Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · FIGYELŐ
Babits széleskörű írói, költői és olvasói érdeklődése merész és izgató ugrásokat mutat a görög tragédiától a nagy mai regényig, a legelvontabb lírától Kazincy nyelvének és alakjának feltámasztásáig. Munkálkodása, mint a fényszóró söpri végig sugárkévéivel az emberi elme működésének egész mezejét s hol itt, hol ott nyugszik meg hosszasabban, de mindig olyan pontján ennek a szellemi tájnak, amely az előzően megvilágítottak után meglepetésként hat.
Ilyen meglepetés most ez a könyv, amelynek teljes címe: «Amor sanctus, szent szeretet könyve, középkori himnuszok latinul és magyarul, fordította és magyarázta Babits Mihály» a legellentétesebb munkálkodások eredményét fogja egybe - egyetlen egységül. A könyv a következő részekből áll: egy essai a középkor latin vallásos lírájáról, aztán 50 válogatott himnusz bilingvisen a páros oldalakon a latin szöveg, a szemközti páratlanokon a magyar fordítás, aztán jegyzetek minden egyes himnuszhoz, aztán apró életrajz és méltatás-félék minden himnuszos-szerzőről, aztán bibliográfia, aztán a himnuszok kezdősorai latinul, majd magyarul, továbbá név- és tárgymutató, végül tartalomjegyzék.
S ezt csak azért soroltam fel, hogy nyilván lássuk, hogy ezt a könyvet több, egymástól merőben messze eső író és tudós állította össze: egy ragyogó essaista, egy filológus, egy irodalomtörténész, egy költő és egy tanár s ez az öt ember - egy: Babits Mihály.
Különös és szinte megdöbbentő ez a sokoldalúság, amely azonban mégis egy egységes valami, mint a brilliáns is egy marad, akárhány lapra van csiszolva. S most még tovább bogozza a dolgot, hogy ez az öt-egy ember még mindezeken felül erősen katolikus s a szó nemes értelmében szabadelvű politikus.
Katolikussága, vallásos hódolata olyan égi szépségek iránt, amelyek a földi líra mesterfogásain keresztül nyilatkoznak meg, végigvonul az egész könyvön, érezhető rímeiben, tipográfiájának breviárium-szerető hagyománytiszteletében, költői magyarázatainak a próza egyszerű közlésén átizzó hitében egészen az egyházi hatóság könyvzáró «nihil obstat»-jáig.
Szabadelvű állásfoglalása szorosan csatlakozik katolikusságához, amikor a mai Európa darabokra szakadó nacionalizmusaival szemben nyomatékosan rámutat a katolicizmus «nemzetközi»-ségének nemzetek feletti voltára és összekapcsoló nagy erejére. A szellem Egyesült Európai Államainak középkori latin képét nemcsak költői, vallási, hanem szinte politikai rámutatással idézi elénk.
Az irodalomtörténész végezte el a roppant munkát, egy ezredév latin termékeinek ezreiből ennek az ötven himnusznak kiválogatását, amely úgy hat, mint egy borostyán, ölén a történelemelőtti idők beléje fagyott bogarával: a legyecskét rejtő borostyándarabkáról millió évek történetét lehetett leolvasni. Ez az ötven himnusz az a bizonyos állkapocs-csont, amelyből Cuvier rekonstruált egy egész praehistorikus szörnyet - korával együtt. Ez az ötven himnusz keresztmetszet a régi latin katolikus líra évezredes fájából.
Most jött a filológus, aki finom mérlegére tette a szavakat, sorokat, lejtéseket és rímeket s úgy válogatta ki a legkötőiebbeket, hogy azok a leghitelesebbek, a legkatolikusabbak s a legszebbek legyenek.
A tanár összehordta az adatokat és megmagyarázta őket a filológus becsületes rajongásával, a hívő alázatával, az irodalomtörténész alaposságával s a költő szó-ízlelő lendületével.
A költő végezte mégis a legnagyobb munkát s a kódexminiáló barát szerénységére emlékeztet, amikor azt mondja Babits munkálkodásának erről a részletéről, hogy e könyv igazi szövege a latin «a fordítás csak szerény segítség akar lenni, mely a latin szöveg tartalmi és formai megértését megkönnyíti». Hát nem így van! Ezek a fordítások a Babits-féle verselési bravur s a Babits-féle költő szárnyalás olyan legszebb termékei, hogy egyenként eredetiül is számíthatók.
