Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Nagy Endre: Fiam!...
Valószínűnek tartom, hogy elbeszélésem rutinos folyamatossága majdnem úgy fog hatni az olvasóra, mintha íróember munkája lenne. «Majdnem» és «Mintha»! Ez a két tantaluszi szó volt boldogtalan életemnek tragikus végzete. A végzet már apámban jelentkezett. Apám a régi Pest legismertebb vésnöke volt. A kis párisiutcai műhelyt sűrűn látogatták az arisztokrata megrendelők, még Bécsből is átjártak hozzá. Szemén nagyítóüveggel, asztala fölé hajolva reggeltől estig elmerült, áhítatos gonddal véste a nyersanyagba és a pecsétgyűrűk sima köveibe a címereket és egymásba fonódó betűket. Sisakok habosan leomló tollbokrétájukkal, kardra tűzött török fők, szarvasok, aggancsuk között sugárzó kereszttel, griffmadarak, sárkányok és a heraldika más tömérdek jelképes ábrája élesen, finoman rajzolódott ki vésője alatt. Sok megrendelése volt apámnak, egész nap szorgalmasan dolgoznia kellett, pihenőidejét is józan munkás rendszerességgel kellett megszerveznie, hogy munkakészsége mindig frissen álljon a rendelkezésére. Példás családapa volt, nyugodt, kiegyensúlyozott polgár, családjával szemben nagylelkűen bőkezű, de önmagával szemben szigorúan takarékos és fölös keresetéből egy bérházat vett az Akácfa-utcában.
De mialatt finom vésője diadalmasan mélyedt a makacs anyagba, majdnem úgy kellett éreznie magát, mintha a nagy szobrászművészekkel került volna rokonságba. Persze a mesterség sok hagyományos csinja-binja és a megrendelők merev kikötései munkáját keskeny ösvényre állították, amelyről a fantáziának nem lehetett jobbra-balra lelépnie. És mégis... a hajszál-vékony barázdákba egy művész elvetélt álmait temetgette. Vasárnaponkint kézenfogva elvezetett a Szépművészeti Múzeumba, hunyorított szemmel elmerengett egy-egy kedvence szobra előtt, a hüvelykujj típikus szobrászmozdulataival magyarázgatta az idomok hajlatait. Széles karimájú fekete puhakalapot hordott és csokorba kötött babos Lavailliere-nyakkendőt. A kávéházban a művészasztal szomszédságában telepedett le és állhatosságának megkoronázása volt az a nap, amikor végre sikerült a társaságba belemosódnia. Ott ült este hat órától nyolcig szótlanul, mindenkit meghallgatva, mindenkinek mohón helyeselve, mint az utolsók utolsója és boldogan.
Bizonyára boldog ember volt apám. Anyám kötelességtudó, szelid, munkás feleség volt; a lakás mindig húsvét-váróan ragyogott, a háztartás döccenő nélkül ment a maga útján, ellenem, az egyetlen gyermek ellen se lehetett sok panasza, gimnáziumi bizonyítványaimat soha egy kettes se csúfította el. De ha vacsora után barna söre mellett elkönyökölgetett, olykor lélekrengető sóhajtás tört ki belőle. Olyan volt ez a sóhajtás, mintha mérhetetlen életuntság ásítása és a fuldokló segélyordítása fonódott volna benne össze. Anyám ilyenkor fölkapta fejét az újságból és riadtan kérdezte:
- Mi az, Döme? ... Tán csak nem vagy rosszul?
Apám megrázkódott, mintha most lépett volna ki az álmából. Aztán szégyenkező nevetgéléssel mentegetőzött:
- Dehogy! ... Csak az embernek ilyenkor sokminden eszébe jut... Azok a kuncsaftok tele vannak rigolyával! Holtra tudják szekirozni az embert!
Most már meg tudom érteni. Hányszor szakad ki belőlem is ugyanez a sóhajtás. Megismerem benne az apám hangját. Az apám lelkét. Az apám tragikumát.