Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 12. szám
De amint ott nézem Jánoskát, egyszerre csak a másik hászjalyukon jönnek fel a napszámosok is a záporeső elől.
Jókedvük van, jóllaktak. Kötődnek egymással. Röhögnek.
Egyik meglátja Jánoskát a pucikomban. Jön oda hozzá. Jönnek vele a többiek is.
Na ezek a falusi bugók ugyan nem csudálták meg a pucikomat. Csak éppen körülnéztek ott. Azzal az egyik röhög egyet és megfogja a Jánoska ujjasa gallérját:
- Hej te süket kakas! - kiált rá. És belerúg a Jánoska ülepébe és rázza. A többi kacagja.
Azután az egyik lekuporodik hátul a Jánoska térde alá. Arra a másik lök egyet Jánoskán, hogy keresztül bukik amazon. Szegénynek a feje olyat roppan a deszkán, mint egy csákánycsapás.
Akkor odaszaladnak hozzá, lehajolnak. Egyik megfogja a Jánoska két lábát, széjjel csapja mint az ágast, a másik a Jánoska két karját fogja széjjel... kezdik hintázni Istenigazában, hogy majd a hajzásig lökik fel Jánoskát. Utoljára pedig egy nagy svunggal lódítanak egyet rajta, hogy vagy öt méterre cuppan le a hájszán. A murva csak úgy porzik a deszkákról. A falusiak röhögnek.
De Jánoska se egy mukkot, se egy nyikkot. Se nem sírt, se nem mozdult. Ha fogták, hagyta. Ha elengedték, ott maradt.
Már én nagyon megsajnáltam. Ha prüszköl a paprikától és szagolja a kártyát, akor biztosan fáj neki az is, ha megüti magát.
Eddig elnéztem, hogy játszanak vele ezek a buga atyafiak. De most már mikor kettő megint odament Jánoskához, hogy tán újra kezdje vele a hintázást, mint egy szalmazsákkal, hát kiugrottam a hászjalyukból és odamentem:
- Emberek, hát legyen szívük! Mit bántják ezt a szerencsétlent?
Na erre egyik röhögve azt mondja:
- Hátszen lüke ez! Csak ordít itten!
A másik azt mondja:
- Mi köze hozzá magának?
És, látom, kezdenék is a Jánoska kíncsolását. Hiába szóltam!
Gondolom: ennyi vad paraszttal nem köthetek ki itten. Mert megraknak. Pedig legszívesebben lekanyarítottam volna nekik egy nehány szájast.
Csak szépen kezdtem újra:
- Hát lássák emberek! Magukkal sem érdemes jót tenni. Én mondtam a kocsisnéknak, hogy adjanak egy tál ételt az imént maguknak, mert sajnáltam magukat, hogy ott néznek az ember szájába. De maguk nem sajnálnak meg egy ilyen szerencsétlent.
Hát erre mégis, közülök egy öreg így szólt:
- Halljátok te! Hát ő adatott gulyást nekünk. Fogadjátok meg a szavát.
- Mit fogadjunk? Hát ki bántja őtet? - ágált egy másik kesefejű, görbelábú legény.
De rögtön a többi három is az öregnek adott igazat.
Otthagyták Jánoskát a deszkán feküdni és elkezdtek tőlem kérdezni egyet és mást:
hogy: honnan jöttem? mire szegődtem? Meg a többi.
Én meg Jánoskáról kérdeztem ezeket is. Mert nem tudom miért, nagyon sajnáltam ezt a hülyét.
Hát mondták, hogy: hiszen ők nem is bántották most ezt a Jánoskát. Csak játszottak vele. Azt látnám, mikor a többi idegen napszámosok is itt vannak és megverik ezt a hülyét, mert nem tudnak tőle aludni, az éneklésétől. Van úgy, hogy addig rugdossák, püfölik ezt a szerencsétlent, amíg több rajta a kék folt, mint a fehér bőr.
Csakis, alig mondják ki ezt ezek a parasztok, egyszerre Jánoska csak úgy fekve rákezdi az éneklést.
