Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 10-11. szám
Nahát a kocsist csak ott lelem most is, a kisistálló előtt egy fejősszéken, ahol tanyáztunk.
De nem is érkezem mondani neki, hogy valakit találtam az ágyamon, már rázza is a fejét:
- Igen-igen! Akartam is mondani neked, mikor felmásztál, csak elfelejtettem ott a bivallyal, hogy vigyázz, szét ne dúrja Jánoska az ágyodat. Ott szokott éppen aludni, ez a lüke.
- Hát ki ez? - kérdem.
- Áhh! - legyint a kocsis: - A gazda testvérinek fia.
- Mit mondsz?
- Igen-igen! Az anyja Amerikában van. Ott tartják kegyelemből a gazdáék. Látod hogy! - kacag a kocsis.
- Na de mit csináljak én vele? - kérdem.
- Hát énekelt tán neked? - kérdi a kocsis és odafordítja a fülét az istállópadlás felé: - Nem hallom. Hallgat! - mondja és kacag.
- Hogy-hogy? - kérdem.
- Nahát! - mondja a kocsis és csak vihog: - Énekelni is szokott éjszaka! Ilyen tájt kezdi mindig éppen Jánoska!
- Na ez jó! - mondom: - De nekem szólni sem szólt.
- Hát azt nem is tud. Azért lüke! - mondja a kocsis csak kacagva: - Hagyd a gyehennába! Ülj le!
- Nem! - mondom: - Alhatnám már.
- Hát akkor eridj, Jójcakát! - köszön a kocsis.
- De hogy menjek, mikor ott fekszik a vackomon? - mondom.
- Hát fogd meg és lökd el! - biztat kacagva megint a kocsis.
- Hová lökjem? - kérdem. Merthát mégis ott van a hászján és a gazda testvére fia! - gondolom.
- Ejna! - kacag tovább a kocsis, rajtam: - Hát félsz tőle tán? Na gyere, megyek veled, majd én megmutatom, mit csinálsz vele.
Együtt mentünk fel újra a padlásra Pistával, a soros kocsissal. Persze hozta az istállólámpát és úgy mentünk bátran.
Jánoska most is úgy feküdt a vackomon, ahogy hagytam.
- Na gyere te dög! - mondta a kocsis és elkapta a Jánoska kezét.
Mint egy zsákot húzta végig a murvás padlásdeszkákon Jánoskát, el-el a hászja másik oldalára, ahol széna volt. Ott lódított egyet rajta, hog a szénára huppanjon, még bele is rúgott, hogy az eresz alá hemperedjen.
Jánoska meg se nyikkant ezalatt. Ott maradt a szénán, úgy, ahogy a kocsis odalökte.
- Na, itt az eresz alatt vagy te a legjobban! - mondta Pista rá: - Mert egyebünnen csak elmászik és leesik a hászjalyukon a szénasaroglyába. Minap is a bivalyok ették le róla az ujjasát és véresre nyalták a hátát neki!
Pista csak annál jobban kacagott, hogy én csóváltam a fejemet, hogy lehet így hagyni bitangba egy ilyen mulyát itten?
Annyi hasznom volt ebből az egészből, hogy Pista nálam hagyta a finom istállólámpát, mert: van lenn nekik még egy! - mondta.
Hívott, hogy tanyázzak még egy kicsit vele. De álmosabb voltam. Hát jójcakát kívánt és otthagyott.
Na, elfujom a lámpát és lefekszem magamnak.
Alig hogy éppen hallgatom a jó, friss, pompás szénán a sötétben, hogy fujnak lenn a jószágok, egyik-másik dörgöli a jászolhoz a homlokát és csörög a lánca, egy-egy ló nyihant, horkol egy-egyet, cuppan nagyokat is a bivalypalacsinta a hidláson ... Már alszom is.
De egyszerre, azt sem tudom mit álmodtam, tán, hogy a tűzoltók fujják a fülembe a rezestrombitával ... Csak felébredek!
Mi ez? Mi van itt?
- Áááúú! Júúááá! Júáúú, ááúúúú!
Így vonyít valaki, hogy az egész padlás dudál vissza neki.
Rögtön eszembejut Jánoska és hogy a kocsis azt mondta, hogy énekelni szokott.
Még jó, hogy tudom ezt, mert most tán a frász is elévenne itten az ijedtségtől, a sötétben, erre a vonyításra.
De, gondolom, fel se kelek. Mit keljek fel? Ordít ameddig ordít. Majd elhallgat.
