Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...

Nagy Endre: FIAM! ...
Elbeszélés (2)
19.

Néhány év múlva sétám közben véletlenül megint arra vetődtem. Benéztem a műhelybe, de csak az apát találtam ott. Valami apró fakorongokkal piszmogott és szégyellős nevetgéléssel mentegetőzött, hogy a mesterségében nem igen akadt munka, hát jójókat csinál; ennek most nagy keletje van. Hiába, az ember próbál megélni, úgy ahogy lehet. Hát bizony, a régi jó világnak vége, mindent tönkre tett a gazdasági válság. Munka alig van és ami olykor akad is, a pénzt sohse tudja megkapni érte. A fiát besorozták katonának, az legalább most el van látva. Néha vasárnaponként hazaeresztik a kaszárnyából; oly keménykötésű katona, hogy öröm ránézni. A leánya - ez még a szerencse! - egy irodában kapott állást, nyolcvan pengője van havonta, jobbára ebből élnek mostan. De a lakásból két szobát elkülönített, ha azt bérbe tudná adni, mindjárt nagyot segítene rajta. Jó csöndes két szoba, külön bejárata van az udvarról. És olyan tiszta, hogy egy gróf is ellakhatnék benne. Mert a felesége - Istennek hála - most is az a szaporakezű, dolgos asszony, aki azelőtt volt. Neki köszönheti, hogy szükséget azért most se látnak semmiben se. Csuda asszony. Egy fillér se sikkad el a kezén.

Lehet-e, hogy ez a két albérleti szoba volt az a kéklő sziget, amely életem hajóját ezután maga felé irányította? Lehet-e, hogy enélkül meg se írtam volna ezt a levelet a feleségemnek?

Lehet.

Mielőtt életem sorát eldöntöttem volna, előbb elmentem mégegyszer a Vizivárosba és megnéztem, hogy az a két kiadó szoba megvan-e még. Megvolt. A sors intését láttam benne. Amint a szerelő mondta, ép elegen érdeklődtek a lakás iránt, többnyire Pestről jöttek át, magányos hölgyek és öregedő urak, de ő nem eresztette volna be őket a házába, mégha a betevőfalatja is ettő függött volna.

Szombati napon költözködtem be és vasárnap már a régi bőséges ebédet ülte körül az egész család. A katonafiú is hazajött és versenyt evett az apjával. Ebéd után a szerelő kötekedni kezdett a fiával, hogy ma már nem olyan strammok a katonák, mint amikor még ő szolgált a közösöknél. A fiú röhögve vágott vissza:

- Vén totyakos! Tudja is maga, mi az a katonaság!

- Én nem tudom? Te ... Te poros fülű.

Kiálltak a szoba közepére és ott egzecéroztatták egymást. Keményen lecsapták a talpukat, hogy csak úgy döngött a palló. Ilyen jó vasárnapom talán még sohse volt.