- Úúúú, jájájáhá! Újúháhá! Jujuhuhááá!
A falusiak röhögnek. Röhögnek engem, hogy csóválom a fejemet. Mert, ahogy a hajzás alatt, a hosszú szűk padláson megszorul a Jánoska danolása, hát alig értjük ott egymás szavát. Szinte a fülünk fáj tőle.
Igazán, ahogy megesett a szívem ezen a Jánoskán az elébb, most, hogy ordít és eszembe jut, hogy az éjszaka hogy hánykolódtam tőle álmatlan, hát csakugyan nekem is jön, hogy menjek oda és verjem, rugdossam agyba-főbe ezt a büdös hülyét itten.
Mit is csudálkozzam rajta, hogy összeverik ilyen nyomorult emberek, mikor a napszámmunkától törődötten pihenni akarnak és Jánoska nem hagyja őket?
Kacagok magamban utoljára mégis egyet és azt mondom:
- Hát hallják, eszembejut, hogy egyszer a városban plakátot hordtam. Tudják, hogy megy az? Két nagy papondeklit akasztanak az ember nyakába. Nagy betűkkel, meg figurákkal van telerajzolva. Nem nehéz munka, csak nagyon röhögik, bámulják vele az embert. Mert hát nem szabad vele elbújni, hanem éppen ott hordani a járdákon, ahol a legtöbb a járó-kelő. Az kell éppen, hogy bámulják és röhögjék az embert, mentül jobban... hogy jöjjenek a komédiára. Na ez a plakát valami hangversenyt hirdetett velem, elől-hátul, a hátamon... Elég az hozzá, hogy a napszámon kívül, a színháznál azt adták ráadásnak, hogy ha akarom meghallgathatom az előadást, persze ingyen, a kakasüllön. Nahát már csak a csuda kedvéért is elmentem, hogy lássam, mire segíthetem összecsődülni embereket? Voltam én már színházban nem egyszer, a kellékhordásért. Olyan szépen táncoltak és énekeltek, hogy az ember egy percben a szemét törülte, a másikban a székre ugrott volna a bokáját összeverni jókedvében, nemcsak a tenyerét... Nahát, ott vagyok mos is a színházi kakasüllőn, ennél a hangversenynél, amihez a plakátot hordtam... Kijön egy kisasszony, nagy kalárissal a nyakában és leül a zongora mellé. (Az egy nagy cimbalom.) Elkezdi verni. Utána kijön egy úr, fekete fecskefarkú ujjasban, éppen mint egy fekete sáska. Az aztán neki fohászkodik és elkezd énekelni... Hát tudják, én először azt hittem, hogy ezen kacagni kell, ahogy énekelt az ottan, a fecskefarkú lajbijában. Mert az Isten ne segítsen el innét az álltó helyemről, ha az nem éppen úgy ordított ottan, mint itt ez a Jánoska. De még ugyan. Mind jobban. És a kissasszony is mind jobban verte azt a nyavalya zongorát neki. Így veszkődtek, erőlködtek ottan. De nem hogy kacagott volna valaki rajtuk, inkább még nagyon csendben hallgatta őket az egész színház, akár a prédikációt a templomban... De én csak nem voltam ebbe belegyőződve. Még arra is gondoltam, hogy az emberek mérgükben vannak itten olyan csendben és még engem is megvernek utoljára, ha megismernek, hogy én hordtam a plakátot nekik ehhez a bőgő fecskefarkúhoz.. Na csak tréfálok! Dehogy verték meg azt a fecskefarkút, mint itt maguk Jánoskát, amiért ordít. Még ugyan újrázták, tapsolták, mikor meghajtotta magát és bement. Nem sajnálták, hogy pénzt adtak ezért a vonyításért... Úgy bizony!... Én ugyan még elsőbb azt hittem ottan: na tán csak megkezdte ez a fecskefarkú a komédiát. Most jőnek ki aztán szépen, tarkán felöltözve és táncolnak, énekelnek szépen lányok, fiúk, karddal, csákóval, pruszlikban, viganóban... De nem! Hallják!... Megint csak a fecskefarkú jött ki és a kisasszonyával együtt csak úgy veszkődtek és erőlködtek a nagy kalampiázásban és vonyításban, mint elébb... Többet aztán nem tudok, mert otthagytam őket! A pecér tegyen hurkot a nyakukba, mint a kutyáknak, mert azok sem vonyítnak szebben. Én pedig a féléjszakámat rontottam el a hallgatásukkal!... Hát így volt!