Inkább aludnék tovább, ha ordít, ha nem, ez a lüke itten. Próbálok is.
De hát csak nem tudok ettől a veszett ujujuzástól. Éppen azért, mert Jánoska el-elhallgat közben. Már azt hiszem, nem ordít tovább. Már félig el is alszom. Akkor Jánoska egyszerre újra kezdi a vonyítást. Arra riadok fel mérgesen, hogy megfojtanám ezt a bőgő masinát.
Így fetrengek ottan az ágyon egy darabig. Utoljára is már nem bírom.
Felugrok és megyek oda Jánoskához:
- Coki már! - kiáltok rá és rázom a kezétől, a lábától, a hajától, az orrától, a fülétől és rugdosom és ordítom én is a fülébe: - Coki már! Nem hallod? Nem alhatok tőled!
Mind nem ér ez semmit. Csak annyi, hogy ha valaki még itt aludnék, akkor most annak ketten ordítunk, Jánoska is, meg én is.
Nem is tudom, mennyi ideje tart ez már. Jánoska el-elhagyja és újra kezdi a nyuszítást.
Na az anyád nemjóját! Velem nem ugratsz nyulat.
Visszafekszem én az ágyamra és teletömöm a fülem ronggyal. A fejemre meg ráborítom a pokrócomat. Most aztán tutulhatsz nekem!
Úgyám! De ez sem ér semmit. A fülemben a rongyon és a fejemen a takarón keresztül is, csak hallom Jánoskát.
Nem bírok elaludni. Nem bírok elaludni. Na!
De még ha soká maradok itten, úgy tetszik nekem, majd a csendőrök visznek el innét, mert megöltem ezt a hülye dögöt.
Gondoltam ugyan már arra is: hátha Pista, a kocsis tud valamit, hogyan kell elnémítani ezt a lükét, hát lemennék és megkérdeném tőle? Dehát emlékeztem, hogy a kocsis is csak kacagott, hogy nem lehet semmit se tenni Jánoskával, ha énekel. Én is láttam már ezt. Azért maradtam.
De mert a kocsis, akármit kérdeztem erről a Jánoskáról, csak legyintett és röhögött, mágis bennem volt még a kíváncsiság, hogy: hogyan és mint lehet itt ilyen gazdag embereknek a bajára ilyen fattyujuk?
Megyek! - gondoltam: - Elkérdezem legalább ezt a kocsist erről a hülyéről.
*
Na, ahogy lenn vagyok, a kocsis mindjárt örömmel:
- Mégis lejöttél? Ne csak, igyál, van még egy korty a korsóban. Alhatunk, holnap vasárnap.
- Alhatnám én most is! De nem tudok, úgy ordít ez a dög Jánoskátok. Ugyan mondd már, hát hogy tarthatják ezt így a gazdádék?
- Hát már mondtam! - röhög egyre a kocsis: - Rá se fittyent! Inkább, az este kíváncsi voltál, hogy ölelte meg a medve az öreg Hertyét, hát én el tudom mondani neked itten úgy apróra, ahogy tőle hallottuk százszor. Ide hallgass!
Én ugyan az öreg Hertyét már el is feledtem a medvéjével és csak arra evett volna a kíváncsiság: hogy és mint van hát ezzel a Jánoskával és az anyjával, Amerikában. Dehát Pista már kezdte is a magáét.
*
Azidőtt már házas volt az öreg Hertye. Nagy lánya volt kettő.
Tavasszal volt, úgy az első fű serkedése táján, amikor a medve is, a farkas is, a legmérgesebb.
Csakhogy az öreg Hertye fenn volt a bércen csikózott kancákkal, vagy három gazdától és egy bojtárral.
Van ott egy hely a havasokon, aminek a neve olyan, hogy ha asszonynép előtt kimondod, hát vagy kacag és akkor még jó, de lehet, hogy pofonvág és leköp érte és elszalad. Pistaa persz kimondta ezt előttem.
Két rettentő nagy szikla közt lehet azon a helyen egy szép tisztásra jutni. A tisztás alján forrás van. Ott csurog le a két szikla közt. A legkövérebb fű ott nő az egész havason, azon a tisztáson.
Ide hajtotta az öreg Hertye a kancáit, a csikókkal. És vertek egy kis karámot a nagy kőszálak alá.
Na jól van. Egy nap jön lefelé az öreg Hertye, meg a bojtárja a ... (na majd kiszaladt a számon) két nagy szikla közt.
Egyszerre egy olyan ordítás a fülökbe, hogy az hiszik a szakadás összeborul rájuk és az ég is rájuk rogyik.
