Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: GELLÉRI ANDOR ENDRE
Vannak itt más, fínoman bujkáló jelképek is. Három inas kirándul, megszomjazik, egy termetes némbertől vizet kér, de minthogy nincs pénzük s az asszony ingyen nem akar vizet adni nekik, leteperik a földre és így oltják szomjukat, az életszomjukat. Hasonló ehhez - a jelkép tekintetében - a kötet egyik legnemesebb darabja: «A vén Panna tükre». A budai öregkisasszony szerelmes a szemben lakó kovácsmesterbe s hideg szobája tükrén nézegeti a kovácsműhely lángjait, azoknál melegszik. Egy árva vágy visszfénye lobog a tükörben, tétován. Annál mozgalmasabb és izgatóbb a «Részegen», a harsány színek e kis remeke. A kelmefestők megbolondulnak egy bárónőtől, aki műhelyükbe toppan, berúgnak a benzin szagától és gőzétől, föllázadnak gazdájuk ellen, pucérra vetkőztetik s befestik kékkel, sárgával, zölddel, pirossal. Ujjuk majd elfagy a benzintől, de fejük tüzel. A hirtelen őrület hangütése mesteri. «Azt kiabáljuk az ablakoknak: Virágot vegyenek, virágot.» A festékek így beszélnek hozzájuk: «Parancsotokra részeg kelmefestők! Bátor kelmefestők!» Másutt, a «Zsiroskenyér»-ben a rajz pontossága lep meg, a «Szerelmes ágyfestő»-ben a humor közvetlensége, az «Egyfillér»-ben egy szeszélyes párbeszéd, melyben nyers erő, feneketlen kétségbeesés és ifjúság lüktet. A teljesség kedvéért említem a «Szabadulás»-t, melyben a kamaszkori zűrzavarból egy mese virágzik ki s a «Rablás»-t, ezt a vakmerő kísérletet, melyben a XIX. század vad regényeseinek is kedvük telt volna. Olyan ez ra rémtörténet, mintha fogadásból írta volna, hogy próbára tegye erejét. El kell ismernünk, hogy magán viseli kézjegyét és sötét korunk jelzetét.