Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Török Sophie: Versek
Fekszem hanyatt, süllyedő fejem alatt
kulcsolva haszontalan karjaimat.
Szemem oly nehéz, mintha ravatalos
krajcár nyomná, csak szivem vak ütései
dörömbölnek mellemen, mint őrjöngő
dühödt öklei a közönyös falakon.
Összetört életem uszkál körülöttem,
látom magamat - öreg anyóka vagyok.
Megyek fáradt nyütt inakkal az uton,
karjaim oly vékonyak, mint téli fa
töredező ága. Föld felé görbülő hátamon
kegyetlen nehéz batyu, lihegve járok
s már nincsenek könnyeim.
Mondanám: irgalom! de hangom sincs már,
S fonnyadt szivem az irgalom nevére
emlékezni is elfelejtett.
Igy roskadok össze hirtelen,
mint aki mindennek végéhez ért.
Már homorul a nyüzsgő föld alattam.
De emberek jönnek sietve
részvét és szeretet megindult melegével.
Simogatnak kézzel és szemmel és szóval
s kérdik sorsomat aggódó akarattal.
Fájdalmaim fölébrednek, s már segitséget váró
szemekkel mosolygok. Meleg karok emelnek,
szorgos jó kezek kötözik égő sebeimet.
Már mosolygok, süt a nap, s az élet
gyengéd jósággal tekint reám.
Már semmi baj! - mondják megkönnyült szivvel,
s arcukról a jócselekedet fénye ragyog.
Már semmi baj! - s míg ruhámat porolgatják
gyengéd biztatással életem lezuhant súlyát
mind visszarakják rám -
s meginditanak ujra könyörtelen utamon.
1933. ápr. 7.