Na erre az egész buga társaság kacagott ott nekem. Én meg aztán még azt mondom:
- Hát éppen azt gondolom. Kár, hogy ezt a Jánoskát itten nekünk hagyják ordítani, mikor itt csak verést kap érte. Be kellene vinni a városba, ha egyszer az uraknak úgy tetszik az ilyen ordítás, hogy még fizetnek és tapsolnak érte. Oda kéne vigyék, eladni ezt a Jánoskát a rokonai.
Hát erre is kacagnak. De itten aztán két lány, vagy menyecske, két falusi lotyóféle kereste ezeket a napszámosokat. Kettejüknek volt ismerőse, vagy mije a falujokból. De a többi is vele ment mindjárt mihallani, el a padlásról.
Így ott maradtam megint egyedül Jánoskával.
*
Hanem az elébb szavamat vétettem volna, ha elmondom, hogy mikor leugrottam a hászjalyukon, hát egy nyavalya szegben elszakítottam a nadrágomat.
Vettem hát a tűmet, cérnámat, hogy megvarrjam. Merthát aki asszony nélkül van többet mint nem, ahogy én is, kell hogy értsen az asszonyi tajkoláshoz is.
Hát varrom ottan vigyázva a nadrágomat.
De azalatt Jánoska, mint a pattan-bogár (ha ismerik, egy kis hosszúkás fekete bogár az, ha hozzányúlnak, vagy nézik, megmered, csak úgy mozdul, ha otthagyják)... hát egyszóval Jánoska is megmozdul a földön már.
Felült a deszkán, úgy énekelt egy darabig. Aztán felkelt, járt, úgy énekelt. De énekelt egyre.
Ilyenkor, úgy láttam, nem hallott, nem látott, nem törődött semmivel.
Elég az, hogy mikor elvégeztem a varrást, hát odamegyek hozzá: nézzem már ugyan, hogy lehetne ezt a hülyét elhallgattatni?
Eszembejutott, hogy láttam egyszer egy asszonyt, mikor a gyereke nagyon sírt, hát mit tett? Szembe nézett vele és elkezdett ő is éppen úgy sivalkodni, mint a kölyke. És a kölyök erre elhallgatott.
Na, nem látott itt senki, hogy kiröhögjön, hát egyszerre én is Jánoska elé álltam és éppen úgy, mint ő, elkezdtem éppen azt a nótát.
Csakugyan! Jánoska egyszerre abbahagyta a kornyikálást. Nagyszerű!
Már éppen akartam dicsérni magamat: lám milyen okos vagy te Marci!... Dehát Jánoska: juhuhú, háhú! Megint rákezdte.
Megint elejbe álltam és én is nyivákoltam neki. Erre csakis, megint elhallgatott.
De aztán megint rákezdte.
Nahát nem értem el semmit. Hiszen így akkor beállhatok a hülye párjának, hogy egy-egy pár percre hallgasson nekem.
Mi a fenét tegyek ezzel?
Hát hallgassanak ide!
Ahogy ott tötyögök-lötyögök Jánoska körül, a nadrágvarrástól a tű még a kezembe volt a cérnával. Szokott úgy az ember a kezében felejteni valamit, ha már nem is használja.
Na, bosszúságomban, hogy ezzel a hülyével nem tudom félbehagyatni ezt az ordítást, hát csak úgy gyengén, inkább tréfából, mint méregből, a tűt a kezemben beleszúrom a Jánoska hátulába.
Na mi ez?
Az én Jánoskám rögtön elhallgat. Rámnéz, mintha megismerne, úgy. És a szeme jár lefelé a kezem után, amelyikben a tű van.
