Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA

Schöpflin Aladár: A NYELVMŰVELÉSI VITÁHOZ

Kosztolányi Dezső fényes replikája után, amely mint tapasztaltam, nagy érdeklődést keltett az olvasóközönség körében, azt hiszem, nincs értelme a további vitatkozásnak. Mind a ketten kifejtettük állspontunkat, vita közben kiderült, hogy ezek az álláspontok nem is állnak egymástól olyan messze, mint ahogy kezdetben látszott s kölcsönösen megállapíthatjuk, hogy mindketten megegyezünk a magyar nyelv és stílus szeretetében. Úgy látom, a különbség köztünk nem is annyira elvek, mint inkább temperamentumok különbsége. Kosztolányi ebben a kérdésben a lelkesedő magatartásában áll, én a szkeptikuséban. Kosztolányi pesszimista ott, ahol én optimista vagyok, ő félti nyelvünket azoktól a baktériumoktól, melyek tagadhatatlanul rátapadnak, én olyan egészséges organizmusnak tartom a magyar nyelvet, amely a maga szüntelen fejlődésben levő életerejével, mint az egészséges test, le tudja küzdeni az esetleges betegségek csiráit és immunizálni tudja magát. A nyelvhigiéné kérdését én az irodalom példaadására bízom, Kosztolányi ezenfelül még külön egészségügyi propagandaszervezetet is szükségesnek tart. Ebben a propagandában viszont ő az optimista, míg én ha nem is pesszimista, de - mint mondtam - szkeptikus nézeten vagyok anélkül, hogy ártani akarnék az új nyelvművelő mozgalomnak.

Az egészben azt tartom nagy sikeremnek, hogy sikerült Kosztolányit három kitünő cikk megírására ingerelnem. (Az ingerelni szó, ahogy én értelmezem és ahogy régebbi íróink is használták, nemcsak azt jelenti, hogy ingerültté tenni, hanem azt is, hogy felbiztatni valamire, nemcsak reizen, hanem anrezien is. Szükséges-e szavaink értelmét fölöslegesen szűkíteni?)

Ezzel, azt hiszem, feleltem Hegedűs Lórántnak is, aki szintén megtisztelt egy vitatkozó cikkel a Pesti Hírlapban. Csak azt teszem még hozzá, hogy nem tartom szükségesnek megkongatni a lélekharangot, ha egy-egy író, akár szándékosan, valaminek a jellemzésére, akár hanyagságból vagy ízléstelenségből tisztátalan nyelven ír. Jobb íróink és hirlapíróink túlnyomó részéről mindennapi tapasztalat alapján mondhatni, hogy jó stílusban, tiszta magyarsággal írnak s nyelvünknek nem egy kiváló művésze van köztük. Ezért bízom én a magyar nyelv egészségében.

Az elszakított magyarok nyelvének gondozásáról talán még lesz alkalmam Hegedűs Lóránttal eszmét cserélni.