Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám

Laczkó Géza: Magura

A Magurát igen jól lehetett látni a városkából a nagy messzeségben, ahova a földön egy széles országút s a levegőben a hegyi vízeséssel készített villamosságot hozó huzal vezetett. De más is jött még a Maguráról: télen-nyáron komisz, erőszakos és jeges szél, amelyet egyesek a városkában «Nemeré»-nek szerettek nevezni. Jött még néha a Maguráról néhány paraszt törpe tehenektől húzott fáradt szekereken valami kis málnával, áfonyával, esetleg bálmossal, aminek olcsó árán sót és dohányt vásároltak. Enyhén meleg nyári napokon megtörtént, hogy gazdag urak kocsiba ültek. «Megyünk a Magurára», estére barnára sülve érkeztek haza s hanyagul havai gyopárról, erdei mézről, medvéről és hóról beszéltek: «Ingujjban jártunk a forró napsütésben és hógolyókkal labdáztunk.»

De ilyesektől eltekintve a Magura megmaradt annak, ami mindig is volt: hármas sötét kúpnak és rejtélynek a városka messzi látóhatárának szélén.

A Magurán viszont, mégpedig a déli lejtőjén, tehát a városkától elfordult oldalán egy magános erdészlak állt. No, nem is volt olyan magános. Magas és sűrű palánk kerítette a medvék s a téli szelek miatt s a palánkon belül a kapunál kutya-ól állt, hátul a ház mögött meg istálló, csűr és kunyhó kocsisnak, darabontnak.

Az erdész-lak emeletes volt s ha a földszintről nem is látott mást az ember, mint kutyát, tyúkot, kecskét és körülöttük a palánkot, az emeleti ablakból messzire el lehetett látni a hallgatag erdők fölött, amelyek télen fekete-kopaszon, majd cukorportól sűrűn behintve, tavasszal friss zöld pontocskákat pattogtatva, nyáron suhogó zöld tengert zúgatva, ősszel vörösödve, fakulva, feketedve álltak, míg egy novemberi éjszaka szél-dühöngése újra ág-csontvázakká nem koppasztotta őket.

Ez az emeleti ablak, amely délnek nézett, ez volt Délia kedvelt helye. Délia puha húsú, puhult lelkű, nagy arcú, nagy kezű, nagy lábú, vékony bokájú, apró mellű, nagy csípőjű fiatal leány volt, aki itt született és itt élt a Magurán, ahonnan egy-két röpke napra vitte csak le apja a városkába.

Szegény szelíd kislány első tette e világon gonosztett volt: születése megölte az anyját, aminek egyebek közt az a következtetése is volt, hogy dajkája, egy nagy csontú havasi óriás, az idők folyamán beköltözött a soha nem ismert anya ágyába s később az apa szívébe is. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Délia egyedült maradt, a dajka gyűlölte, hogy nem az ő lánya, az apa gyűlölte, mert annak a nőnek a lánya, aki csúnyán itt hagyta őt.

Mert Délia születése előtt amekkora és amilyen csendes a Magura, éppen olyan roppant és néma boldogságban élt az erdész a feleségével, aki a nyári délelőttökön hosszú órákat zongorázott az ablak előtt álló fáról bekandikáló, tréfásan megilletődött mókusoknak. Főzni is tudott ez a kis feleség, vadászni, gyalogolni, beszélni és hallgatni, mikor mit kellett.

Aztán egyszer csak elsikoltotta magát s ezen a villanó sikolyon örökre elsuhant a Maguráról, maga után hagyva édes lénye apró vörös és mogorva torzképét Déliában. S mire Délia fölnőtt s pont olyanná lett, mint anyja volt, a nagycsontú dajka már kitaposta az erdész lelkéből az elhunytnak képét, amelynek szelíd mása, Délia, így fölöslegessé vált a világon.

Délia nem tudott zongorázni, nem is szerették a mókusok, nem tudott főzni, vadászni, gyalogolni, beszélni, csak hallgatni tudott, mint az erdő, magános hidegségében szikrázni, mint a hó, jelen lenni s mégis folyton menekülni, mint a felhő.

Boldogtalan volt Délia s ami legnagyobb csapás a boldogtalanságban, nem is tudta, hogy az.