Mutatom neki a tűt. Nézi és megint rám néz, mondom, majdnem értelmesen.
- Na mi a komám? Félsz a tűtől? - kérdem és úgy teszek, mintha beléje akarnék szúrni a tűvel.
Csakugyan, erre megmozdul és elhuzza a vállát, nyakát, mint a szűzlányok, ha szégyellik magukat. És tovább megy tőlem.
Odavagyok egészen a csudától. Mi ez?
Mikor ütöttem, rúgtam, hát mintha nem is érezné, még a szempillája se rebbent meg. És tessék, most egy tűtől, egy kis szúrástól fél és nem ordít.
Hadd lássam! - gondolom, - félsz a késtől is?
Veszem ki a bicsakomat és mutatom neki. De arra nem is pislant Jánoska. Odatartom neki az orra alá és úgy teszek, mintha a szemébe szúrnék. Hallják ezt? El se kapja a fejét.
Csakis eszembejut, hiszen a munkás mondta, hogy a napszámosok már késsel is fenyegették Jánoskát, ha ordít, hogy megölik, de nem használt.
Csak a tűtől fél, vagy mi a fene? Attól jön meg egy kis esze? Elmozog tőle és nem vonyít.
Úgy igen! Attól fogva, hogy megszúrtam a tűvel, nem vonyított többet Jánoska.
Mit csudáljak jobban?
Már mindegy! Az a beszéd, hogy rájöttem, hogy mivel hallgattatom el ezt a hülyét, ha rákezdi nekem az ordítást. Ha ugyan rákezdi még! - gondoltam.
Dehát ne erről beszéljek, hanem arról, hogy ahogy ott álltam és előbbször arra gondoltam, hogy szaladok le a hászjáról és elpötyögöm a kocsisoknak, hogy jártam Jánoskával a tűvel... hát mintha valami meglökött volna: Marci ne tedd!
De miért?... Csak úgy jutott eszembe azután, hogy azért ne fussak dobra verni ezt a tű dolgot Jánoskával, mert aztán az biztos, hogy ezek a komisz falusi mokányok össze-vissza fogják szurkálni csak mulatságból is ezt a szegény lükét.
Nem is álmodtam, hogy milyen szerencse ér ezáltal majd engem, hogy jó gondolatot szántam egy ilyen Istenverte nyomorultra is, mint ez a Jánoska. Mintha csakugyan igaz volna, hogy jótét helyébe jót várj! Mert a Jóisten a gazda felettünk.
Na nem úgy, hogy valaki jót tesz, hát rögtön tartsa a markát a Jóisten elé: hun az áldás érte? Hanem valaki nem is sejdítheti soha, milyen úton-módon szolgálja meg a Jóisten a jóságát.
Majd aztán meghallják.
*
Elég az, hogy aztán még egy darabig úgy eljátszottam ott a padláson azzal a hülyével, mint egy nagy bábbal.
De csak azt vettem észre, hogy ha a tűvel fenyegetem, hát mintha egy kis ész jőne a bárgyú fejébe. Még azt is megteszi, hogy utánam jön, ha intek neki és leül, ha mutatom neki, hogy: ülj le! Nem kell, mint máskülönben fogni és húzni és nyomni és rángatni, ha valamit akar vele az ember.
Már aztán persze otthagytam Jánoskát, mert nekem is kezdett máson járni az eszem. A dolgomon itten, hogy: mit fundált ki, hogy tegyen velem ez a szekeres Kasos?
Megszólítottam ugyan őtet magát is estefelé, mikor hazajött, de csak azt mondta nekem: várjak csak soromra és legyek készen a dologra hajnali kolompszóra, majd akad itt munka nekem is elég!
Hát ebből nem lehettem elég okos. A kohó hajnali kolompszavára a napszámosok mentek munkába a faluba. De Gábor, a bricska kocsisa, aki nagyon benfentes volt a háznál és a többi kocsis is csak azt mondta, hogy valaki éves szegődménnyel, ha nem kocsis és nem is a ház körül dolgozik, napszám munkára aligha fogják. Csak számodolás lesz, vagy felügyelet az én dolgom, ha írást tudok.
