Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám
Egy előadássorozatomban a mai líráról lépten-nyomon nemzedékünk közös vonásait emlegettem, szembeállítva őket a már stílusnak érzett félmulttal, a Nyugat-generáció lelki arcával. Olyan munka ez, amit minden kor kritikája lelkiismeretfurdalás nélkül végez el, bár tudja, hogy kissé egyszerűsít, kissé stilizál, amidőn az összemosott tegnapot és az egybefogott mát hasonlítgatja. De az első, örök szükségszerűség a feltörő nemzedékek számára a magamegkülönböztetés és a kritika ezt az életösztönt tudatosítja. Az elődöt kezdeti kiszolgáltatottságunkon szégyenkezve már közömbösült szemmel tudjuk nézni, korszerűségünk friss érzékével megérezzük benne a korszerűt, a jellegzetest, a divatost, az elmúlót; az irodalmi életből lassankint átemeljük az irodalomtörténetbe. Irónikusak vagyunk, vagy méltánylók, egyformán szobrot faragunk, erőnket mérjük le a munkán. A hagyományos Goethe-képet Schlegel teremtette meg, a közvetlen hatást a presztizs ártalmatlanabb tulajdonságára váltotta; a romantika csodálatos példázatba foglalta össze Goethén keresztül mindazt, amitől eltérni akart. A tanítvány hálája a szabadulás és a mester megértetése.
Ha most magunkat nézzük, bizonyos, hogy régen nem tombolt ennyire a generációs öntudat, mint a mai harmincasokban. Kirobbanó egyéniségek helyett közös törekvések rajzolódnak ki, nem mintha az individualitás bármit vesztett volna régi erőszakosságából, csak álcázottabb, egyben merevebb és dogmatikusabb; a mániákusok nemzedéke vagyunk. Sokfélét akarunk, de egyformán - és ebben az egyformaságban van valami jó, de nyugtalanító is. Új mondanivalóink vannak - ennyiben miénk a jövő. Meg tudjuk-e fogalmazni a régi fogalmazásokhoz méltón, mert diadalmas önállósággal - ez a teherpróbánk. Módszeren, technikán, valódi ujságon fordul meg művészi létjogosultságunk.
A kamaszkori háborús emlékek után a döntő formáló élmény mindnyájunkra: a polgári kultúra és világnézet válsága. A külföldi hatalmas áramlatok nálunk három, a magyar szellemiséget átalakítani törekvő kísérletben nyilvánultak. Az első Szekfű Gyula történeti szemléletet és értékelést újítása, leszámolás a polgári liberalizmussal. Hatása bármilyen lenyügöző, éppen erősen értelmi és illuzióellenes jellegénél fogva nem lehetett túlságosan széleskörű, alapjában egy szakszerű rétegre korlátozódott, a fiatal tudós nemzedéknél veszített is heurisztikus lendületéből és mesterségbeli alappá színtelenedett. A nagy művéből levonható tanulság, a konzervativizmus korszerűvé tételének szüksége, mint feladatkör alig vált tudatossá és itt idegen példák sem segítettek. Irodalmi fölerősítőre eddig még nem talált, az egy Halálfiai is inkább csak hangulati megfelelés, mint elvi befolyásoltság eredménye... A másik kísérlet Ady-Szabó Dezső-Móricz hatástriumvirátusával megjelölhető átalakulás, a háború előtti gyökértelen polgári radikalizmus átcserélése parasztradikalizmusra. Az előbbivel ellentétben igen népszerű, könnyen és gyorsan elterjedt, verbális lehetőségeinél fogva bizonyos mértékig a régi függetlenségi érzelemkört helyettesíti. Az elszakított területek fiatalságában öntudattartó, a faji és szociális gondolat önkényével ad egyszerre idomuló készséget és ellenálló erőt az idegen, frissen demokratikus államtestekkel szemben. Irodalmi hasznosítása nagyon erős volt, különösen a regény területén. A harmadik vezéregyéniségektől függetlenül, a tömeget ösztöneiben és értelmében egyaránt megdolgozón érvényesül, a kapitalizmus válságtünetei és az európai tudatra nehezedő orosz példa szuggesztiója alatt a polgári szocializmust váltja át egy konokabb, ridegebb, kollektív szemléletre. Fiatalok és legfiatalabbak közt épülnek ki irodalmi kapcsolatai, főleg - és ez erősen helyi szín - a lírában.
