szinte tökéletes (kár hogy a végén kissé ellírizálja); az ifju Esti Kornél kalandja a vasuton az őrült lánnyal. A szubjektív emlékek melegsége, a pszichológiai átélés mélysége és gazdagsága s a stílus varázsos eleganciája ezt az írást a legszebb uj magyar prózairások sorába emelik. De én az egész könyvnek hálás vagyok, mert csónakká varázsolta betegágyamat egy ringató és színes folyamon; szomoruan csukom be s dobom paplanomra, mint akinek napi ópium-adaga elfogyott.