Na mindegy! Este megint elpoharaztam egy kicsit a kocsisokkal. Azután meg néztem a padláson egy kicsit, hogy verik a kártyát a kohómunkások és mit beszélnek a falusiak. De aztán korán lefeküdtem, hogy pihenten keljek hajnalban.
Hát ne felejtsem azért, hogy éjfél után valamitájt Jánoska megint rákezdte az ordítást és engem megint felébresztett vele.
Na az anyád tejit, most meglátom!
Vettem az istállólámpát, meggyujtottam és odamentem Jánoskához.
Odavilágítok neki: semmi! Ordít.
Erre eléveszem a tűt és beleszúrok neki egy kicsit a hátuljába.
Tökk! Az én Jánoskám, mintha elvágták volna a hangját.
Mutattam neki a lámpánál, hogy: bujj le a szénára és dögölj!
Hát csakugyan lebujt, letette a felét és aludt.
Hujha! Még kacagtam magamban, mikor visszamentem aludni az ágyamra és hallottam, hogy a napszámosok horkolnak a sötétben. Hűjha! Ha igaz, amit az a munkás mondott, hogy ezek a napszámosok úgy megszokták a Jánoska ordítását, hogy tán arra ébrednek majd fel, ha nem hallják... hát akkor szépen nézek ki!
Majd felkelnek és azért verik meg Jánoskát, mert nem ordított nekik. Vagy még engem is megraknak, hogy csendre manipuláltam Jánoskát.
De persze ezt csak úgy mókának gondoltam.
Mentem és aludtam csendben, nyugodtan a kolompszóig.
*
Nahát mást nem tehettem, mint hogy lekullogtam reggel a hászjáról a többi napszámossal az udvarra, a nagykonyha elé, ahol gyülekeztek.
Jön ki Kasos, a nagy szájával:
- Gyerünk, gyerünk, emberek! Drága az idő. Fogjanak szerszámot. És induljunk!
Mennek oda a napszámosok a tornácra, a sok répaszedő kapa, ásó, budákhoz. Szedik elé és indulnak a földekre.
Már én mégis ott állok és várok, mit tegyek? Csak sündörgök a Kasos szeme elé egyre, hogy észrevegyen és szóljon: mi lesz a munkám? De Kasos fordul el, nem lát engem meg. Megyek baltul, fordul jobbra. Jobbtul megyek, balra fordul.
Utoljára is már eléje állok és kérdem:
- Nekem mi lesz a dolgom?
- Hogy mi, hogy mi lesz? - kérdi Kasos. - Hát a körmét fogja piszkálni. Hát mi legyen? Répát szed. Még nincs szerszám a kezében?
Nahát, itt nem kezdhetem el vele, hogy: éves szegődésre ezt hittem, meg azt hittem. Ő parancsol mi a munkám!
Egy csomó falusi máris kezd ott röhögni rajtam, mikor veszem én is a kapát a vállamra. Egyik mondja:
- Mi a? Maga tán azt hitte, hogy magát a gazda visszaküldi aludni, csak azt keresi, aki ringassa?
Erre még jobban röhögtek rajtam.
De befogtam a számat. Nem kezdtem ki velük. Akkor csak jobban piszkálnak, ha a szegődményemet magyarázom nekik.
Morogtam oda valamit nekik, amit követséggel mondanak ki. És mentem magamnak velük.
Nem mondom, hogy jó kedvem volt. Dehát volt rosszabb sorom is ennél, hogy megyek répát szedni.
Azt egyszer mondhatom, hogy a sárkányt nem öltük meg ott a répaföldön a napszámért. Ezek a falusi mokányok tán még a városi tekergőknél is jobban értették, hogy kell beosztani a munkát egész napra.
Ők így mondták egymással:
- Aki reggel sűrűn vágja,
Majd rogyik este a lába.
Vagy még így is mondták:
- Hogyha reggel sűrűn vágod,
Délre már rogyik a lábod.
Még ha valamelyik nagyon nekifohászkodott a dolognak és a másik észrevette, rögtön kezdett neki valami mondókába, hogy kímélje magát addig is.