- Ez medve! - mondják egymásnak: - Ez medve! Még pedig rosszfajta.
Mert, ahogy mondták, van olyan medve és farkas, amelyik a málnázó asszonyoktól is elszalad. Vagy csak a málnás csuprokból eszi ki a málnát és a havasi epret a kosarakból, ha az asszonyok elszaladnak. Utánok nem megy.
De az a rosszfajta medve, amelyik a jószág után jár. Levágja nemcsak a juhot, szarvasmarhát, de a lovat is. És efajta medve aztán veszedelmes úgy az emberre is.
Hát egyszóval, ha ez a medve most ottan a kancákat szimatolta meg és értük jön az izé ... tisztásra, ahol csak fű van és tocsogó ... hát akkor baj van.
Na mit tegyenek?
Fenn a tisztáson már nem féltek ők a medvétől, ketten, két baltával. És a jószágot sem féltették.
Mert a csikózott kanca olyan éber, hogy attól ugyan oda nem jön semmi vadállat. A csikózott kancák rögtön karikába veszik a csikókat és agyonrúgják akár a medvét, akár a farkast, ólálkodhat, ugrándozhat rájok akárhogy.
Hallották az öreg Hertyéék is, hogy röhögnek fenn a réten a kancáik a csikóknak.
Hát mit tegyenek?
Legjobbnak gondolták, ha lest állanak a szakadás felső végénél. Oda várják a medvét és ott hajítják agyon a baltával.
Elmennek hát és várnak.
Várnak és várnak. Csakhogy hiába.
- Már! - azt mondja az öreg Hertye, mert akkor még fiatalabb volt: - Már én nem leskődöm rá itten, hogy jöjjön. Tán megneszelt minket és elfutott. Mi meg itt várjuk ezt a medvét. Majd a falu kiröhög, hogy két szekeres eleresztett egy jó bundát. Gyerünk lefelé. Lássuk!
Azzal indulnak újra lefelé az izén ... a két szikla közt.
De mikor odaérnek, ahol az elébb voltak, hát újra az a borasztó ordítás.
Most aztán meg vannak akadva.
Mi tévők legyenek? Elől a sziklák összevissza, nagy fű, akkora lapuk, mint egy zsemlyés-sátor. Észre sem vehetik, akárhonnan ugrik rájok a medve.
Hiába vizsgálódnak, nem látnak semmit.
Az ordításról nem tudnak tájékozódni. Hiszen ottan, a szakadásban egy prüszkölés is tizszer kiált vissza a szikláról.
Az öreg azt mondja, hogy a medve messze lehet, ő úgy hallja. A bojtár úgy hallja, hogy egy baltahajításra sincsenek a medvétől.
Dehát az öreg Hertyének nincs nyugta. Meddig várjanak? A kommenciós dohány, meg ez-az, lenn van nekik odatéve egy faoduba, ahogy a faluból felhozták. Messze odáig is menni. Ő nem vár!
Hát szorítják a baltát a markukban és indulnak lefelé.
Egy lépés, két lépés, alig tesznek többet: hökk! ...
A medve ott ül előttük a szakadás közepén, akárcsak a fazakosok csinálják dohánytartónak. De akkora, mint egy hónapos borjú. Meg se moccan a láttukra.
- Hajíts te! - súgja az öreg a bojtárnak. És előre akarja ereszteni. De a bojtár azt mondja:
- Csak maga! Maga van elől.
Hát az öreg Hertye lódít egyet a baltán és egyenesen a medve szeme közé vágja.
Úgy eltalálta, hogy a medve a baltával a fejében bukott hátra.
De aztán mégis felugrott és bőgve, mint a veszett nyavalya, a baltát kicsapta egy kövön a fejéből a medve.
Azzal már rontana is felfelé az öreg Hertyének, ha egyszerre ki nem fogyna belőle a szusz. Szédeleg egyet a medvéjük és lefordul a lábáról és már vergődik, hogy utolsókat rugja ember-állat.
Nagy örömében az öreg Hertye még a kacorját sem veszi elé, hogy puszta kézzel ne menjen egy vadállathoz ... Szalad lefelé, oda a medvéhez, ahogy a meredek szélén fekszik.
Hát éppen mikor a medve mellé ér, a medve, mint ahogy az emberek, csak felugrik két lábra és úgy ahogy lehajolva találja az öreg Hertyét, megöleli. Meg!
