Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Nagy Endre: Fiam!...
Már gyermekkoromban döntöttem az életemről. Elhatároztam, hogy nem fogom, mint az apám, sovány kompromisszumokkal beérni és nem fogok megállani a félúton. Tétovázás nélkül magam elé tűztem életprogrammomat: a világ legnagyobb írója leszek. Egyelőre az útrészletek bizonytalan ködbe mosódtak. Egyetlen műfaj mellett se tudtam dönteni; képzeletem valamennyi műfajt egyformán diadalmasan megszállotta. Nagyobb regényíró leszek, mint Dosztojevszkíj, nagyobb drámaíró, mint Ibsen, nagyobb lírikus, mint Baudelaire.
Oly gyönyörűek voltak a gimnáziumi évek, amikor az ábrándok szigetén andalogva vártam a harangzúgásos napot, amelyen jogos királyságomat elfoglalhatom. Az önképzőkörben készülődtem és gyakoroltam magam erre az ünnepélyes pillanatra. És megvolt az a szerencsém, hogy vetélytársam is akadt, akit minduntalan legyőzve, fölényben fölmagasztosulhattam önérzetem előtt. Csiszér Pál volt ez; akár irodalmi pályázatról, akár szavalatról, akár elnökválasztásról volt szó, végül mindig kettőnk között dőlt el a harc és mindig az én javamra. Nyugtalanító kétségek nélkül megállapítottam fölényemet vele szemben. Versben az én rímeim hosszabban símultak össze, kifejezéseim válogatottabbak voltak; novellában az én történeteim elegánsabban bonyolódtak és kerekedtek ki. Az a Csiszér gyerekesen dadogós volt, darabos, tökéletlen; rímei fülsértően disszonánsok voltak, verssoraiban a lábak szeszélyesen gyarapodtak, apadtak, mint egy fegyelmezetlen csürhe menetelő sorai. Az én írásaimat mindig könnyen lehetett párhuzamba állítani valamely irodalomtörténeti nagysággal és én büszke voltam tehetségemnek erre az elnyűhetetlen hajlékonyságára. Csiszér olyan furcsa és kezdetleges volt, mintha előtte mások sohasem írtak volna... még most is elvörösödve röhögök magamban, ha eszembe jut, hogy akkor ebben az ő alacsonyabbrendűségét láttam.
Jaj, de utálom a tehetségtelenséget! Jaj de utálom magamat!
Szörnyű Golgota-járás volt az út, amelyen idáig eljutottam. Érettségi után a filozófiára iratkoztunk, de a diplomától mindkettőnket elsodort az irodalom.
Hogy Csiszérből mi lett, azt nem kell önöknek elmondanom. Teste ott fekszik a Kerepesi-úti temető díszsírhelyében, a márványszobor alatt; de ami számomra a lényeg volt benne, külön fejezetcím az irodalomtörténetben, hogy újból és újból megalázzon és örökké elveszett királyságomra emlékeztessen. Amikor először jelentek meg a nyilvánosság előtt a versei, amelyek olyan idétlenek voltak, mint amikor a fejsze lezuhan a fatörzsre, én teljes esztétikai készültségemmel vonultam föl ellene. Észre se vettem, hogy dühös tiltakozásommal elválaszthatatlanabbul, nyomorultabbul a nyomába szegődtem, mint akik az új prófétát üdvözölték üvöltöző halelujázással benne. Aztán egy pillanatban, nem tudom mikor, nem tudom hogyan, a minuszból plusz lett és én a mártirok ájult megadásával aléltam a talapzatára. Mintha a túlsó oldalon egy másik reflektor gyulladt volna ki hirtelen, mindaz, ami eddig árnyékban volt, most legélesebb fényben ragyogott és mindazt, amit eddig gyatra hibának ócsároltam, most tündöklő erénynek kellett magasztalnom. És ez egyszer kivételesen hadd szóljak elismeréssel magamról: ennek az új helyzetnek a konzekvenciáit becsülettel állottam is. Utolsó irodalmi munkám Csiszér írói jellemrajza volt. Ezzel a koszorúval az ő eleven szobra előtt vezekeltem ostoba vakságomért, hogy egy darabig hozzá mértem magam. Ennek a koszorúnak halhatatlan zöld lombja neki szólt, de a tövisei az én szívemet döfködték.
- Never more! - mormogtam magamban sötét páthosszal és olyan szimbolikus gyásszal törtem ketté az irótollamat, mint a legendás huszár a kardját a világosi síkon.
Irodalmi műveltségem és szorgalmam híre bejuttatott a «Tinódy» irodalmi vállalathoz lektornak. Kaptam egy kis udvari szobát, amely ha nem is hasonlított egészen zárdacellához, én azzá tettem meg a magam számára. Itt kellett reggeltől estig napfényre iparkodó fiatal írók kéziratait olvasnom. És ekkor láttam, hogy a lelki nyomorúság, a megalázottság mélységeiben is megterem az öröm. Ha itt-ott az írásból tehetség villant ki, kalandorbányászok szenvedélyességével vetettem magam az ér után. És ha tehetségtelenség nyöszörgött benne, gyöngéd részvét ejtette meg a szívemet. Magamat sajnáltam benne.