Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 8. szám
A ház vastag falai télről gyüjtött erővel ellenállnak még a májusvégi forróságnak s a szobalevegő sem támolyog a reggeltől estig csapravert nap aszúborától. Meleg van, de még nincs kánikula.
Az elegáns férfinak semmi jogcíme, hogy vacsorához nekivetkőzzék.
Felesége is kifogástalanul ül asztalhoz; sötétkék muszlinruhája kiemeli nyaka fehérségét s a ruha komoly színének és zárt vonalainak szeszélyesen ellentmond az asszony rövidrenyirt fiús feje és finomrajzú arcában skarlátszínű szája. Miután saját tányérjára villa és kanál segítségével kitett egy kisdarab sültet, szórakozottan rakja a szeleteket az ura elé. Közben a zöldszemű fiúra gondol. Nem szerelmes belé, nem is ismeri. Az urát szereti, de a fiúra gondol, ahogy egy szépszemű kutyára gondolunk, olyan kutyára, aki hivatlanul csatlakozott jódarabon legutóbbi sétánkhoz.
Az ápolt, izmos férfikéz elvágja gondolatát, amint tiltakozva emelkedik tányérja fölé.
- Elég már, Ilikém, ne hízlalj, - hallatszik a felemelkedő kéz mellé a tiltakozó szó s a lehajló tenyér könnyedén rápaskol az asszony meztelen csuklójára.
Noha mosoly ül Ilona vonásai közé, kezét nyomban visszahúzza s felhajtott ruhaujját súlytalan fricskával csuklójára igazítja.
- Legalább spenótot végy még, Laló, - mondja. - Kint voltam a konyhában, amíg a szakácsnő passzirozta.
- Spenót, - feleli Lajos s egy negyedkanállal merít még a tálból. - Miért őrzöd ellen a paszirozást?
- A spenót kényes étel.
- Ja igaz, - mondja Lajos. - Minden zöld kényes.
Ilona észrevétlenül megrezzen. Eszébe jut a zöldszemű fiú. Fürkészi a bronzkemény arcot, de Lajos folytatólagosan beszél:
- Kényesebb, mint a sóska? - kérdezi és eszik, bár nem gondol sem a sóskára, sem a spenótra, sőt az evésre sem.
Nem éhes. Bécsi virslit evett délután az Apostoloknál s két korsó barnasörrel leöntötte.
Szipkásy Ferire gondol és Mikócz Gabira, minisztériumi és klubbéli barátaira, akikkel délután együtt sörözött s az utóbbi elragadóan esetlen és lágyszemű bernáthegyi kölykére.
Klasszikus alak a Feri, nemcsak termetre. Bonhómiája, örökös jókedve s optimizmusa felbecsülhetetlen. Azt mondja például ma délután a dunaparti korzón: »Egyet mondok, Gabikám, kettő lesz belőle. Ördög bujjon a kutyádba. Ha egyedül sétálok, mindig megnéznek a szépasszonyok, de ha veled megyek, nem jut rám idejük. Te kapod a második pillantásukat, mintha azt gondolnák: Milyen lehet ennek a szép kutyának a gazdája, aki vezeti?« Gabi ránevet: «Mért nem kapod a harmadik pillantásukat te?» Feri legyint és sóhajt: «A harmadik pillantásuk megint a kirakaté; az már a hátunk mögött történik, pajtás!» Az elmésségre Mikócz Gabi mélységgel akar felelni: «Oh, barátom, jobb azt nem tudni, mi történik a hátunk mögött!»
Mindig így évődnek s mert ok nélkül aggodalmaskodnak a női hűtlenség miatt, hiszen jobban szeretik magukat és a sportot, semhogy bárkit is szenvedéllyel tudjanak szeretni, tréfáikat nem nyomja meg az akasztófahumor kesernyés súlya. Igazán pompásan lehet mulatni társaságukban. Jóízű, nőtlen fiúk, elegánsak és erősek, rugalmasak és barnák. Különösen Szipkásy Feri, a félelmetes erejű Adonisz. A griffmadaras klub szkiffbajnoka és napjában legalább is egyszer ugratni szokta klubtársát, a versenyvívó Mikócz Gábort, hogy hány kilót nyom a kardpengéje s egyáltalán elbírja-e: nem akar-e segítségül egy scullert? Lajos ezt mindig meg szokta toldani, hogy elég segítség lenne ahhoz a kardhoz egy «veterán» gátfutó is. Tíz éve még versenyeket nyert Lajos nagy atlétikai viadalokon.
