Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...
Mese-mese mess kenyeret ...
Ezzel az én együgyű életem története be is fejeződött. Hogy boldog vagyok-e? Persze, ha már egyáltalán kérdezem ezt magamtól, akkor már nem vagyok az. De őszintén szólva, ez a kérdés csak ilyenkor vetődik föl bennem, amikor tollal a kezemben a papiros fölé hajlom. Egyébként élem a napjaimat és eszembe se jut, hogy ilyesmivel bibelődjem.
A kölök tehetsége egyre pompásabban kezd kibontakozni és ez nagy büszkeségemre van. Csak kétségbeejtően műveletelen. Most Browning és Baudelaire verseit fordítgatom neki. Eddig még a nevüket se hallotta szegény. Ámbár néha elfog a kétség, hogy vajjon valóban a javára cselekszem-e, hogy így kinyitom a szemét. Ezek a gondok néha aludni se hagynak, de mégse akarnék megszabadulni tőlük semmi áron se.
Azt már észrevettem, hogy közte és a leány között kezdődik valami. Én persze nem szólok bele. Hagyom őket. Ez a leány ép lírai költőnek való asszony: csupa egészség, csupa erőteljes vidámság és csupa életrevaló józanság. Olyan megbízható és bőséges, mint egy flottabázis.
Tegnap vasárnap volt. Gyönyörű tavaszi nap. Ebéd után hármasban kirándultunk a Sashegyre. Az asszony úgy megrakta a hátizsákunkat elemózsiával, mintha egy másik világrészbe vándoroltunk volna ki. Nagyot gyalogoltunk, aztán a vadbozótos sziklákon leheveredtünk és jóízűen beuzsonnáztunk. Volt juhtúró, szalámi, friss kalács és termoszban finom tejeskávé. Uzsonna után félrehúzodtam egy bokor árnyékába, hanyatt feküdtem, arcomat leborítottam a zsebkendőmmel, hogy most aludni fogok egyet.
Néhány perc múlva hallottam a leány tikkadt suttogását:
- Jaj ne! ... Meghallja!
Most a költő suttogását hallottam:
- Dehogy! Hát nem látja? ... Alszik az öreg, mint a medve!
Hogy megnyugtassam őket, erőteljesen horkolni kezdtem. Persze ebben a horkolásban volt egyéb ravaszság is. Amint a számon-orromon nagy erővel kifujtattam a levegőt, egy-egy pillanatra föllibbentette a zsebkendő szélét. És ilyenkor - ha csak egy villanásra is - láttam amit láttam.
Buzgón horkoltam tovább és mosolyogva arra gondoltam, hogy a sors még az én hitvány életemre se mondotta ki az utolsó szavát. Még jövendőjében ott tartogatja számomra az igazi örömet, amelynek csirája most bomladozik két fiatal szívben.