De már esnek is le a meredeknél a lábukról. A medvével, az öreg Hertye. Úgy hemperednek lefelé a szakadáson egyik fenn, másik lenn, hol a medve, hol Hertye.
A bojtár hiába szalad a baltával és keresi, hogy hajítsa meg a medvét. Fordul mint a motolla előtte Hertye a medvével. Fél a bojtár, hogy Hertyét is eltalálhatja.
Csak az öreg Hertye viaskodik a medvével úgy, ahogy tud, rúgja, csapja, tépi.
Na utoljára mi történik?
Ott egy nagy kő a szakadás közepén. Mikor annak nekicsapódik Hertye a medvével, hát a medve erre, Hertye meg arra esik a kőtől.
Azzal ott maradnak mind a ketten elnyúlva, a medve is, Hertye is. A bojtár úgy leli őket elnyúlva.
Megy, nézi, tapogatja, rázza az öreg Hertyét. Csupa merő egy vér annak mindene, mintha belemártották volna a vérbe. Hsz' a medve vére is ráömlött. De a szive ver.
Egyszerre a szemét is kinyitja. Meg is mozdul. Fel is tápászkodik a bojtár karjával a hónya alatt. Csak beszélni nem tud egy szót sem az öreg Hertye.
Csak mutogat, hogy nincs semmi baja, de egy nyikkantást sem tud kiadni. A gegáját mutatja, hogy azt törte be neki a medve mancsa.
Na, mindjárt beköti a bojtár hegyilapukkal ahol sérült az öreg Hertye és hamar megvarrják ott helyben a Hertye ujjasát is, ahol a medve leszakította róla.
Így az öreg rendben is van ott, úgy, ahogy máma. Mert a hangja sohsem jött vissza többet neki.
De a medve? Na azt kár volt másodszor baltával menni oda megnézni. Annak kámpec lett. Olyan jól találta egy baltacsapással az öreg. Csak várni kellett volna, míg magától rúgja ki a szuszát elébb. Nem bántani.
Hát ez így volt.
*
Na, mikor odaért Pista, a kocsis a medvével, hogy kámpec lett neki, hát gondoltam, elvégezte mondókáját.
Most már csak eléállhatok neki a magaméval! Hogy és mint van itten Jánoskával, ezzel a lükével? Mert csak tovább fúrta ez az oldalamat.
De még ki se érem mondani, amit akarok, már a kocsis úgy néz rám, mint akinek az apját öltem meg:
- Hát neked csak Jánoska jár az eszedben? - kérdi mérgesen: - Csak nem esz a fene egy lükéért. Dögöljön ott, ahol van! Meg se hallgatod, hogy jártak ott aztán a medvével? Isten éltessen! Igyál és ide hallgass!
Azzal Pista kínál megint a pálinkáskorsóból és újra kezdi a medvét.
*
Hogy az úgy volt, hogy az a medve nem is a lovakra jött oda. Nem is volt rosszfajta medve.
Hanem az úgy volt, hogy annak a medvének és a párjának ott volt a tanyája a szakadás aljában és biztosan hóolvadáskor, a sziklaomlás odanyomta a medve párját, a szikla alá, úgy, hogy ott halt meg éhen.
Mert aztán ráakadtak a másik medvére is, a sziklák alatt. Hát a szikla úgy esett oda az odujukra, hogy csak éppen egy kis hasadás maradt a másik medvének, amelyik az oduba szorult, hogy ott meg ne fúljon. De már meg sem fordulhatott az árva féreg és ott nyüszíthetett, vergődhetett tán napokig, vagy hetekig, amilyen szívósság van egy ilyen erdei vadállatban.
Ez a másik medve pedig, amelyiket Hertyéék ott találtak a farán ülve, ott kaparta, túrta azt a hasadást a párjának, hogy kiszabadítsa. Mert látták jól a körmei nyomát a kövön, a hasadás előtt, mikor aztán csákánnyal kibontották a nyílást és előhúzták a másik medvét is Hertyéék.
Hogy milyen az állat!
Az öreg Hertyéék mondják, hogy nekik is majdnem a könny kijött a szemükön, mikor látták, hogy le volt romolva az a medve is, amelyik megölelte Hertyét.
Mert talán étlen-szomjan őrizte, hívta a párját ottan és kaparta neki a hasadást ez is. Félig összerágott gyükröket találtak ott garmadákkal a hasadás előtt. Talán enni akart vinni a medve társának is a tömölöcébe. Azért hagyta felibe-harmadába rágva a gyükröket és így tán ott pusztult volna el ő is lassan a gyengeségtől, a párja sírja mellett, ha rá nem akadnak Hertyéék.