Villanó, színes filmdarabkák ezek a gondtalan, szabad délutánok. Ő a rangidős, amazok harmincötösek, Lajos negyvenes, egyébként mindhárman a belügyminisztériumban szolgálnak.
Ilona úgy tudja, hogy mikor ura hetente két-három délutánt házon kívül tölt, fontos közigazgatási és nemzetvédelmi tanácskozások folynak az államtitkár elnöklése alatt. Neki természetesen jelen kell lennie, referenciái nélkül «meg se tudnak bent mozdulni».
Minden ilyen elmenetel előtt pontosan így mondja Lajos: - Nélkülem meg se tudnak bent mozdulni, bogaram!
Miért hazudik? Vagy egyáltalában: hazugság ez? Hiszen csak ártatlan időtöltésről van szó, nőmentes szórakozásról, egy kis itóka sörről vagy klubéletről; be lehetett volna vezetni otthon már az első évben. Most, a nyolcadikban, késő. Mellékgondolatokat ébresztene az asszonyban. Meg aztán neki magának is rosszulesnék, ha úgy hagyná otthon Ilonát, hogy az asszony otthonhagyottnak érezhetné magát, mert akaratlanul is folyton arra kellene gondolnia, hogy Ilona szenved emiatt. Közigazgatási és nemzetvédelmi konferenciákat kell kitalálnia...
- Köszönöm, bogaram, - mondja keserű szájízzel. - Nem kérek többet.
- Éhesen maradsz, Laló.
- Ne félts, Ilikém, van nekem magamhozvaló eszem...
Lenne egy másik megoldás is, a kompromisszum, bár - szerinte - politikában és házasságban ez veszélyes játék és beláthatatlan következményekkel járhat.
Kompromisszum: vinni az asszonyt. Egyszer-másszor megjárná; de mindig?... Ha pedig egyszer vinné, máskor is vinnie kéne. S vajjon viheti-e? Jellegzetesen férfitársaság ez. Sportemberek. Szeretik az erős vicceket, nevén nevezik a gyermeket és a hivatalukkal járó temérdek formaságok, udvariaskodások, bokaösszütések után érthetően ímádják a teljes fesztelenség óráit. Egy minisztériumi főhivatalnok felesége, előkelő társaságok elismert szépasszonya, bármennyire pajtásként kezelné is őket, előbb-utóbb árnyékot vetne közéjük arra a felhőtlen egységre, aminő csak ilyen egyívású férfiak között lehetséges. Napsugaras kedélye borulatot hozna...
Csikóként cikázik Lajos gondolata s annyira szórakozott, hogy nem is tudja, mikor gyujt cigarettára. Az ismerős, hajlottlábú bútorok, megszokott falak, szőnyegek között észrevétlenül gépies minden mozdulat, az is, amelyiknek más környezetben külön jelleme van és egyéni relífje.
Most megütközéssel hall egy mondatot: - A spenót kényesebb.
Ilona válaszolt. De mire? Miről is volt szó? Spenót? Mikor beszélt ő a spenótról? Negyedórája? Félórája? Tegnap?...
Spenótot kapott a sült mellé?
Bámul az asztalra, a tányérokba. Csakugyan: zöld réteket porcellánfehér utak kereszteznek, amerre a villára tűzött hús szaladgált.
Nem válaszol. Fáradt. Közel a negyvenhez tíz óra táján szívesen gondol a férfi a pihentető ágyra, mégha gátfutóbajnok volt is annakidején.
Eszébe sem jut, hogy Ilona képzelete is cikázhatott közben s hogy a spenót és sóska közötti külömbség megállapításához még a Lipótmezőn sem kell egy negyedóra vagy félóra.
- Meg van ágyazva, Ilikém? - kérdezi és feláll, hogy a vacsorát befejezze az elmaradhatatlan kézcsókkal. Nyolc éve minden otthoni étkezés után kezet csókol feleségének.