A három jelenség mindegyike egy-egy korszerű irodalmi problémát is fölvetett, ki nem kerülhetőt és mindmáig megoldatlant, amelyeken érdemes kissé elgondolkozni: Ezek: 1. a kritika eliteszempontjai. 2. Az új népiesség kérdése. 3. Az írás forradalmi célja.
A történeti újraértékelés csak egy része az általános ízlésreviziónak. A kritikai ízlés máma az egész világon - mentesen politikai befolyásoktól és céloktól - reakciós. Reakciót hirdet a közelmult laboratóriumi kísérleteivel szemben, kiábrándult az izmusokból, újra a műalkotás és a műfajok törvényeiből fakadó alkotásokban hisz. Gyakran túlzásba vitt reakció a bírálata a 19. század szellemével szemben és reakciós a maitól gyökeresen különböző értékrendszerek elismerésében. Hogy itt a politikumtól egészen függetlenül, az ízlés önálló visszacsapásával van dolgunk, mutatja a zeneesztétika párhuzama. A közelmult forradalmára, Strauss, ironikus jelzőket kap, «színes bazárnak» érződik, Wagnerben a romantikus életérzés apostolát támadják, Bach szigorú formái és Mozart örök dallamossága az élményadók. Jobb- és baloldali irodalmakból sorra idézhetném a műveket, amelyek a spanyol abszolutizmus, a francia ancien régime, az angol restauráció, a német barokk, az osztrák Habsburg-századok ízlésformáit «rehabilitálják.» Amint a romanticizmus korában minden nemzetnek meg volt a maga Ronsardja, a pedáns, doctus ízléstől századokon át mellőzött természetes hang, most minden irodalom megkeresi a maga Donneját, az őszinteség kultuszától eltemetett mesterkélt költőt. Az «udvari» művészet foglalkoztatja Európaszerte a kritikusokat és az irodalomtörténészeket, ugyanakkor, amidőn a kiválasztott művészetet végkép elnyeléssel fenyegeti a standardizált tömegtermelés. Hatalmas antagonizmus van itt és egy nyitvamaradó kérdés: hogy tudja a kritika új ízlésrokonszenvét, felgyülemlő fogalmait a ma problémáinak szolgálatába állítani. Az udvari művészet gondolata próbál testet ölteni az «elite» modern fogalmazásában, de egyelőre még kellő elmélyítés, rugékonyság és irányító szerep nélkül.
De a megoldatlanság a legmaibb kérdéseknél is megvan, így az új népiesség problémájánál. A kritika stílusfejlődés iránt kifinomult érzékével tekintve, a népiesség tartalma époly kevéssé állandó, mint bármely más társadalmi és irodalmi jelenségé. A korizléshez alkalmazkodást a népi szellemben is megtaláljuk, mégpedig nemcsak a «gesunkenes Kulturgut», a magasabb rétegektől kölcsönzés értelmében, amely szükségszerű késést jelent, hanem egyidejűleg, a maga primitívebb módján engedelmeskedve a kor titokzatos nyomásának. Tizenhetedik századi népköltésünk teljesen barokkos, a tizennyolcadik században Amadé modorában verselnek és csak a biedermeier nemzedék ízlésének megfelelően születik meg az öröknek érzett népi «egyszerűség.» Ma a herderi mitoszteremtés kritikai revizió alá kerül, de ösztönös érdeklődés és vizsgálódó kedv éled újra főleg Németországban és Közép-Európában, a népi értékek és sajátságok iránt. Tradicionalista részről a paraszt földhözkötöttségét emelik ki, szemben a kötetlenül sodródó városi proletárral és polgárral, kultúrfrissítő hivatását, természetes konzervativizmusát, radikális részről megoldatlan osztályhelyzetét, gazdasági megviseltségét és forradalmi ösztöneit. Csakugyan a paraszt konzervativizmusára éppen úgy lehet számítani, mint úrgyűlölő hirtelen indulataira: a parasztlázadások mindig a legértelmetlenebb dühkitörések voltak.
