Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: GELLÉRI ANDOR ENDRE · / · KISEBB BIRÁLATOK
Már ennek a címnek megválasztása is költő vallomása. A verseskönyv sem mindennapi és a fiatal lélek, mely benne kitárja magát, sajátosan érdekes. Az ember, a költő találkozik az erdővel, a fákkal, füvekkel, hegyekkel, tengerrel, napfénnyel, csillagokkal; az universum csudálatosságait megcsudálja és verset mond róluk.
Mennyi mondanivalója lenne áradó önmagáról, megzsúfolt fantomjairól és elakadó szava a viaskodást is megvallja:
«Lelkem erőlködik és megfeszül,
de nem elég hajlékony,
nem elég finom, hogy megzenditse
halk hangjukat...»
Ezek a tragikus sorok is éreztetik, mennyire küldetésszerűnek érezte dolgát a fiatal költő. Szkepszis fogná a szárnyait, pedig szárnyal; erő győzze a kozmikus távlatokat, amerre indulni kellene, szeretne és győzi, bár sokszor kezdő Demosthenes-beszéddel. De a küzködő, fölszabaduló pátoszának is izmos a sodra. Az emberről bölcselkednek ezek a versek olyformán, hogy a keret, a mennybolt, az anyaföld szólal meg, mely körülfogja az embert. Valahogy e költészet képviselője is lehetne az újkeletű biológiai forradalomnak, mely arra figyelmeztet, hogy a növénynek lelke van, öröm és bánat fiziológiai jelenségekkel érinti a vegetációt is. Csak érteni kell hallgatag élettársainkat. Persze hogy keresi hangját az alig szedelődzködő költő, amikor az új titkok kimondási vágya mozditja rajta a verset. Ám ezek a strófák így is, akadozva, szakadozva, szinte humusz-forgatással, megkapóak, meghatóak, olykor megrendítőek.
A művész, a költő elérkezik önmagához. Élnie kell, hogy a forrást merítse és tisztulva adja át a tehetségét. Kayser Dezső egész fiatalon irta meg a könyvét és meghalt. Nagy kár érte. A magyar költészet orkeszterének igérkező, különös hangja tünt el vele.