Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám
Olvasgatom Frank Harris könyvét Bernard Shawról. Megtudom belőle, hogy a híres vígjátékíró apja züllött alkoholista volt, az anyja platonikus háromszögben élt egy furcsa énekmesterrel, akivel később Londonba költözött, maga Shaw fiatalkorában azzal igyekezett magára vonni a figyelmet, hogy elsőül járt London utcáin Jäger-ruhában, hogy nővel huszonkilenc éves korában volt először ügye s akkor is a nő, anyjának már nem fiatal énektanítványa, volt a kezdeményező, később azonban már sok sexuális dolga volt színésznőkkel és más nőkkel, a feleségét jórészt, vagy talán egészen azért vette el, mert pénze volt és még egész tömeg hasonló indiszkréciót. Élő emberről.
Mi ez? - kérdezem. - Pamflet? Nem az, mert nincs benne csúffá tevő szándék. A végén mégis csak az a benyomás, hogy Shaw legfeljebb két-három maradandó darabot írt ugyan, de azért rendkívüli ember. Maga Shaw nem is tiltakozott ellene, sőt a maga kétfelé beszélő módján, vitatkozva approbálta. Malicia van benne, de nincs pellengér. Szélső értelmezése annak az elképzelésnek, hogy a híres ember üvegházban él, minden, amit tesz s ami történik vele, a nyilvánosságra való? Irónia Shaw ellen, aki nem egyszer volt indiszkrét önmagával szemben és nem egy olyan dolgát teregette ki a világ előtt, amit mások in camera caritatis szoktak elintézni? Annyi bizonyos, hogyha Magyarországon mert volna valaki így írni akár élőről, akár holtról, óriási botrány lenne belőle. Az angolok azonban hozzá vannak szokva mindenféle extravaganciához. Ők maguk általánosságban véve nagyon tartózkodók a maguk dolgaiban, még azt sem szeretik, ha a vasúti kocsiban a társuk elkezdt magántermészetű dolgokról beszélni. De ha Harrisnak úgy tetszik, hogy közzé tegye Shaw levelét, amellyel hasmenésre hivatkozva mond le egy lunchre szóló meghívást s elmondja életének nem egy diszkrét dolgát, akkor legfeljebb vállat vonnak és azt mondják, amit Shawra már nem egyszer mondtak: non-English. Különben is Harris különb dolgokat megírt önmagáról is önéletrajzában.
*
Aki elsőül írt életrajzot, vagy olyan tisztelője volt egy nevezetes embernek, hogy szükségesnek tartotta feljegyezni élete folyását az utókor számára, vagy valami erkölcsi tanulságot akart az illető életéből levonni. Mindenesetre az életrajz műfajának szülőanyja a kegyelet vagy a példaadás szándéka volt. Ennek megfelelőleg az életrajz igyekezett kiemelni tárgyának kiválóságát, felsorolni érdemeit, takargatni vagy legalább mentegetni hibáit. Az életrajzírás virágkora a XIX. század volt, amely újra felfedezte és újraalkotta a történelmet, előbb hogy romantikus ihlettel elmerengjen rajta, utóbb, hogy lelkesítő példatárt teremtsen benne a jelen számára s végül hogy tudományos módszerrel pragmatikusan megismerje. A történelmi igények tudományos fejlődésével fejlődött az életrajzírás is: meg akarta ismerni és ismertetni a hősét, tehát kritika alá vette. De a kegyelet szempontját mindig érvényben tartotta. Olyan volt, mint a festő, aki csakis olyanvalakiről fest arcképet, aki tetszik neki, akiről szép képet lehet festeni. Megmutatta, kellő tapintattal, hősének árnyoldalait is, de ha a fényoldalak és árnyoldalak között nem mutatkozott nagy többlet az előbbiek javára, akkor nem tartotta érdemesnek életrajzot írni. Nálunk, ahol a történelem a közvélemény szemében még mindig inkább magistra vitae, lelkesítő adatok és alakot példatára, mint kíméletlenül igazmondó tudomány, ez fokozottan így van. Hallottam beszélni egy magyar tudósról, aki egész életét egy úttörő nagy írónkra vonatkozó kutatásnak szentelte. Áttanulmányozta hősének számtalan levelét, a hozzáírt levelekkel együtt, minden képzelhető más adatot s a végén heves ellenszenvet kezdett érezni iránta, formálisan személyes ellenszenvet. Nagy írónak tartotta, de rossz embernek. Azért a róla írt nagy terjedelmű életrajzi könyvben emberi lényéről is olyan szépen retusált képet adott, mint egy Barabás-arckép. Az életrajzírói kegyeletet olyan parancsolóan érvényesnek tartotta, hogy erőszakot tett a saját érzésén. Ez alighanem a szélső véglet az életrajzírói kegyelet irányában, de némiképen jellemző az egész műfaj-felfogásra nézve. A diszkréció a hős magánéletével szemben, ha az kényes dolgokat érintett, mindenesetre kötelező volt. Ha valaki megsértette, pamfletistának minősítették.