Azt mondják, magános ember öröme a könyv. Dehogy! A könyv olyan, mint az emlékfénykép vagy gramofonlemez, amelyet az ember, sokáig forgolódván emberek között az élet zajában, magával visz magánosságába, ahol vele idézi az élet zaját, amelyből kiszakadt. Aki magánosságban született és magánosságban élt, annak a könyv ismeretlen dolgokon való ábrándozás mérge, amely felkorbácsolja a képzeletet, aztán otthagyja: eméssze fel magát.

Délia, a természet ösztönös védekezésével, nem is szeretett olvasni, csak ülni szeretett az emeleti ablak előtt és nézni, nézni az erdő rosszkedvű, lomha és oktalan és valószínűtlen változásait zúgásból csendbe, feketéből fehérbe, zöldbe, rőtbe, fakóba s újra feketébe a napok, hónapok értelmetlen során át.

Csak azt olvasta Délia, amit éppen kellett, főkép iskolai könyveket, amelyekből minden második évben vizsgázott lent a városkában, amelynek álmos és csendes életét türhetetlenül zajosnak és szédítően lüktetőnek találta.

Délia nem tudta, mi a férfi. Apja, az erdész, már öreg volt s férfiasságát csak nagy bajusza jelezte kérkedően, de hiábavalóan. A kocsis szintén öreg volt s a darabontokkal Déliának nem volt szabad szóba állnia. Nem is tudta, csak sejtette Délia, hogy igazi férfiak azok a szálas hegyi legények voltak - térdig felfutó szűkszárú csizma, térdig leérő rojtosszélű, bő, ráncos gatya, rézpitykékkel kivert széles tüsző, lelógó háromszögben derékra kötött piros keszkenő, nyakon-csuklón zárt ing, nyitott lajbi, fölfelé keskenyedő cilinderformájú barnult szalmakalap télen-nyáron - akik néha beállítottak az erdészlakba s Délia láttán vér öntötte el az arcukat, mintha minden cseppje átömölni vágyón odafutott volna a bőr parányi ablakaihoz megnézni, ki korbácsolta fel így őket. Tekintetük testi fájdalmat okozott Déliának, aki sietett elfordulni s felmenekülni az emeleti ablakhoz inkább a gonosz és buta erdőt nézni.

No persze, ezek mind rejtett és titkolt dolgok voltak, Délia lelke mélyén folyó nyugtalan és nyugtalanító filmpergés; kívülről Délia csak egy szerény, szelíd, buta, mélabús, közönyös, hallgatag nagydarab lány volt.

Életét alapjában véve a latin bonyolította el. Tanár akart lenni s ezért mint magántanuló végezte a felsőbb leányiskolát, kiderült azonban, hogy aki tanár akar lenni, annak egyetemre kell mennie s egyetemhez kell a gimnáziumi latin és görög is, s ennek a tudásnak birtokában aztán nyáron együtt érettségizhet a fiúkkal a városka gimnáziumában.

Délia hát a télen leszállt a Maguráról állandó tartózkodásra a városba. Apja kosztba adta egy nénihez s tanárok után nézett. Egy ugyancsak érettségire készülő nyolcadik gimnázista, önképzőköri elnök, jeles tanuló, szép fiú vállalta a latin tanítást. Délia nagybátyja ügyvéd volt a városkában s délutánonként az ő elhagyatott irodájában tartották a latin órákat az aktáktól és portól szürke polcok között.

A kappanhangú fiatalemberke komolyan szavalta a declinatiókat, conjugatiókat, «de bello Gallicó»-kat és Vergilius-sorokat. Délia gyorsan haladt a latin meredekén fölfelé s még gyorsabban az érzékek lejtőjén lefelé. Ez az, amit soha senki se tudott volna megmagyarázni, még akkor se, ha akarta volna, de nem is akarta. A latinban volt ez a varázs vagy a két fiatal magánosságában vagy az ügyvédi iroda félhomályában vagy Délia saját ébredő testében vagy a fiatalemberke aszkéta vonásiban, kappanhangjában, vagy abban, hogy a kosztos néni folyton szerelemről beszélt vagy abban, hogy a néni cselédjének ágyában Délia egy hajnalon férfit látott? Egy a biztos, az, hogy Délia minden latin órán egy remegés volt, arca falfehér és szeme bogara tébolyultra tágult s ha a könyv fölött összehajlásukban válla a fiúhoz ért, egész teste rögtön utánarántódott s úgy odatapadt a jámborhoz, hogy észre se vették, órák multak el így, míg összesímulásuk fölött szédülten csobogott-csevegett a költő:

«At Jovis interea monitis Mezentius ardens
Succedit pugnae Teucrosque invadit ovantes...»

