Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám
Ha fordul a világ s kiborúl alólad
S ugy érzed, jobb élni bujdosva-feledve:
El-elvonulsz tüskés bérci magadba
Mint vásári táncát ha megunta a medve.
És megkapaszkodsz egy domb peremén,
Hogy boldogan mondhasd: Ez a barlang az enyém.
Eltépve mindentől s tépetten a vadonban
Csak magadat siratva vagy magadat nevetve,
Ha fölzeng lelkedben a cintányér-emlék,
Régelmult vásárok bánata s kedve:
Hadd ámuljon a vándor az éji zenén,
Kétlábra állsz s táncolsz: Ez a nóta az enyém.
Esztergomi barlang? rosszul hivod annak.
A Sark öve ez s te sarkövi medve
Élsz Észak dermedett jéghonában
Vágyva hogy eszkimó se jusson közeledbe,
Mert te is ugy érzed hogy: Nincsen remény!
Az emberfaj sárkányfog-vetemény.
És álmodol inkább és gödröt vájsz inkább
Hogy haldokló fejedet a hó befedje -
Vagy Amerikában az indiánoktól
Menekülsz tűzhányók peremén üregekbe:
Ha egy kráterben magamat elrejteném!
Pedig az embert haláláig szeretem én.
S csak futsz, futsz versenyt az esztendőkkel -
Örök jég tükrözik egyszer a szemedbe,
Vulkán tüze másszor s igy élsz közöttünk
Magadat szülve és magadat temetve,
Gubózva, ujulva a lét peremén ...
Mert kemény a magány és a szeretet kemény.