Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés

Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés
Válasz Schöpflin Aladárnak
A »soviniszta« nyelv

Ezt, hogy »soviniszta«, nem én dobtam a vitába. Schöpflin Aladár állapítja meg első cikkében, hogy a nyelvtisztítás egy »veszedelmes irányvonalba« kanyarodik s nem is egyéb, mint »nyelvi sovinizmus«.

Én ezt a szót azonnal fölkaptam és magamévá tettem. Válaszomban kifejtettem, hogy az értékelés ugyan politikai, de szívesen alkalmazom a nyelvre, minden nyelvre. A nyelv az ősi »soviniszta«. Az, ami és nem más. Úgy, ahogy az almafa almafa és csak almát terem, de nem nyit gyümölcskereskedést: az almafa az alma sovinisztája. Isteni egyoldalúság van benne. Nem tud sem a körtéről, sem a barackról. Ilyen egyoldalú a nyelv is. Természete az, hogy jellegét, egyéniségét korlátlanul érvényesítse, tekintet nélkül a többiekre. Hogy ezt helyeslem-e vagy sem, nem rám tartozik. Nem én teremtettem sem az almafát, sem a nyelveket. El kell fogadnunk, hogy így van.

Ez a kizárólagosságra való törekvés tehát nem kárhoztatható egyik nyelvben sem. Mihelyt kinyitom a szájam s ezt mondom: »igen«, már »nyelvi soviniszta« vagyok s tagadok minden más nyelvet, mely nem így fejezi ki az igenlést. Az anyanyelv e gyermeteg, ártatlan és szent sovinizmusa az ösztönből fakad. Nélküle talán nem is volna egyéb sovinizmus.

Ellenfelem a második cikkében elvben és nagyjában elismeri szempontom helyes voltát. Megjegyzi azonban, hogy az »anyanyelv szeretete és a hozzá való ragaszkodás nem nevezhető sovinizmusnak«. Kiemeli: »a sovinizmus fogalmában a közhasználat szerint nemcsak a nemzetünkhöz való szeretet és ragaszkodás van meg, hanem az idegen ellen való gyanú és gyülölet is«.

Még ezt az értelmezést is elfogadom s teljes egészében vállalom a nyelvre, minden nyelvre vonatkozólag. Ha ő egy magyar könyvben történetesen azt olvasná, hogy a hős »ismeri tanulta« kedvesét (kennen gelernt), ahelyett, hogy megismerte, vagy hogy egy diáknak szívből (par coeur) kellett fújnia a leckét és nem betéve, vagy hogy valaki barátjának arra a megjegyzésére, hogy szeret sétálni, azt felelné, hogy »így teszem én« (so do I), a helyett, hogy így szólna: »én is«, akkor bizonyára megírná, hogy e könyv nyelvezete csapnivaló, fölháborítóan ostoba és idegenszerű. Ezt pedig helyesen tenné. De voltakép mit tenne ilyenkor? »Gyanú« ébredne benne az idegen nyelvek iránt s kénytelen volna egy pillanatra »gyűlölni« a német, a francia, az angol nyelvet, melyet szeret, az anyanyelve miatt, melyet jobban szeret.

Ez a »gyanú« és »gyűlölet« viszonylagos. De megvan minden teremtett emberben. Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a nyelvek között nem ismerek rangkülönbséget. A csettintő hottentottára époly bámulattal tekintek, mint a görögre, vagy a spanyolra. Minden nyelv azonban csak a maga keretében élhet, csak a maga természete szerint lehet szép és tiszteletreméltó s az, ami ebben a keretben idegen, vagy idegenszerű, igenis »gyanús« és sokszor »gyűlöletes« is.

Ehhez a törvényhez alkalmazkodom, valahányszor idegen nyelven gagyogok. Németországban szívesebben mondom Kraft (mint Auto), Angliában shade (mint nuance), Olaszországban velivolo (mint aeroplano), sőt anyanyelvem szellemét se kedvelem, ha más nyelvekben látom viszont, mint idétlen hungarizmust. Multkor egy külföldieknek készült francia nyelvű kalauzkönyvünkben bosszankodva olvastam, hogy a mi Margitszigetünknek »ijedős« sétaútjai vannak (allées ombrageuses) és sokkal szívesebben olvastam volna, hogy a Margitsziget sétaútjai árnyékosak (allées ombragées).

Ez az áhítat, mely egyaránt tiszteli a nyelvek egyéniségét, és egyaránt ellenzi egyéniségük elkorcsosítását, vagy meghamisítását, hitem szerint sokkal közelebb van az igazi nemzetköziséghez, mint az a papirosábránd, mely a természetet tagadva úgy akarja létrehozni az emberi közösséget, hogy összezagyválja az egybe nem tartozó és egymást kizáró elemeket.

Szeretem a töltött káposztát is, a csokoládét is. De a kettőt együtt útálom. Hogy ekkor is »soviniszta«-ösztönömre hallgatok-e? Azt hiszem, inkább a negyedik érzékemre: az ízlésemre.