Beteg dolog volt ez az egész. Délia folyton fölkinálta magát s szegényke nem tudta, hogy mit tesz. A virág tudja, hogy miért és mikor és minek és kinek nyílik? A fiatalemberke meg volt rőkönyödve. Összesímulni jó, pénzt kapni a tanításért jó, a kislányt elszeretni lenne biztosan a legjobb, de úrilány nem pesztonka s hátha kiderül a dolog, elcsapják, kicsapják, becsapja tán a lány... Mi az ördögöt is csinál olyankor egy önképzőköri elnök, jeles tanuló, «privátá»-kból élő szegény fiú?... Tanít és összesímul és marad ennyiben az egész. Hisz ha a lány megcsókolná, átölelné, kacérkodva, ugratná, ellenállást mimelne, éppen ellenkezése mutatná, hogy mindenre hajlandó. De aki csak rádől az emberre, mint egy kivágtában remegő faderék, aki így tálcán hozza magát, azt fene nehéz egyszerűen elvenni kinálkozása tálcájáról, mint egy narancsot! Marad hát Vergilius és az összesímulás.

A kispolgári gyáva önzésnek ezzel a mafla gondolkozásával szemben Délia ébredő érzékeinek öntudatlanságában úgy zengett, mint a nyári erdő vihar alatt, zúgott, mint a Nemere, ragyogott, mint a Magura tetőin a hó, kinálkozása szédítő illatában kábított és kábult, mint málnabokor a tűző napon, az életöröm szomja úgy áradt szívéből fel nyitva maradó ajkaira, mint a zsendülő erdő nedvei gyökértől pattanó rügyig... «Oda adom magam» - ezt susogta teste, amely azonban nem tudta ennek az ős-természeti ajánlkozásnak társadalmi szövegezését, az «akarlak, tied vagyok»-ot sem kimondani, sem megjátszani. Nem maradt hát más, mint az odasímulás, ahogy a gyep símul a hegyoldalra és -Vergilius, aki fölötte zúgott, mint az erdő.

Ha mi meg is állunk, a világ azért forog. Jött és elmult az érettségi. Déliát a tanár urak jelesen érettnek nyilvánították s nem is tudták, milyen igazat írtak bizonyítványába.

Délia búcsúzott kis tanítójától. Tekintetét tekintetébe kapcsolta, kezét kezébe tette s a privátás szegény fiúnak az volt az érzése, hogy ez a táguló tekintet felszívta alakját a sötét szembogár szélére, ahonnan belezuhant ennek a különös lányléleknek dúlt mélységeibe, a keze meg úgy esett ki a fiú kezéből, mintha a lány szíve beleszakadt volna tétovázó tenyerébe.

Két hét múlva egy hajnalon Déliát ruhátlanul, holtan találták meg a Magura északi lejtőjén, amely a város felé néz.

Voltak, akik azt mondták, meztelenül sétált a napon messze minden emberi szemtől, dalolt és lezuhant egy szikláról. Vagy leugrott?

Mások úgy tudták, hogy egy havasi móc rohanta meg, tépte le ruháját és ártatlansága bimbóját s a lány szörnyet halt az ijedelemtől. Vagy meggyilkolta végül a havasi betyár.

Akadt olyan vélemény is, hogy odadobta magát egy havasi legénynek, aztán beléndeket nyelt és így halt meg. Mégis talán leugrott, hisz egy szikla alatt találták, emberi tekintettől, széltől védett, de a nap teljes ragyogásának kitett mohás gyepszőnyegen, olyan helyen, amely ősidőktől alkalmas a halál és szerelem minden játékára.

Mindez csak találgatás.

Egy biztos s ez az, hogy Délia meztelen testéről együtt csókolta fel a kelő nap a harmatot és elröppenő lelkét s hogy olyan boldog mosoly volt a nap sugarai elől félreforduló élettelen arcán, amilyent életében soha senki sem látott rajta.