Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: GELLÉRI ANDOR ENDRE · / · KISEBB BIRÁLATOK

KISEBB BIRÁLATOK
Kerényi György: Dostler Gábor tanulmányai. Relativítás és egy zenei határjelenség.

A határ az egyszólamú őskor és a többszólamú újkor határvonala; a jelenség a következő: Tanítsunk be egy dallamot egy nőkből és férfiakból álló énekkarnak, majd állítsuk fel a nőket párszáz méter távolságban s indítsuk meg az éneket. Aki pontosan a két kar között áll, az egyszólamúságot hall; az énekesek kétszólamú kánont hallanak.

Már most mi ez? Egyszólamúság vagy polifónia?

Dostler beéri annyival, hogy a problémára egyszerűen rámutat. Pedig tovább is lehetne menni, különösen ha zenetörténeti szempontból nézzük a dolgot (amint D. is kívánja). A jelenség ugyanis nyilvánvalóan többszólamúság. Már a közölt kótapéldák is gondolkozóba ejthetnek: mind a három csak a polifón korszakban születhetett meg. Hogy a dolog «határjelenség»-volta bizonyítható legyen, olyan példa kellene, amely minden kétséget kizáróan az egyszólamúság világából eredő dallam. Vannak ilyenek. De ezekből sosem fejlődik ki a kánon.

Egyébként is (D. nagyon jól tudja) az egy- és többszólamúság határán nem a kánon, hanem az orgánum, illetve a paraphonia az összekötő. Ami azt illeti, ez utóbbi is éppoly «egyszólamú többszólamúság», mint D. kánonja. Itt két ember akar elénekelni egy dallamot, s mikor belekezdenek, az egyik magasabb hangon indul, mint a másik. Időbeli és logikai sorrendben is nem a kánon, hanem az ilyen párhuzamos orgánum lehetett az első polifón szerkezet. Hogy az első kánon-dallam létrejöhessen, ahhoz az orgánum művelése révén előbb erős harmóniaérzéknek kellett légyen kifejlődnie.

A természet, s madarak, a szél, a kis zörejeken kívül hangzatokra, sőt polifóniára is képes. A zenetörténet azonban emberi történet, annak az állandó viszonynak a története, melyben az alkotó áll a közönséggel a műveken keresztül.

A kétszólamu kánonban szép emberi gondolat kelt zenei életre. Ezt mondja a kánon: «Én dallal szólok hozzátok; - ha megértettétek, úgy adjátok tudtomra, hogy visszaéneklitek». Így aztán kétszólamú éneklés alakul ki, melyben mindaz, amit az első énekes mond, pár pillanat mulva fölhangzik a vele szembenállók énekében is. Ezt s néhány pillanatnyi eltolódást («elővigyázatossági intézkedések» egész sorával, mint D. is írja) el lehet érni úgy is, ha a felelő csoportot jó nagy távolságra helyezzük el. Ebben az esetben akár egyszerre is elkezdhetik az éneket: mire a lassan jövő hang ideér, éppen úgy fog hatni, mintha felelet volna. Ez azonban már nem lenne megszólítás és válasz, hanem mesterséges, sőt álkánon, üvegházi virág nyár közepén.

D. tanulmányának aláhúzott «novuma» ez = a tér zenei műformát teremtő erő. Jelentős gondolat, bár nem úgy, ahogy D. gondolja. Az ő kánonját nem a «tér teremti meg», hanem a levegő, mely a hangot lassan továbbítja. Iktassunk telefont a két éneklő csoport közé: a tér változatlan marad s a kánon eltünik.

A kérdő és felelő ének, a kánon, az imitáció s általában a karéneknek majd minden fajtája azonban téralakítást, térbeli megoldást is kíván, mint azt az éneklés története a legrégibb időktől kezdve mutatja, az énekes gyermekjátékoktól egészen az olasz templomok kettős és többes kórusáig. Reméljük, hogy D. készülő könyvében, melynek jelen tanulmány csak kiszakított, érdekes része, ezekről a kérdésekről is fogunk hallani.