Na a bundájuknak azért hasznát vették mind a két medvének Hertyéék. Csak arról, amelyik az odvában pusztult, nehezen fejtődött le a ráhült bőr. De azért lejött épen.
*
Hát nem mondom, tetszett nagyon ez a medvetörténet. Dehát az ember úgy van, hogyha valami piszkálja a begyit, akkor nem felejteti el azt vele semmi.
Most már, gondoltam, csak elvégezte már ez a kocsis a magáéval. Hát mégis csak megkérdem tőle:
hogyhát hogyan hagyhatta itt az anyja ezt a Jánoskát?
és ki gondozza, ki eteti, mosdatja, öltözteti itten?
mi van vele télen? ki takarja be itt a szénahászján?
El is kezdtem hát megint Pistának:
- No mondjad már azért ezt a Jánoskát! ...
Csak ennyit érek mondani. Pista most már látom, dühös lesz, mint a kutya, úgy rám morog:
- Hát! - azt mondja, - már látom, hgy tán párjának jöttél ide, ennek a bávának! Hát mit mondjak még róla neked, ha mindent elmondtam? Inkább meghallgattad volna talán tőlem, hogy gyógyította meg a tudósasszony medvehájjal az öreg Hertyét, hogy legalább hertyegni tudjon. De már kell menjek etetni és itatni a lovakat, mert három iga kimegy a földekre máma is, vasárnap.
Azzal a kocsis otthagyott engem szépen magamba.
De ne hogy felejtsem, Jánoska azalatt is mindig-mindig rákezdte a hászján az éneklést, míg a kocsissal ültünk ottan. Odahallottuk jól.
Hát azt gondoltam, itt nincs más hátra, mint valami más szállást csinálni magamnak, ha aludni akarok éjszaka.
Most azért mégis felmegyek magamnak az ágyamra! - gondoltam. - Hiszen a kocsis az mondta: valami tájt csak elhallgat Jánoska. Akkor majd elalszom. Vasárnap van, lehet ameddig akarok.
Na, mikor felütöm a fejem a padláslyukon a lajtorjáról, hát a hászján világot látok.
Még nem is istállólámpa ég a hászja túlsó végiben, hanem egy mécses, tálikóban. Lobog az, ahogy akar, nem féltik, hogy belekap a szénába, vagy hajzásba. Csak úgy a padlásdeszkára van téve az eresz alá. Ülnek körülötte vagy négyen. Három kártyázik, látom. Egy hasal. Egy másik ül egy fejősszéken.
Megyek már oda; kik lehetnek?
- Adj Isten emberek! - köszönök.
- Adj Isten! - köszönnek, de csak alig néznek rám. Csak az amelyik osztja a kártyát, az kérdi: - Na adjak magának is lapot?
- Nem játszom! - mondom: - Nem játszom.
- Jól teszi! - szól erre az, amelyik a fejősszéken ül: - Csalók ezek. Engem már lekopasztottak.
Odaülök hát emellé a gerendavégre, aki szólott és kérdem:
- Hát maguknak nem adták ki a regulát, hogy a szénahászján itten nem szabad csak istállólámpával járni, se pipázni, se semmi tüzet gyujtani.
Az én emberem kacag erre:
- Maga biztosan ezekkel a hegyi tolvajokkal beszélt, a kocsisokkal. Azok tartják még régidőből az ilyen regulákat.
- Hát hogy? - kérdem.
- Tán be van asszekurálva ez az istálló, mink is tudjuk. Csak örülne az a zsivány gazdánk, ha felgyujtanánk. Építhetne egy újat az asszekurációs pénzből. Minket aztán a csendőrök így-is, úgy-is megvernének, ha mi csináltuk volna a tüzet, ha nem, akik itt háltunk napszámosok. Hát akkor mit vigyázzunk? - mondja az emberem.
- Aha! Maguk a Kasos napszámosai! Gondoltam! - mondom.
- Igen! Vagyunk most vagy tizenöten itten. De jön még másunnét is ember! - bólint az emberem és kérdezi: - Tán maga is az?
- Én évre szegődtem! - mondom.
- Ahá! Maga kocsis! - szól.
- Nem! - mondom: - Akármi munkára szegődtem.
- Na, az érdekes! - szól az emberem.
- Hát maguk? - kérdem.