Tudja, hogy ilyenkor már régen felbontva állnak az ágyak. Nem is vár választ, de a kérdést megismétli, kézcsók után:
- Meg van bogaram?...
Bizonyítani szeretné, hogy fáradt és álmos...
Valami szorongás guggol mellében. Eszébe jutnak a nagy versenyek izgalmas startjai; szinte érzi a salakba vájt lyukat, ahová, guggoló izmai alatt, belefeszül szegescipője, hogy az indító lövés pillanatában kirepüljön.
Hangsúlyozni szeretné, hogy - noha legény a talpán, mert ebből nem enged - már negyven felé ballag s nem kevésbé azt, hogy a házasság sokkal mélyebb, nemesebb és főként tisztább kapocs, semhogy a testiség döntően uralhassa. Nyolc év szűrőjének rengeteg iszapot kellett felfognia belőle... A bor is annál tisztább és csöndesebb, minél tovább áll a hordóban.
A két korsó sör most kezdi csak leengedni horgonyát a vérébe, acéltömege talpa felé süllyed s talajt keres macskakörmeivel. Amazok csak poharaztak, míg ő korsózott. Hiába no, sportember; nem szokott az italhoz.
Örömében tapsolni tudna, ha felesége most kimondaná ezt a mondatot: Lalókám, de jó lesz öt perc múlva aludni!
Négy perc a vetkőzés, tussolás és törülközés, egy az ágybafekvés; öt. Nyomban akár horkolna is.
Nyelvén tétovázik a mondat «Ilikém»-mel kezdve, de nem meri kimondani. «Ilikém, de jó lesz öt perc múlva aludni.» Nem lehet... Ki tudja, tervez-e Ilona elválás előtt egy kis programot...
Csak egy villanásnyit látna a feleségébe s minden rendbe jönne íziben. Ha csak egy érzéshulláma akadna meg a szívén, mint egy gáton, tudná rögtön, hogy Ilona is fáradt és álmos módfelett s most mélyen dermed a vágya és hideg, mint a jégverem. De nem meri ezt kimondani, még csak érthetően éreztetni sem - ugyanazon okból, mint ő. Már tizedik napja nem történt semmi közöttük s ma valahogy naptár szerint - nagyon esedékes lenne már...
Ilona latolgatja a helyzetet. Ha kijelenti, hogy fáradt, tápot adhat urának valami szörnyű gyanú lehetőségére s tartózkodása mögül talán a bűn árnyát idézné fel. Magára vallana a sorok között, noha ártatlan, hiszen csak kommissziózott délután és járta az uccákat, bámulta a kirakatokat. Arról igazán nem tehet, hogy... Egyébiránt nyolc éve soha nem volt tilos útja, még csak egy mélyebb flörtje sem.
Szeretné megmarkolni az abroszt. Miféle élet az övé? Ha semmi oka, hogy hazudjék, mi az, ami mégis visszatartja őszinteségét? Naptiszta hűsége elé a mindennapos példák ijesztő felhői suhannak s a vetülő árnyék, megannyi pecsét, szájára nyomódik. Száz szót kell megrágnia ezerszer, míg egyet kimond. A társaság levegője, amit már kiszellőzhetetlenül szívtak vérükbe, könnyelműsége folytán esetleg Lajos szívéig szüremlene s innét szabad úton szállhatna fejébe, hogy ott mérgező gázokká változzék.
Pedig csak arról van szó, hogy nincs íze, porcikája, amely ma este szerelmet kívánna. S nem meri éreztetni!
- Kommisszióztam, - mondja hirtelen és gyáván s még gyávábban hallgatja el a mondat jelentősebb felét: «egész délután és most fáradt vagyok.» Ezt lenyeli.