Tudvalevően ez az a kor, amidőn a klasszikus verselés időmértékét szétfeszíti a latin nyelv alatt zengő barbár lélek ütemet és rím-csilingelést keresése. Ez az a kor, amely előbb vég, aztán kezdet, a klasszikus költészet vége s a nemzeti nyelveken megszólaló költészet kezdete. Az izgató átmenetek, pusztulások és születések ideje, amikor a sapphikus strófa eddig virágtalan enyhén lengő bokrán hirtelen rímvirágok pattanak, amikor a hexameter szabályosan meg-megtorpanó folyamatossága édes zengésű kerékbe töretik s széthulló tagjait ölelkező- és kereszt-rímek igyekeznek egybe fogni, amikor felhangzik új szív új dobogásaként az ambroziánus vers lüktetése, amikor a versek levelet hullató erdejében az időmértékes avar alatt a hangúlyos és rímes verselés új hajtásai sarjadzanak. Halódó szabály küzd erőszakos kölyök-szabályokkal s a költő szabály-szerető füle egyformán figyel a lelkében fölzengő horatiusi sorokra, barbár népi ritmusokra, az örök egekre, egy múló és egy újjászülető világra.
S most dől el, ilyen feladatoknál, miért jó, ha költő egyúttal tanár és tudós is: az ihlet fáklyája tudatosan összehordott, elrendezett és megmagyarázott anyagot világít meg. És Babits bámulatosan tud tökéletes és bomló horatiusi sorokat utánakölteni, a régi időmértékből s az új hangsúlyból pontosan annyit venni, amennyit az eredeti költő vett, hozzásímulni minden új, barbár lüktetéshez s benne maradni minden klasszikus formában, diadallal felszabadult barbár-nemzeti döngő vagy zuhanó lépéseket tenni a klasszikus cothurnusokban.
Vessük csak össze az ilyen sorokat:
Veni, Sancte Spiritus
et emitte coelitus
lucis tuae radium
Vexilla regis prodeunt
fulget Crucis mysterium
Mors stupebit et Natura
cum resurget creatura
judicanti responsura
Jöjj, Szentlélek-isten, jőjj
s áraszd ki a mennyekből
fényességed sugarát
Király zászlói lengenek
villog titkával a kereszt
Hökken Halál és Természet
ahogy a Teremtés ébred
felelni a Vádló-széknek
vagy ezt a himnuszok közt nem szereplő, csak a bevezető essaiben példának felhozott apró gyöngyszemet, (az apácává lett magyar királylányról):
Voto vitae stabilis
loco permutata,
tamquam arbor fertilis
crevit transplantata
Igy cserélve életet
fogadalmát állta,
s megnőtt mint átültetett
termékeny palánta.
figyeljük meg az eredeti s a magyar fordítás pontos egybevágását értelemben, szavakban, rímben, ritmusban, zenében és lejtésben, hűségben és szabad átköltésben s akkor valami fogalmat alkothatunk arról a magasrendű, egyedülálló költői teljesítményről, amivel itt Babits megajándékozta a magyar irodalmat. Babits utolsónak tette érdemben fordítását, de mi tudjuk, miként lesznek az utolsókból az elsők.
És végül jött az essaista, aki újra egyesítve magában a tanár, az irodalomtörténész, a filológus, a katolikus, az égi értelemben vett pacifista és a költő legszebb erényeit, a modern színházi rendező példájára, éneklő kis himnuszai mögé és köré fölvázolta egy ezredév hatalmas diszletét, amelyre a nemes és független gondolkodó, a térdet hajtó katolikus, a tudós és a tanár rejtett rivalda-lámpái vetnek minden részletet kiemelő fényt.
Egyebekben ez a könyv is egyik bizonyítéka annak, amit minden romanista tudományon (többek közt ó-francián) nevelkedett ember tud, hogy a «sötét középkor» műveltségünk egyik legragyogóbb ideje volt szellemtörténetileg, hogy politikailag mit jelentett, azt kutassák csak a tizennyolcadik század felvilágosultjai.
A dús és ragyogó középkor, latin vagy francia, az marad nékem, amit Baudelaire énekelt:
Piscina plena virtutis,
Fons aeternae juventutis...
In fame mea taberna,
In nocte mea lucerna...
Patera gemmis corusca,
Panis salsus, mollis esca
és
divinum vinum,
mint ez a könyv is, az