Erre aztán elmondja, hogy ők öten, akiket itt látok, kohómunkások. De kicsapták őket. Egyik faggyút lopott, a másik megverte a felügyelőt, a harmadik miatt egy kazán repedt ki a kohóban, azért menesztették a munkából és így sorban ...
Mondja még azt is, hogy ők ott laknak a kohótelepen. Csak azért jöttek ide kártyázni, mert a korcsmában az asszonyok a nyakukon ültek és elkaparították tőlük a pénzt.
Csak úgy szidta az asszonyokat, hogy a keresetükből kenyeret akarnak venni a gyerekeknek, mikor ők is eljárhatnak mosni és bejárni és napszámba.
Nahát, ezek itten már, láttam, csakolyan tekergők, léhűtők, mint azok a városban, a pálinkásbutikokban, akik közül idejöttem.
Az emberem ugyan azt mondta:
- Hát mi rendes munkások vagyunk. Majd megint visszavesz bennünket a kincstár. Csak addig tengődünk itten napszámon ennél a rablóvezér szekeresnél, mint ezek a buga parasztok.
Mikor ezt mondta az én emberem, a fejősszéken, odamutatott a szénahalomra az eresz alá, a setétbe.
Akkor vettem észre, hogy ottan sorban egy csomó ember hortyog, csak úgy ruhástól, a szeredásuk a fejük alatt, falusiak.
Hát itt már úgylátszik, helyben voltam. Ha ezek közé kerültem itten, akkor otthon a városban a piacon is maradhattam volna. Ott is csak ez a fajta nép várja pirkadatkor, hogy napszámba vigyék a gazdák. Fele falusi, fele naplopó, tolvaj, meg ilyen na, akár én is, semmirevalók.
Ezeknek ugyan mindegy, hol hálnak, hol eszi őket a tetű, hol isszák be, hol kártyázzák el a keresetüket, egyik napról a másikra.
Gondolom, megyek, fekszem le magamnak. Mert már Jánoskát sem hallottam énekelni egy idő óta. Mégis, éppen őróla, erről a lükéről kérdeztem meg ezt a kohómunkást.
Na ez nem kezdte aztán nekem a medvén. Rögtön elmondott Jánoska felől minden, amit tudott.
*
Nagyon-nagyon szép lány volt a Jánoska anyja, a két Kasos-testvér huga.
A főerdőtanácsoshoz engedték el szolgálni, a városba. Itt a szép Kasos-lánynak egyszerre csak mind hosszabbra kellett engedni a kötője madzagját.
Ez nem lett volna olyan nagy baj. Pusmogtak ugyan itt a faluban erre-arra, ahogy ilyenkor szokás, hogy a főerdőtanácsos, meg még hogy annak a nagy legény fia is, vállalhatna majd komaságot, ha a szép Kasos Eszti világra hozza a kicsit ... Dehát baj nem volt, mondom, nagy. Mert mindenki tudta, hogy Kasos Eszti keszkenőt cserélt, ahogy itt a faluban szokás a mátkaságnál, egy nagyon derék legénnyel.
Az igen! De a legény, Kopasz Bálint a katonasorát szolgálta éppen, lenn Törökországban, vagy Taliánországban, vagy merre ...
Elég az hozzá, hogy Kopasz Bálint, mikor talán hazajött volna szabadságra, hogy bekösse a Kasos Eszti fejét és apja legyen a gyereknek, hát Bálint a katonaságtól egyszerre megszökött ...
Úgy beszélik, azért szökött meg, mert hazulról, innét a faluból, egy karika finom foghagymás kolbászt küldöttek neki és az megpenyészedett a pakkban, mert az őrmester nem adta ki idején neki és erre Kopasz Bálint kezet emelt az őrmesterre, a fellebbvalójára.
Meg kellett neki szökni, amiért az őrmester orráról ledörgölte a kaszárnyafalán a bőrt és bibircsókot, mert ezért a katonaságnál, még itthon az országban is várfogságot adnak. De ott lenn a török határon agyonlőtték volna Kopasz Bálintot.
Nahát jól van, megszökött ... Egyszer csak honnét kapnak levelet ide a faluba Kopasz Bálinttól a szülei? Amerikából.
Írta, hogy mi történt vele és Esztinek is írta, hogy várjon rá és pénzt kért. Na, azt valamennyit küldtek neki. De már azután nem kellett többet Kopasz Bálintnak egy peták sem hazulról. Még ő küld haza azóta pénzt és ő küldött Esztinek is útiköltségre, hogy menjen utána.
Persze Kasos Esztinek közben meglett a gyereke, ez a Jánoska.