Politikai szempontoktól függetlenül, reális kutatás fürkészi az alakját, külföldön és nálunk is (Alföldkutatás, a tanyavilág tudományos feldolgozása). Megkezdődött az új szempontú élményanyag, exotikus elragadtatástól mentes értékelése Kodály művészetében. Az irodalom is érzi az alakváltás szükségét, azonban a tegnap parasztképzetétől még alig tud szabadulni. A korszerűen népit inkább ösztönös kísérletek keresik, mint tudatos művészi akarások. Tamási Áron regionalizmusa legjobb példája a belső bizonytalanságnak; góbéiben még a régi adoma és az új mese keveredik, a megfigyelt beszédfordulatok és a valóság ürügyén teremtett ötletek, naturalista hűség és stilizáló kedv. A részletek igazsága csak kevés ismeretnél fontos; a növekvő tárgyi biztonság meghozza az alakító fölényt. A negyvenes évek parasztjában a polgár néhány kedvenc képzetét tisztelte, a realizmus sem hatolt mélyebbre, éppen ezért eszménye a jellemzés volt; ma nem engedheti tehát stilizáló kedvét. Illyés Gyula lírájában a gyermekkorára emlékezés varázslatán keresztül először érett stílussá a valóban új hang.
A forradalmi cél olyan tehertétel a mai irodalomban, mint az átlaghazafias költészetben a megszokott szólamok. A társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozott a felvilágosodás iróniája, a romantikus pátosz, a naturalizmus nyers ábrázolása; mindegyik korszerű volt és művészileg teljes értékű. Ma hiányzik a tiltakozás átütő ereje, mert hiányzik a stílusa. Legtovább a naturalista módszerbe vetett bizalom él; a hívei elfeledkeznek azonban arról, hogy a nyerseség legjobban divathoz kötött, erotikában és élethűségben egyaránt és a leggyorsabban elavuló. Crebillont ma is élvezhetjük, Marquis de Sade nevetséges. A német expresszionizmus Zeitstückjei, riportregényei egy-kettőre elvesztették meggyőző erejüket. A szovjetorosz írók a hang darabosságával, a mozaikszerűen széttördelt valósággal próbálják az új igényekhez alkalmazni a naturalista örökséget, azonban művészileg eredménytelenül. A mai stílusérzék a valóság hangulati átköltését kívánja meg és ezzel marad egyelőre adósa a forradalmi irodalom. A magyar regény itt is teljesen kitaposott utakon jár, előbbre van a lírai költészet. Többnyire ugyan csak belévitt nyersanyag a forradalmi cél és így bántó, akár Kassák régi modorának odatűzött, agitációs mondatai, akár Mécs László patetikus, érzelmileg túltelített képei hordozzák. Legjobb, ha a képek mögött meghúzódó szándék vagy a líraiságból időnként keményen kicsengő hang; de motívumnak nagyon szegényes, csakhamar cégérként hat, újra meg újra felmutatott igazolványnak. Feszítő ereje, főleg pedig érzelmeket felszabadító költői hatása nagyon kevés. Nem termékenyítő és nem sokoldalú; talán mert az ősi forradalmár illuzió végeredménynek hiszi a győzelmet és túlságosan egyszerűnek látja a problémáit.
A fiatal irógeneráció alapvető feladata tehát művészi eszközeinek kiteljesedése. Tagjaiban a konok lekötődés mellett van bizonyos hajlandóság a megállásra, az önként vállalt korlátok között megmerevedésre. Az egyszer bevált hang, a hatásos régi motívum vagy a hálás teória regényben, lírában, kritikában ott lappangó kísértései. «Nyitni kék» - énekli a madár Szabó Lőrinc egyik versében, kinyílni, gazdagodni, árnyalódni mindnyájunk kötelessége és egy kicsit erőpróbája.