Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...
Tél volt és pedig az a bizonyos kemény tél, amilyenre a legöregebb emberek sem emlékeznek. Leányom egész éjszaka magas lázban didergett és az orvos megijesztett bennünket, hogy esetleg tüdőgyulladás is lehet a dologból. Ott ültem rettegve az ágya mellett, de szerencsére reggel leszállt a láza, az orvos megállapította, hogy elmult a veszély és én - életemben először - elkésve indultam a hivatalomba.
Mindig gyalog szoktam volt megtenni ezt az utat, de most már közel járt az idő a délhez, a csukott, villannyal fűtött Minerva ott várakozott a villa előtt, no és a förtelmes hóvihar is segítségemre volt, hogy ezúttal szakítsak az elvemmel. Szóltam a soffőrnek, hogy indulhatunk. Közbevetőleg megjegyzem, hogy ez a soffőr is a maga szőke méltóságteljességével a feleségem zsenialitásának a tanubizonysága volt. Ha valaha megmintázzák a soffőrtípus szobrát, csak ő állhatna modellt hozzá. Meg se moccant, csak tétovázva nézett rám és ijedt pillantása mintha azt kérdezte volna, hogy mit fog majd szólni hozzá a nagyságos asszony. Csak egy pillanatig tartott ez a vonakodása, de én elvörösödtem, mintha arcul csaptak volna. Haragosan ráripakodtam:
- Na, gyerünk fiam! Nem érek rá!
A soffőr engedelmesen odaült a volánhoz, a pompás kocsi hatalmas mellével a dühöngő viharnak nekidőlve simán gördült a Belváros felé. Ennyi volt az egész, igazán szóra sem érdemes semmiség, de engem hosszú időre fölzaklatott. Aminek bizonysága az, hogy ime még most is visszaemlékszem rá, holott életem tömérdek apró képe oly nyomtalanul fakult ki lelkemből, mint egy fénykép-lemezről, amelyet elfelejtettek fürdőjében megedzeni.
Amint megérkeztünk, gyorsan kiugrottam a kocsiból, de a kapuban valaki az utamat állta. Egészen fiatal ember volt hihetetlenül elnyűtt esőköpenyben, amelynek málladozó szövete a gombokat rég elhajította magától, úgyhogy spárgával kellett a derekán összekötözni. Kalapja nem volt, de borzas haján a rászállott hó úgy megállt, mint egy fehér prém-sapka. A lábán vászon tornacipő volt. Amikor megszólalt, az olyan volt, mintha a szélvész egy vékony nádszálon fütyürészett volna. A szavát is alig lehetett érteni, kékre fagyott ajka úgy vacogott.
- Szerkesztő úr kérem ... szeretném, ha a verseimet el tetszene olvasni!
Én ezidőtájt már új szellemi álarcot viseltem. Kötekedő, cinikus, csufondáros voltam és az írók, akiknek dolguk akadt velem, meg is csinálták hozzá a legendát, hogy a cinizmus darócába rejtegetem lágy szívemet. De én tudtam, hogy ez nem így van; a gyalázatomat tüskéztem ki a cinizmusommal, hogy megelőzzem a támadásokat ... Most is gúnyosan ripakodtam a nyomorultra:
- Mit gondol? Hogy ilyen hidegben ideállok, a hóba verseket olvasni? ... Na jöjjön föl az irodámba, fiatalember!
Odafönn leültettem egy karosszékbe, de a jó melegben olyan kéjesen kezdett kiereszkedni a fagyból, hogy komolyan megijedtem: végül még az egész vékony emberkéből nem marad csak egy kis pocséta.
- Mióta vár rám? - kérdeztem.
- Kilenc óra óta. Azt mondták, hogy máskor ilyenkor már mindig benn tetszik lenni.
Haragosan ráförmedtem:
- Szerencsétlen! Három óra hosszáig várt rám kinn a fagyban? Legalább bejött volna a folyosóra! Ott meleg van.
Mosolyra görbítette a fél-száját:
- Az a baj kérem, hogy a kapuban nem szerkesztők szoktak állani, hanem portások!
Hm! Ez bizony hihető volt. Eszembe jutott a portásunk derűs tokájával, kezdődő hasacskájával, prémes bundájával és fűtött páholyával, amelynek ablak-szemén át a maga garasos értékelésével rostálgatta az embereket.
- Na adja ide! - förmedtem rá durván. (A daróc!)
Kebeléből kihúzott egy szennyes füzetet, kurtán kikaptam a kezéből és tovább játszottam magamat. Szerettem elhitetni publikumommal, hogy varázslatos szimatom van, amellyel egyetlen szippantásra kiérzem egy kötetnyi írásból a tehetséget. De ezúttal már az első sorok lebéklyózták a figyelmemet, mint valami acél-csapda. Egyelőre fogalmam sem volt róla, hogy mi ez tulajdonképen: szakszerű értékmegállapításokról itt szó se lehetett; csak az érteztem, hogy muszáj tovább, egyre tovább olvasnom. Versek voltak, de az őszinteségnek olyan brutalitásával, az életerőnek olyan vad formátlanságával, amilyenhez foghatót még sohse láttam. Erőt kellett vennem magamon, hogy félbe tudjam szakítani az olvasmányomat és becsaptam a füzetet.
- No jó, majd estére elolvasom! - mondtam kegyes pártfogói hangon. - Majd holnap délelőtt kilenc órakor legyen itt.
Összecsapta bokáját és máris indult az ajtó felé. Utána kiáltottam:
- Hova megy?
- El.
- Mi az az «el»? Hónapos szoba? Ágy? Vagy a híd alatt?
Szerényen elmosolyodott:
- Dehogy! Van nehány ismerősöm, megkeresem őket. Egyiknél, vagy a másiknál majd csak megakadok.
Megkérdeztem tőle, hogy hol élt eddig. Elmondta. Az Angyalföldön egy bolgár kertésznél dolgozott legutóbb, trágyát talicskázott a földekre. Most persze nincs munka, de tavaszra majd csak lesz megint. Pénz vettem ki a tárcámból és átadtam neki.
- Itt van kétszáz pengő. Azért adom, hogy öltözködjék ki holnapra rendesen. Elvégre veszedelmes precedens volna, ha a portást rászabadítanám, hogy ezentúl az ilyen csavargó-formájú embereket bebocsássa!
Váratlanul kurtán, színpadias föllobbanás nélkül, majdnem közömbösen köszönte meg, a két bankjegyet összehajtotta, zsebre tette és kifelé indult. Megint rákiáltottam:
- Hohó! Vissza fiatalember! Hát hogy gondolja magát? Hogy én ezt csak úgy alamizsnaként adtam? Mégcsak az kell, hogy elhiresztelje a városban, hogy én egy őrült mecénás vagyok, aki százasokkal tömöm a fűzfapoétákat! ... Vegye tudomásul, hogy ezt nem én adtam, hanem a vállalat! És nem könyöradomány, hanem rendes üzleti előleg! Tessék kiállítani a nyugtát, ahogy dukál.
Megírta a nyugtát, elment, és én pedig elégülten néztem a tükörbe, mint a színész jólsikerült alakítása után.