Talán valamit manipulált a tudós asszonnyal is, míg viselős volt, talán nem, csakhogy a gyermek kukán született. Ez nem elég, de egyszer még le is ejtették a szekérről, a feje lágyára. Arra aztán ilyen lett, mint most, Jánoska, egy hülye.
Már most az anyja, mikor kiutazott Amerikába, nem vitte ki magával bajnak Jánoskát. De neki hagyta a kevés örökrészét a faluban, ha a bátyja, ez a szekeres-Kasos tartja Jánoskáját.
Később aztán Amerikából is pénzt küldött Jánoska számára Kasos Eszti. Még azt is írta, hogy odahozatná magához szívesen Amerikába. De a vizsgálat nem enged be lükéket Amerikába. Tán, hogy: mert ott is van több, mint kellene.
Hát így maradt aztán itten Kasos Jánoskának Kopasz Jánoska.
Hogy mi? Nem gondozza senki Jánoskát?
Mikor kérdeztem, a munkás rögtön elmondta ezt is.
Csakugyan úgy volt elébb. Jánoskát az utolsó kutyájuknál is rosszabbul tartották Kasosék. Mert nem állhatták a danolását, hát kilökték ide a szénapadlásra, alig etették és télen sokszor úgy megmeredt Jánoska a puszta hászjadeszkán a fagytól, mint a kőszent. Piszkos, rongyos, kócos, tetves volt.
De aztán, mikor Kasos Eszti kezdett pénzt küldeni Amerikából Jánoskának és fenyegette a bátyjáékat, hogy írtak neki a faluból Amerikába, milyen kutyasorban tartják a gyerekét, hát azóta Kasosék, már a szégyentől is, jobban gondoztatják Jánoskát.
Meg van fogadva egy öreg kocsisné. Ez mosdatja Jánoskát, tisztát ad rá, haját vágja és egyszer naponta megeteti. Télen pedig szalmatéglából csinál Jánoskának jó meleg pucikot a kisistálló padlásán, a főkémény mellett. Ott nem fagy meg.
Hát így van Jánoskával.
Azt pedig, hogy Jánoskától ne lehessen aludni, ha énekel? Erre azt mondta a munkás: sohse féljek ettől.
Úgy megszokta itten mindenki a Jánoska hangját, hogy tán akkor ébredne vel mindenki álmából, ha egyszer Jánoska nem kezdene el énekelni, amikor szokott. Majd így leszek ezzel én is.
Na, mire már erről beszélgettünk a munkással, jól pirkadt már.
Jójcakát kívátam neki, meg a társainak a kártya mellett és elmentem lefeküdni.
Jánoska nem danolt már. Hanem már azt hallottam lenn az istállóból, hogy jönnek az asszonyok lefetyelve. Kopognak a fejősszékek a hidláson, vezetik ki a kocsisok a lovakat és csípdesik a fehérnépet, hogy hallottam a nagy viháncolást ...
De ettől ugyan fínoman elaludtam.
*
Itt úgy volt, hogy egy nagy-nagy konyhában főzött együtt az egész háznak Kasosné, a lányaival, meg a kocsisnékkal. Csak persze külön kondér volt a háziaknak, külön a kocsisoknak és külön a napszámosoknak.
A napszámosoknak nem főztek csak hétköznap, akár a földekre vitték nekik, akár itt a faluban dolgoztak valamit. Vasárnap ezek a napszámosok haza mentek a családjukhoz. Csak ez a nehány maradt a padláson, akiket láttam. Ezek bitangban voltak a falujoktól. Messze laktak, vagy tudja a fene.
Elég az hozzá, hogy délben feljött értem Gábor, a kocsis, a hászjára. Még alva talált. Felrázott és hívott ebédelni.
Mikor lemegyünk, hát látom ott, az istálló előtt azt a nehány árva falusit, akik a hászján aludtak az éjszaka.
Látom, a harangszóra ők is leültek a fal árnyékába és nyelik a száraz ételt, kenyeret, szalonnát. A kocsisok pedig az asszonyokkal, gyerekekkel ott ülik körül a kondért, a fínom birkagulyással.
Azt mondom Gábornak:
- Hát, hogy-hogy ezek nem kapnak itt nálatok egy tányér meleg levest se vasárnap, mint én?
- Nahát! - feleli Gábor: - Te más vagy mint ezek. Évre szegődtél, jár neked tőlünk a koszt is. Aki napszámba jön ide, csak nem kaphat a mi kosztunkból. Mit gondolsz? Vasárnap meg nincs napszámosétel.
