Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...
A leányommal már több szerencsém volt. Csakhogy nála az volt a baj, hogy életét majdnem percekre kiszabták kötelezettségei. Lovaglás, bridzs, tánc, színház, társasélet, sportok és ha közben jutott is egy kis ideje számomra, ilyenkor mindig úgy éreztem, mintha nagyon magasból szállt volna le hozzám egy kis beszélgetés-alamizsnára. Eszembe jutott Goriot apó, aki Nucingen báró palotájának előcsarnokában kuporogva várta, hogy leánya estélyruhájában leszaladjon hozzá néhány suttogó szóra.
Egyszer a szobámban véletlenül összetalálkozott vele a kölök. Röhögnöm kellett, hogy rögtön milyen otthonosan, zökkenő nélkül kezdte csapni neki a szelet, mintha világéletében mindig ilyen nagyvilági dámák között forgolódott volna. Vagy mintha valami telivér bestia lett volna, amelynek ősi ösztöne, hogy ilyen finom kisasszonykákkal el tudjon bánni. Ha jobban megnéztem, valóban olyan is volt, mint egy telivér ragadozó: hajlékony és erős volt, mintha csupa elszakíthatatlan inakból szőtték volna össze.
Ezután egyszer elkezdtem fölolvasni neki a verseit. Inkább jólnevelt engedelmességgel hallgatta, mint érdeklődéssel és ez fájt is nekem, mert hisz látnom kellett, hogy egy ilyen kis vers vékony erecskéje jobban elválaszt a leányomtól, mint az óceán. De aztán a kölök életéről meséltem neki; megpróbáltatásairól, nyomoruságairól és arról a hősies erőfeszítésről, amellyel a falu sarából költészetének magas szellemiségébe fölemelkedett. Lopva a leányomra néztem és észrevettem, hogy szemét könny homásolyítja el. Ennél a könnycseppnél drágább ajándékot nem is kaphattam volna tőle.
Így nyilt ki bennem lassankint egy édes ábránd: láttam ezt a két nagyszerű fiatalembert egy életre összefonódni és kísérteties érzékletességgel csengett a fülembe folyton a kölök hangja, amint könnyedén, friss mosollyal mondja:
- Szervusz papa!
És én a könyvemből fölnézve utánakiáltok:
- Szervusz fiam! ... Van pénzed? Ha nincs, adok!
Pontosan ismétlődött a lelkemben ez a kis párbeszéd, mintha gramofonlemez szólaltatta volna meg. De mindig új és kimeríthetetlenül gyönyörűséges volt a számomra ... Szervusz papa! ... Szervusz fiam! ... Érteztem, hogy ebbe éppúgy nem tudnék beleunni, mint gyermek az altatódalba. Mellette boldogan tudnék örökre elaludni.