Kasos otthagyta az egész napszámos hadat aztán. De persze lefeküdni azért nem lehetett. Mert kipeckelte Kasos a szántóföld végén előre, hogy mennyi ember mekkora darabot kell elvégezzen. Meg aztán a szomszéd földeken is mind a Kasos felesei, harmadosai voltak, hát ezek besúgták volna neki, ha nagyon lézengünk ott.
Rettentő egy nagy darab föld volt az, egy folyó mellett. Tudja Isten meddig eltarthatott, amint láttuk, a betakarítás.
De ez jó könnyű munka volt, hát ezek a falusiak vigyáztak, hogy mentül tovább tartson.
Ha tán estefelé már nagyon közeledtünk a peckekhez, ami darabot el kellett végezni? Akkor még a többi meg is verte volna azt a társát, amelyik a peckeken túl egy fattyúrépát is kiszed.
Azt már inkább elnézte a többi is, ha itt-ott idébb szúrták a peckeket a szántón olyanok, akik még annyit se végeztek el estére, amennyi rájok esett a munkából.
Hát így dolgoztam, pipáztam, kötődtem én is, ezekkel a bugákkal sokat, hogy az ember a hasát foghatta.
Az asszonynép úgy visogott, hogy az ember füle fájt. Ezek ugyan el nem futottak, akármit hallottak. Még ők is kontráztak a férfiaknak.
Még én se hallottam ilyen pocsékszájú népet soha. Máskor, más napszámoslotyók között, mikor elkezdtem mesélni, kívált azt, hogy adtuk el a mi Rozinkat a városi butikból, az ura tudtával, a kertésznek, a méltóságosék kertjében, hát mindig megtéptek, leköpdöstek, a fehérnépek, ha voltak ott. De ezek a falusi lotyók csak úgy kacagtak, mint a férfiak, akármit meséltem nekik.
Elég az hozzá, hogy a bajtól a fejem se fájt, mikor hazajöttem este a napszámból.
Csak ezt nem tudtam: minek van szüksége rám Kasosnak, hogy évre szegődtet és répát szedet velem, mikor kap itt a faluban elég kari munkást?
Gábor, a kocsis is, csak vágta rám a pofát, hogy lehet ez? Ő se érti. És a többi kocsis, kocsisné is úgy.
Mert estére már velük vacsoráztam, hogy hát szegődményes létemre járt nekem is a koszt, a háztól.
Meg is kérdezték máskülönben a nagykonyhán ezt. Dehát Kasostól is azt hallották, hogy: csak osszanak nekem vacsorát!
Így meg is hízhattam a dupla koszton, hogy este is főtt ételt kapok, ami nem járt a többi napszámosnak.
Ne is mondjam! Az egyik kocsisné a szemembe mondta, hogy: ők bizony, mint rendes házi cselédek, sohasem ültek le együtt egy rossz napszámossal se, csak énvelem teszik meg, ha már a városból hozott szegődvénybe a gazdájuk.
- Hát vigyázzatok is! - mondtam erre a kocsisnénak: - Vigyázzatok, hogy a gróf ne üzenjen értetek, hogy menjetek a kastélyba, merthogy itt ni nem tarthatjátok ki mindenféle büdös szegényekkel, amilyen büszkék vagytok.
*
Na így mult el egy nap, kettő, három, azt sem tudom hány. Nem volt semmi bajom.
Megfujt a jó hegyi szél a földeken, lepirított jól a nap, meghíztam a dupla koszton.
Csak azt gondoltam: legjobb is volt mégis, hogy a városból, a büdös pálinkás butikokból ide szegődtem.
Azt ne is mondjam, hogy egy Lidi nevű napszámoslotyó minden este felszökött hozzám a padlásra. Nem is sokat kellett unszoljam.
Az ura a másik faluba járt tehenekkel. Csak szombaton mehetett hozzá.
Mondom, csak a számra kellett volna ütni, ha azon kezdem, hogy rosszul ment itt nekem.
Pedig még nem is vártam, ami azután jött.
(Folyt. köv.)