Lajos nem is hallja, sem a szót, sem utána a beszédesebb elhallgatást. Pedig itt belekapcsolhatná a következtetést: hiszen akkor álmos is vagy, Ilikém, - de nem tenné, mégha hallaná is, mit mondott ki s mit hallgatott el az asszony. Nem szólna semmit, mert Ilona bizonyára azt képzelné, hogy a szeretőjétől jött haza s neki tulajdonítja az álmosságot, holott ő álmos, ráfogja az érzéketlenséget, holott ő érzéketlen, csak azért, hogy a saját álmosságát, érzéketlenségét, hűtlenségét vakmerő rabulisztikával palástolja, sőt adott pillanatban fegyverül is felhasználhassa... Olyan gyanú elől akar menekülni, aminek semmi alapja, hiszen csak Szipkásy Ferivel és Mikócz Gabival sörözött az Apostoloknál. De míg Feri és Gabi poharaztak, ő korsókat húzott le...
Nagyon szeretné a két korsó sör számlájára írni érzékeinek közönyét.
Nem is egy álarcot viselnek; sok-sok álarcot...
Lajos bemegy a hálószobába, zsebébe gyűri nadrágtartóját. Nem gondolja meg mit csinál, csak a fürdőszobában döbben rá s míg leveti börböri zakkóját, belepirul. Kétszer is megnézi, becsukta-e kulccsal az ajtót.
Szégyeli azt, amit tesz, mégis megteszi. Érzi, hogy «gyenge bácsi» - ahogy a sportolók mondják a közepes tehetségekre - és mégsem bír fölébekerekedni gyengeségének.
Könnyű, finom krémnadrág van rajta, fehérbetétes barnacipő, halványsárga selyeming mélybordó nyakkendővel. Nadrágtartó nincs. A krémnadrágot fehér szarvasbőröv tartja izmos törzsén. Az övet gyorsan kihúzza a leszorító pántok alól s felgombolja nadrágtartóját. Nyári nadrág, könnyű, mint a hab, öv viseletéhez készült, de belül azért ott vannak a gombok; a belvárosi férfiruhaszabó, mágnások szabója, mindenre gondol...
Az övet zsebébe dugja, felveszi zakkóját s visszamegy a szobába, ártatlan arccal, mint egy gyerek, akit már átitatott a raffinéria. Körülnéz, megtörli a homlokát:
- Fű! - mondja - de meleg van! Már nem vacsorázunk... Megengeded, Ilikém? - s kabátjához nyúl.
Ilona bólint s ő leveti zakkóját.
A szmokinghoz való, feketeselyem nadrágtartó izléstelen s nevetséges a nyári selyemingen, a világos nadrág fölött. Ilonának rögtön szemet szúr s Lajos éppen erre pályázik. Szeretne korholásban részesülni, hogy ebből legalább is olyan vitát szíthasson, amely ma éjszakára indokolttá tehetné testi tartózkodását és nem kevésbé szeretné, ha Ilona az izléstelen öltözés miatt legalább ma éjszakára «lemondana» róla... Kettős tőrt vet csavaros úriesze, de Ilona egyikbe sem esik bele. Fél kritikával élni, hogy Lajos ezt csak puszta ürügynek tulajdonítja majd és hűtlenséget sejt mögötte. Esze még csavarosabb, mint az uráé, akit első pillanatban hajlandó őrültnek minősíteni a fekete nadrágtartó miatt. Figyeli a nagy lépésekkel járkáló férfit, amint kétszer is elmegy előtte, megfordul, minden oldalról mutogatja magát. Aztán angyalian lenyelve kritikáját, annyit kérdez csak:
- Mért nem övet vettél a krémnadrághoz, Laló?
- Mindegy az, - legyint Lajos lomposan, hogy ellenkezést váltson ki. Hiába! Ilona bárányszelíden bólint, pedig tele van ellentmondással, főként azonban értetlenséggel. Férje kirakatba állhatna elegánciájával. Mi történt most vele?
- Lalókám, számolj kérlek tiztől visszafele egyig...
- Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy - és Lajos még azt is mondja: - nulla! - hogy ép eszéről tökéletesen meggyőzze Ilonát.
- Köszönöm - bólint az asszony s nem szól többet egy mukkot sem.
- Hát ez nem sikerült, - gondolja Lajos.
Bejön a szobaleány, leszedi az asztalt. Lajos észreveszi, hogy a leány is kritikával pillant nadrágtartójára. Öt éve szolgál itt, előkelő társaságokhoz dresszirozott leány, mindig talpig feketében jár és nesztelenül, hófehér köténnyel, bóbítával.
