Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés

Kosztolányi Dezső: Nyelvművelés
Válasz Schöpflin Aladárnak
Nyelvtan és vaskalap

Azt állítja, hogy «írni nem nyelvészeti kérdés». Ez igaz. De ki állította azt, hogy bárkit is meg akarunk tanítani írni? Csacsiság lenne ezt megkísérelnünk. Elsősorban az ifjúságra, az iskolákra, a közhivatalokra, az iparra, a kereskedelemre, a törvényhozásra szeretnék hatni, szóval a nagytömegekre. Célunk az, hogy a szunnyadó nyelvi lelkiismeretet fölrázzuk. Az írás: a gondolat visszfénye, az érzés szivárványa. Ezeken a külső, lenge tüneményeken nem gyógyíthatjuk a belső nyavalyát. Akitől egy talpraesett mondatot várunk, abban előbb egy helyes szellemvilágot kellene fölépítenünk.

De a lélekre nemcsak belülről lehet hatni, hanem kívülről is. A mosoly akkor tűnik föl az arcon, amikor benn a kedély fölsugárzik. Ellenben a lélekbúvárok tudják, hogyha a szomorú, csüggedt ember mosolyt erőltet arcára, akkor gyakran belül is földerül és megenyhül. Ezzel a tudásukkal élnek, gyógyítanak is vele. Ilyen módon reméljük, hogy ha egyeseket mondataik gyarlóságára eszméltetünk, ráocsúdnak majd gondolkozásuk egynémely helytelenségére is.

Aki - mint Schöpflin Aladár - a franciák megállapodott műveltségére hivatkozik s ezzel magyarázza az ő csiszolt nyelvük kialakulását, nem felejtheti el, hogy a franciák mindenkor nyelvbúvárok is voltak, hogy nyelvtanuk törvénykönyv volt számunkra, hogy még merev, XVI. századi »grammaticus«-aik parancsát is borzongó tisztelettel üdvözölték. A francia nyelv fejlettsége talán épen a belső műveltség és a külső beavatkozás e szerencsés akaszkodásából jött létre. Nálunk, ahol a nyelvtan évszázadokon át vadul burjánzott s az egyéni szabadság örvén legtöbben ügyet se vetettek rá, semmi esetre se kártékony egy kis iskoláztatás.

Gombocz Zoltánnal beszélgettünk erről. Ő - legnagyobb alkotó nyelvészünk - nem vesz részt mozgalmunkban. De egyáltalán nem helyteleníti. Örvendetesnek tartja, hogy az írók - amint mondja - az »egyedül illetékesek« véglegeznek nehány kérdést, a szépség és jóhangzás nevében. Nézete szerint a nyelvbúvár, akár a természettudós, minden jelenséget tudomásul vesz, úgy, ahogy van. Semmit se tart se szépnek, se rútnak, se helyesnek, se helytelennek, mert nincs rá föltétlen mértéke. A pelimi-vogulok például a pelimi-vogul-t beszélik, úgy, ahogy beszélik, most, ebben a pillanatban és nyelvük se tiszta, se zagyva, se jó, se rossz, hanem a pelimi-vogul, amint régi elemeiből, történelmi szükségképen az események parancsoló hatása alatt kialakult. Egy ilyen nyelvnek a népben szinte nincs is öntudata. Mintegy az örök jelenben él. De az irodalmi nyelvnek már van öntudata és emlékezete is. Épen arra valók az írók, hogy a nyelvnek ezt az emlékezetét edzzék, távlatát kiterjesszék a multra s a jövőre is.

Ezt vallja a nyelvművelő bizottság is. A szabályokat az általános nyelvszokásból s a remekírók műveiből vonja le. Hozzájuk igazodik a nyelvtan. Ha egy költő lángésznek, mint Victor Hugo-nak sikerül a nyelvtanra rácsapnia a forradalmi, fríg süveget, akkor a nyelvtan megváltozik. A tudós észleli a szabályt, a lángész szabállyá teszi a kivételt, törvénnyé a rendbontást.

Mindenkit megnyugtathatok, hogy valahányszor vita támad ebben a bizottságban írók és tudósok között, a tudósok képviselik a szabadelvűbb álláspontot. Tünékeny anyagukkal baló folytonos bíbelődés, a lélektani árnyalatok állandó latolgatása fölöttébb megbocsátóvá, megértőkké teszi őket. Eddig is megannyi hibás hibáztatást vetettek el. Egy ízben valaki megrótta, németesnek jelezte ezt a kifejezést: »tiszta bort önteni a pohárba«. Egy tudósunk kimutatta, hogy ez egy görög szállóige fordítása, semmi okunk sincs kerülni, mert történetesen a németek is élnek vele. Helytelenítették ezt a szóképet is: »érvekkel alátámasztani« (unterstützen). Ismét egy jeles nyelvészünk tört lándzsát mellette, azzal, hogy ilyen szemléletes szóképek nemzetközi kincsek.

Nincs semmi okunk félteni a nyelvművelő bizottságoktól az írói szabadságot. Nem csendőrök és zsarnokok alkotják. Ők legalább oly buzgón védelmezik a költészet merészségét és szeszélyét is, mint mi. A tanácskozó zöldasztal fölött tűnődő, tanult főket látok. Ha néha későbben érkezem az ülésekre, szétnézek a fogasokon is. De még sohase fedeztem föl ott egyetlen vaskalapot sem.