Na! - gondolom, - nem szólok. Hátha ki van szabva itt minden kanállal az étel, nem adhatják oda ezek a kocsisok sem a magukét másoknak. Csak éppen rosszul esett nekem, hogy emberek éhen nézzenek a számba, mikor én zabálok.
Dehát odaülök a kocsisok közé. Belakunk jól. Még tréfából egymáshoz csapkodják a birkacsontot, a kocsisnék.
Akkor látom, hogy jó nehány ujjnyi étel mégis maradt a kondér fenekén, mikor már keresztet vetnek az ebédre. A kondért meg veszi egyik vénasszony, meg egy fiatal és viszi.
- Hogy viszik ezt? - kérdem Gábortól: - Tán vacsorára marad?
- Áhh dehogy! feleli Gábor: - Hát a kutyáknak, meg a disznóknak is kell moslék. A tejelő tehén is moslékot kap nálunk.
- Hümm-hümm! - csóválom a fejem. - És ti elnézitek, hogy ezek a szegény napszámosok egy falatot se egyenek ebből, inkább a disznók? Úgy látom, hogy a szegény ember sem jobb az uraknál!
Na erre, mintha egyszerre akkor jutna Gábornak is, az asszonyoknak is eszébe, akik a kondért emelik, hogy hát csakis éhes ember az első, nem más! Ógnak-mógnak, két-három szót és csakugyan a két asszony odaviszi a napszámosoknak a kondért és kínálja őket vele.
Azok persze nagy hálálkodva neki fohászkodnak rögtön. Még a fenekét is kikaparták majdnem a kondérnak.
Nalám! - gondolom: - Rosszabb a szokás az embernél. Van ezeknek a lócsiszároknak szívük. Csak nem jut az eszükbe, hogy mást tegyenek, mint ami a házi-rend itten.
De nem sok maradásunk volt künn az istálló előtt. Mert már reggel óta borult és most ott ért bennünket a fene nagy záporeső.
Usgyé! Befelé a kocsisok, a kisistállóba. Hívnak engem is. De én elébb fel kellett menjek a padlásomra, mert otthagytam a pipámat, meg a dohányzacskómat, az ujjasomban.
*
Na, mikor felütöm a fejem a padláslyukon, kit látok megint a szállásomban?
Jánoskát! De nem fekszik. Áll.
Ott áll, leül, matat. Megnéz, megszagol, megnyal minden holmimat. De, látom, nem akar kárt csinálni semmit.
Már hadd nézzem csak: mit csinál?
Legjobban a sótartóm tetszett neki az asztalon. Ez egy tülökvég volt, sót is, paprikát is tartottam benne.
Jánoska felvette, gurigázta az asztalon, szopni kezdte a keskenyebb végét, megszagolta éppen a paprikás felét a tülöknek. Erre prüszkölt nagyot hármat és kegyetlen megijedt. Úgy nézett a sótartóra, mint egy szarvasbogárra, aki megharapta és csak az ujjahegyével merte visszagurítani a sótartót a helyére.
Aztán vette a pakli kártyámat az asztalról. Azt is legelébb megszagolta és várta, hogy: prüszköl-é tőle? Már mikor látta, hogy a kártya nem csípi az orrát, akkor elkezdte külön rakni minden lapját az asztalon és megforgatni a lapokat.
Akkor lassan odamentem a hátához és kérdeztem:
- Mit csinálsz Jánoska?
Rögtön leesett a két keze, az ujjasa ujjába. Állt, nézett rám. Aztán leült a földre és nem moccant.
Hiába mentem hozzá:
- Ne félj Jánoska! Én nem bántalak. Nesze, itt a kártya. Játsz. Szabad! Nesze!
Hiába nyujtottam neki a kártyát, nem vette el. Másfelé fordította a fejét tőle, mikor az orra alá tartottam a paklit.
Nahát ez furcsa! - gondoltam. Mikor nem voltam itt, nem félt a kártyámtól. Nézzük hát.
Megint elmentem onnét. Úgy tettem, mintha lemásznék a hászjalyukon. Persze a lajtorjáról figyeltem Jánoskát.
Na elébb csak úgy ült. Utánam sem nézett. Már untam ott várni. Akkor egyszerre megint felkelt Jánoska a földről és megint elkezdte egyedül a matatást.
Áhá! Most már rájöttem. Biztosan mindig nagyon megverték, ha valamihez hozzányúlt. Hát nem mer nyúlni valamihez, csak ha egyedül van.
(Folyt. köv.)