Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám
Nyílik az ajtó, dús ködoszlop
csak ki a fagyba, fölszalad,
helyén a küszöbön, röhögve
egy testes mészáros marad!
Az ajtót, hé! - És újra lobban
s mint egykor Mózes lángoló
bokrából: most egy kovács lép ki,
aztán egy kádár, egy szabó,
egy sánta kocsis! - telik egyre,
zümmög a kocsma, sustorog,
főzi már, pácolja pöfögve,
mit a téli szél belehord.
Fedő billen így, gőzt sipolva,
ahogy kifordul ajtaja,
most egy kupec merült el benne,
egy kondás, egy csizmadia,
gyűl bent a tábor! bőgve, minden
érkezőt rikoltva fogad,
mint bajtársak vesztett csatából
szállingó bajtársaikat.
Itt a púpos is! - Külön púpként
púpján a hó, vállán a hó!
a planétás zöld madarával -
ez is a bandába való!
Jelen van még: egy csavargó ács
s öt-hat más gyanus hontalan,
és köztük én is, nyughatatlan
bús eszméimmel, nyugtalan
képzeletemmel, két veszekvő
félkéz-kalmár közt, - ez való,
ez a társaság már szívemnek,
e hóba, csöndbe roskadó
darabos hegyek s a szirt szélén
ez a kis kocsma, - ez a nép,
mely így üli meg, öklendezvén,
hálaadó szent ünnepét,
üvöltve, szinte kérkedve már,
hogy megmutathatja magát,
ilyenek lettünk! - fölhajthatja,
s falhozvághatja poharát,
gajdolva egyre s nyelve egyre
a nyálkás murci nyers tüzét, -
kész a vásár! - a pénz a zsebben,
- egy félmeszelyre ép elég!
Megvolt a vásár, itt az ára,
tiszta a sor, a számadás,
oszlik a nép már, megülhetjük
egy életre az áldomást.
Siet már haza, fut bokázva,
ki lovon-kocsin érkezett -
meg-megcsusszan a kaptatókon
és szitkozódva hempereg.
Kint szikrázik a fagy és durrog,
egy éjjelen még jó helyen,
füstben, fellegben, mint a szentek,
itt csücsülünk a melegen.
Leng a füst, leng a sűrű füstben
a kocsmárosné maga is,
bő mellével a drága angyal!
Lebeg és hoz hozomra is!
Füstfellegekben, jó magasban,
lakjuk vígan a lakomát,
messze gőzlik a föld alattunk,
a lapos, halandó világ,
a hitvány föld, hóval, gyerekkel
és vénasszonyokkal tele,
ünnep ez ma, a büszke tervek,
a férfi munka ünnepe!
a kitartásnak, szorgalomnak
tora ez! - aki dolgozik,
hisz és remél és álla koppan,
egyszer kedvére ihatik,
s dalolhat hozzá maga módján,
maga hangján a sok torok
sipíthat, nyihat, mint félfarral
csapdába szorult farkasok,
ahogy illik! - hogy klastromában
sok gondja közt dicső urunk,
hallván a messzi brummogó neszt,
tünődjön el, de jól vagyunk,
hogy' mulatunk, együgyü szívünk
e bús napokban hogy' derül,
hogy' fujjuk, ropjuk! - Mint akiknek
maga az ördög hegedül!