*
Lytton Strachey, újabban kedves íróm, új módszert hozott be az életrajzírásba. Vérbeli essay-író. Apró részletekig felkutatja annak az életét, akiről ír. Emelkedett világfelfogása magasságából nemes iróniával néz királynőkre, udvaroncokra, államférfiakra. De a vérbeli regényíró lélektani megértésével és ábrázoló képességével írja meg Erzsébet és Essex történetét és Viktória királynő életét. Egyáltalán nem illuzionista. Nem hiszi, hogy a nagy történelmi cselekedetek és fordulatok szerzője az emberi nagyság. Sőt mintha arra jöttek volna rá, hogy emberi fogyatékosságok és kicsinyességek inkább idéznek elő nagy történelmi eredményeket. Erzsébet királynőt úgy látja, hogy fontos döntéseket halogató határozatlanságával nagyobb eredményeket ért el, mint bárki bármiféle nagy elszántsággal és zsugoriságával, amely rossz üzletnek tartotta a háborút, megóvta Angliát veszedelmes háborús kalandoktól. Majdnem azt lehetne mondani, asszonyi hibáival csinálta meg Anglia legnagyobb korszakát. Viktória királynőt, a második nagy angol korszak királynőjét sem mutatja be hősnőnek. Egyszerű, polgárias erkölcsű, okos, bár kissé korlátolt asszonyt lát benne, aki ezekkel a tulajdonságaival rányomta egyénisége bélyegét a maga korára. És mégis Strachey különös írói művészetével meg tudja mutatni mind a két nőben a nagyságot. Anélkül, hogy kimondaná, Erzsébet arcvonásainak összességéből a szenvedélyes, korlátlanul kifejlődött nagyság képe döbbent rám, Viktória pedig olyan, mint az angol middle class monumentális szimboluma a trónon. Diszkrétnek éppen nem diszkrét, nem titkolja el sem Erzsébetnek abnormis sexualitását, amely a kortársak előtt is rejtély volt, sem Viktória leánykori kisleányos, platonikus flirtjét kedvelt miniszterelnökével, lord Melbournenel, sem később férje iránti, csaknem komikumig odaadó szerelmét, aminek forrásául a heves asszonyi érzékiséget sejteti. De az írói tapintat remeke, ahogy ezeket az indiszkréciókat be tudja illeszteni az arckép grandiozitásába. S a két királynő körül nagy galéria, miniszterek, diplomaták, hadvezérek, - egy ragyogó portrait-gyüjteményben érezzük magunkat, amelyet egy irónikus szellemű, mindent tisztán látó, illuziók nélkül is szépet alkotó művész festett.
*
Van balsorsa a könyveknek. Mint egy angol író mondja: Elisabeth and Essexnek törvénytelen gyermekei lettek. Stracheyből származott a mai kor jellemző műfaja, a biographie romancée. Ennek első mestere, Maurois bevallja, hogy Stracheytől kapta az első ösztönzést életrajz-regényeinek vagy regényes életrajzainak megírására. S rázúdult Európára és Amerikára a biographie romancéek tömege. Maurois példáját követték jó írók is, mint Stephan Zweig és jól számító zsurnaliszták, mint Emil Ludwig s ha már megvolt a divat, nem maradhattak ki belőle az irodalmi szabómesterek sem. Alig van az újabbkori történelemnek nagy alakja, akit meg ne regényesítettek volna. Egy felemás műfaj keletkezett: regénynek nem regény, mert nem cselekményt ad, hanem az életrajz fonalán halad, életrajznak nem életrajz, mert a történelmi adatokhoz kénytelen sok mindenfélét hozzákölteni. Jó író, mint Stephan Zweig természetesen ebben is jó író marad. De aki nem olyan jó író, az a regényesítéssel meg is hamisítja az alakot, amit a Maurois esetében is bajos tagadni. A sok úgynevezett emberi részlet halmozásával eltünik a nagyság; az ember és az eredmények nagysága. Kíváncsi volnék, ki az, aki Maurois könyvéből meg tudja érezni Shelley költői nagyságát. Ez az özönlése a regény-életrajzoknak már a történeti regény nemes műfajának eliszaposításával s a közönség történelmi tudatának elsekélyesítésével fenyeget.
Akinek nincs invenciója és fantáziája - s ebben a mai korban egyre fogynak, akiknek van -, hogy cselekvényt tudjon kitalálni s benne emberi alakokat elhelyezni és mozgatni, az írjon regényesített életrajzot. Egy igényét elégíti ki vele a tömegeknek, amelyek szeretnek könnyűszerrel, szórakozva tanulni s nem törődnek vele, hogy hamisítványokat tanulnak. Hogy a regényhőssé avatott nagy ember mennyire ellaposodik az ilyen ábrázolásban, hogy kicsiny szellemek indiszkréciója, sokszor kaján turkálása a nagyok kicsiny dolgaiban, mennyire deformálja a nagy ember méreteit, hogy milyen ostoba az a felfogás, amely csak a kicsinyest, a hitványat, közönségest akarja «emberi»-nek tartani, - kinek fontos ez ma?
*
Szerencsére az irodalom kibír minden divatot. Ki fogja bírni az életrajz-regények divatát is. Előbb-utóbb ki fogja dobni magából, mint az egészséges test a bele nem illő anyagokat.