Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...

Nagy Endre: FIAM! ...
Elbeszélés (2)
20.

Másnap a Minerva-autó megállott a kis utcában; a feleségem látogatott el hozzám. Szelíd, jóságos, majdnem bűnbánó volt; a sírását beleharapdálta a zsebkendőjébe, amint körülnézett a szobámban. Elmondta, hogy gyerekes meggondolatlanság volt a cselekedetem; semmi értelme sincs és a fölösleges pletykálkodások leányunk menyasszonyi boldogságát szeplőzik be. Talán ő is hibás benne, hogy a házaséletet elviselhetetlen tehernek éreztem, de őt igazán a legjobb szándék vezette. Ő mindig hitt az én nagyszerű írói hivatottságomban és úgy gondolta, hogy az igazi írói tehetség csak úgy tud kifejlődni, ha megismerheti a legbonyolultabb életlehetőségeket is. Irátsy Ferinek is az volt a nézete, hogy nálunk a legtöbb író csak a legprimitívebb életformákat ismeri, de fogalma sincs az úriemberek kultúréletéről. De ha nekem ennyire nehezemre esett ez, csak szólnom kellett volna, hisz ő és a leányunk mindig a legnagyobb tisztelettel őrizte nyugalmamat és - valljam be őszintén - eddig is elszigetelhettem magam tőlük, ahogy csak akartam.

Igy beszélt a feleségem és én már-már meg is hatódtam volna, ha nem állott volna odakünn a Minerva-autó a szerényen besüppedt házikó előtt arányaiban gőgösen kimagasodva és az elegáns ruhájú soffőr nem ült volna a bakon képes színházi lapját olvasgatva. De ez a látomás megkeményítette a szívemet. Azt válaszoltam, hogy kár ennek az egész dolognak a jelentőségét fölfujni. Mindegyikünk él a maga ízlése szerint, - ennyi az egész. Elvégre mindketten abba a korba jutottunk, amelyben már nemcsak a test, hanem a lélek is elvesztette hajlékonyságát. Képzelje el, hogy idegeim kipihentetése céljából valami távoli szanatóriumba vonultam. Vagy ami még ennél is jobb: képzelje el, hogy még mindig ott vagyok Szibériában és a megmérhetetlen távolságból vágyakozunk egymás után. Ez az ötlet engem is ellágyított és egyszerre megint olyannak láttam a feleségemet, amilyennek a fogság vágyódásai föstötték, majdnem színpadias csókot forrasztottam a homlokára. Félszemmel láttam, hogy feleségemben megeredt a hangtalan sírás. Hiszen mégis csak férj és feleség voltunk: szavak nélkül is megértettük egymást.

Megértette, hogy ez a búcsúcsókom volt.