Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám · / · Nagy Endre: FIAM! ...

Nagy Endre: FIAM! ...
Elbeszélés (2)
10.

Tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy feleségemben megvolt az, ami belőlem olyan sajgóan hiányzott: ő zseni volt. Csak a lángész titokzatos teremtő ereje lehetett az, ami az egyszerű, majdnem együgyű gyárilányból ezt a pompázó nagyvilági hölgyet kifejlesztette. Arról nem beszélek, hogy meg tudott gazdagodni. Elvégre háborús, szennyes idők voltak, a pénz az utcán hevert és az tudott a legtöbbet összeszedni belőle, aki a legkönnyebben és a legmélyebbre tudott lehajolni. De egyszerűen elképesztő volt, hogy milyen könnyedséggel tudta ebből a gazdagságból a maga természetes, éltető légkörét kipárolni. Még ha számba is vettem, hogy a nőknek általában született hajlama van a gazdagsághoz, akkor is bámulnom kellett a nyugodt otthoniasságot, amellyel feleségem az előkelő élet tömérdek árnyalata között eligazodott. Akár egy szoba átrendezéséről volt szó, akár egy vacsora összeállításáról, akár egy estély meghívott közönségének kirostálásáról, mindig a feleségem intézkedett, anélkül, hogy valaha is kisiklott volna. Leányunkat a legdiszkrétebb színekkel is a legelegánsabb divathölggyé tudta öltöztetni és egyetlen szavában, egyetlen mozdulatában se lehetett az «ujgazdagok» idétlenségét fölfedezni.

Engem valószínűleg épúgy szeretett, mint házasságunk első éveiben, csak éppen most már ez a szerelem megmérhetetlen távolságból sugárzott rám, mint a napfény. Hálószobája az ő külön «lakosztályában» volt, de még ennél is jobban külön választott bennünket túlzsúfolt életrendje, amely arra kényszerítette, hogy minden percét előre számon tartsa. Egyszer mielőtt hivatalomba mentem volna, valamit szerettem volna megbeszélni vele és átmentem hozzá, de az ajtaja előtt utamba állott a szobalánya. Csinosan szabott fekete ruhájával, fekete selyemharisnyájával, csipkés fehér fityulájával a legkifogástalanabb szobalány volt, aki valaha amerikai revűoperettben szerepelt. Kecses pukkedlivel kijelentette, hogy majd bejelent a nagyságos asszonynak. Persze, aztán visszajött a megnyugtató hírrel, hogy a nagyságos asszony hajlandó fogadni a nagyságos urat, bárha ezidőszerint még ágyában pihen. Amikor ezért szemrehányást tettem a feleségemnek, tágra meresztette a szemét és őszinte méltatlankodással válaszolt:

- Dehát hogy gondolja? Csudálom, hogy ezen meg tudott ütközni! ... Ez mindenütt így szokás!

Én emlékszem, egyszer amikor Heineckét, a világhírű drezdai tenoristát hívta meg vacsorára, azon tünődött, hogy milyen húsételt csináltasson. Én kedélyesen paprikáscsirkét ajánlottam, de ő elszörnyedve tiltakozott:

- Isten ments! Úri háznál nem illik csontos ételt felszolgálni! Ez tapintatlanság volna!

Ha olykor - vajmi ritkán - együtt voltunk hármasban, mindig ezeket a botlásaimat beszélték meg jóindulatú derültséggel. Lassanként ránevelte a leányomat is, hogy egy exotikus vadócot lásson bennem, aki ugyan a legközkeletűbb tudnivalóknak is hijjával van, de ép ezért nagyon mulatságos. Egyáltalán, - tudta-e a leányom, hogy ki vagyok én? Néha próbáltam beásni magam a lelkébe; beszéltem neki olvasmányaimról, emlékeimről, vágyaimról, csalódásaimról és amíg gyönyörű nagy szemét rám csüggesztve hallgatta szavamat, úgy éreztem, hogy most lett ő végre igazán az én gyermekem. De a következő pillanatban a karkötőórájára nézett és zavartan mentegetőzött, hogy bocsássak meg ... majd talán legközelebb ... de most igazán nem ér rá ... tudniillik ...

Még csak nem is haragudhattam. Hiszen hármunk között csak én értem rá, hogy a családi élet régimódi tunya idilljeire vágyakozzam. Őket kettőjüket, mint a zordon harcos katonákat, minduntalan szólongatta a magasabbrendű élet könyörtelen kötelességtudása.