Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés
A mi teendőnk nem sok. A mi áldozatunk tízezredrésze az övékének. Nem kell üzembe helyeznünk egy szógyárat, mely zakatolva ontja az új szavak jancsibankóját. Nincs szükségünk 10.000 új szóra, de talán még 10-re sem. Csak azt a henye 6000 idegen szót kell kiseprűznünk, melynek zömét ma minden hordár és szakácsnő is inkább ismeri, mint magyar egyenértékűit. Schöpflin Aladár téved, amikor ennek ellenkezőjét állítja. Lapozza át Tolnai Vilmos kitűnő szótárát, meggyőződhet erről. Téved abban is, hogy e 6000 szó nélkül «nyelvünknek valami volapük műnyelvíze lenne». Ha így volna, akkor bármelyikünk írásának is volapük műnyelvíze volna, akik idegen szavak nélkül igyekezünk írni. Ebben a harcban sokszor elkeseredetten támadtak bennünket ellenfeleink, de még egyiknek se sikerült kimutatnia, hogy gondolataink kifejezése nem szabatos, vérszegény vagy satnya azért, mert jobb belátásunkra hallgatva lemondtunk erről a 6000 idegen szóról, nyelvünk tehertételéről. Helyettük egyetlenegy erőszakosan kiagyaltat se használunk, csak a régieket, melyeket félig-meddig elfelejtettünk. A mai nyelvtudomány - gazdag tapasztalatok birtokában - csínján, szőrmentében újít. Szótárunkban bubifrizura: kamaszfürt, boxer: ökölvas, laikus: avatatlan, morgue: tetemnéző. A legmerészebbek tőlem valók. Aquarium: vízpalota (a szobai: haltartó v. halkalitka), film: fényszalag, infláció: pénzdagály, statisztika: számhasonlítás. De ezeket is megértheti bárki, mindjárt az első hallásra és olvasásra. Észrevétlenül, tüntetés és nagydob nélkül művelhetjük nyelvünket, folytathatjuk a megkezdett munkát.
Ezt a kérdést én rég pedzettem, épen itt a Nyugat-ban, nyomban a megindulás után. Huszonnégy esztendővel ezelőtt, a második évfolyamban így írtam: «Hogyha az előbbi kor a bírálaté volt, a mostani az alkotásé, az igen-mondásé, a nyelvújításé.» (Öreg szavak. Nyugat, 1909 szeptember 1.) Később, a háború alatt már határozottan síkra szálltam a nyelvtisztításért, sürgettem egy hivatalos szerv megalakítását, azt ajánlottam, hogy ebbe a mozgalomba «a napisajtót kellene belevonni» s azzal fejeztem be cikkemet, hogy az idegen szavak «fitogtatása vagy tudatlanság vagy pongyolaság vagy tudálékosság». (Nyelvtisztítás. Nyugat, 1916 február 1.) Fölszólalásomra akkoriban senkise hederített. A tudományos világon kívül nem igen foglalkoztak nyelvünk ügyével. Bennem is lassan érlelődött az a gondolat, mely most megvalósult.
Sokáig tétováztam, különösen a nyelvtisztaságot illetőleg. Sajnáltam regényesen csillogó, távoli égtájakat sejtető, idegen szavainkat, melyekhez engem is megannyi emlék és élmény köt.
Fájdalommal mondtam le róluk, egyenként. Ott hagytam őket, de sovárogva utánuk tekintgettem. Nem tagadom, hogy a költő néha alig nélkülözheti őket. Az új-török költők is visszasírják arab szavaikat, melyek úgy szikráztak költeményeikben, mint az Ezeregyéjszaka ékköveti. Mennyi titok, babona, hangulat izzott bennük. Ma sem áldoznám föl Tóth Árpád gyönyörű sorát, melyben így fohászkodik egy csillaghoz: «Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd Utamra...» De nem a költőkről beszélek. A szavak e vajákosainak mindent szabad, csak csodát műveljenek. A folyóbeszédről, a folyóírásról van szó. Ott se mindig valósítható meg a teljes szeplőtlenség. Végre az elbeszélő nem szólaltathat meg patyolattiszta nyelven egy ferencvárosi utcalányt.
Hébe-hóba a tudós is kénytelen utalni oly nemzetközi műszavakra, melyek egy világot tárnak föl (impresszionizmus, skepticizmus stb.) Tudtam - és ma is tudván tudom -, hogy teljes nyelvtisztaság sehol sincs, nálunk se lehet. Azon töprengtem, vajjon meddig lehet és kell elmennünk. Nem írom azt, hogy: «puceráj». Ezt sült-németnek érzem. Inkább azt írom: «tisztító». Igen ám, de a «tiszta» is ó-szláv jövevény-szó (čistu). Nem estem csöbörből vödörbe? Nem. A «tiszta» írott nyoma már a XV. században meglelhető, az Ehrenfeld-kódexben s a szöveg tanúsága szerint sokkal régibb. Már hét-nyolc évszázada itt élt az ajkakon és az agyvelőkben. Az ajkak magukhoz idomították alakját, az agyvelők más veretet adtak értelmének: teljesen a miénkké váltották. Csak az új, vad beönzönlésnek kellene gátat vetnünk. Láttam, hogy az ilyen jövevényszavak mögé többnyire a fontoskodás, a finomkodás vagy a a képmutatás bújik. Az «akció-ruha», a «propaganda-könyv» mindössze azt jelenti, hogy olcsó s az üzleti agyafúrtság fél, hogy vevőinek eszébe jut: «olcsó húsnak híg a leve» vagy hogy nyelvösztönünk ráébred: az «olcsó» hajdan «alsó» volt. (Schlicht = schlecht.) Ilyesmiktől megválni nem volt nehéz. Egyre többet elhányogattam belőlük az útfélre. Lassanként, egy lelkiismeretvizsgálat során kicseréltem szókincsemet, hosszú évek alatt megteremtettem a magam egyéni-magyar szótárát. Ezt akárki megteheti, aki érdemesnek véli. Rájöttem, hogy e korlátozással inkább gazdagodtam. Amit elvesztettem a vámon, visszanyertem a réven. Rájöttem arra is, hogy a nyelvtisztításnak van határa: a mindenkori lehetőség és ízlés, de a nyelvpiszkításnak nincs határa: az végtelen, mint a pongyolaság és ízléstelenség. Most pedig hitté izmosodott bennem a meggyőződés, hogy a nyelvtisztaság a belső arány és szépség parancsa. Ez a mi magányunk daca, a mi egyedülálló, rokontalan, ázsiai nyelvünk büszkesége és erkölcse.