- Milyen borzasztó, ha nem sikerül
A lakás elcsöndesedik. Lajos tussolás után bemegy a hálóba. Nemsokára követi Ilona. Mindketten szöszmötölnek éjszakai toalettjükkel, mindegyik várja, hogy a másik feküdjön előbb az ágyba.
Lajos a selyemnadrágtartón akkorát csíp titokban, hogy felsikoltana szegény, ha élőlény lenne. Ezúttal inkább nevet, legalább is Lajos így hallja: «Laló!» ingerkedik a nadrágtartó, «gyenge bácsi vagy!»
- Fene egye meg ezt a nadrágtartót! - dühöng Lajos, de rögtön bocsánatot kér a «fene» miatt: - Bocsáss meg, Ili, de olyan hamar kopik ez a rongy!
- Újat kell venni, - tanácsolja Ilona szórakozottan, a duplaágy másik oldalán, s érzékei összeszorított foggal ellenkeznek attól, amire esze egyre ijedtebben gondol. Annyira ideges, hogy elfelejti felvenni hálópizsamáját; ingben bujik az ágyba.
Lajos nem válaszol. Arra képtelen, hogy ízléstelenül csináljon toalettet; olyan jólszabott, izmos, minden mozdulata annyira rugalmas, hogy visszatetsző dolgot csak feltűnő erőszakkal tudna elkövetni. Egyébként is beleégett már a meggyőződés, hogy ma este bármit csinálhatna, - Ilona szemet húnyna...
Miért? - Azért...
Odaát nyikkan az ágy. Átpillant. Aztán ő is ledűl s nyomban megkérdezi:
- Olvasol?
- Nem.
Ennek is jelentőséget tulajdonít Lajos. Miért nem akar ma este olvasni?
- És te? - kérdezi az asszony.
A félénken rezgő hangot is félreérti Lajos. Ha Ilona kijelenti, hogy nem akar olvasni, ez egyszersmind kérés is, hogy ő se olvasson...
- Én sem, - válaszolja gépiesen, inkább a nevelése, mint a vére. A polgári nevelése: a gyerekszobája.
Rendszerint egyidejűleg olvasnak s ilyenkor mind a két éjjeliszekrény lámpája ég. Lajos most egy Wallace-regényt emészt, Ilona Anita Loos-zal követi a szőkék diadalát. Érzik, hogy szemetet olvasnak, de azzal altatgatják lelkiismeretüket, hogy altatóul megjárja Wallace meg a másik. Klasszikusokra nincs idejük. Közös programjaikat leköti a bridzs.
- Eloltod? - kérdezi újból az asszony és szeretné magát tüstént pofonütni. Kegyetlenül ügyetlen és félreérthető minden szava, hajlandóságokra enged következtetni, holott éppen ettől fél! Olyan, mint a kolerától rettegő ember, aki félelmében legyöngül s éppen gyöngesége miatt nem bir ellenállni a fertőzésnek.
Lajos homlokát átpermetezi a veríték. Leoltja a lámpát. Feneketlen sötét zuhan a szobára. Még csak félperce tart a csend, de már feszül, mint a kétfelén húzott kötél. Megint a versenypálya jut eszébe Lajosnak; rövidtávok startjai előtt szokott ilyen idegemésztő csend ülni a tribűnökön.
Csend és sötét, csend és sötét.
Az asszony didereg a takaró alatt. Agyonápolt bőre olyan érzékeny, hogy fáj a paplan és lepedő ráncaitól, selyeminge minden gyűrődése égeti, mintha szőrcsuha volna. S ha legalább bokájáig érne! De nem, még térdig sem ér... Éppen ma felejtett el pizsamát húzni... Rettenetes, milyen rövid... S még hozzá fel is csúszott...
Elfojtott sírással gondolja, hogy le kellene húznia, minél mélyebben, amíg enged a kelme s még azon túl is... de nem mer megmozdulni. Attól tart, hogy férje csak erre a moccanásra vár és acélkapocs-markával átnyúl érte. Hányszor emelte már magához, mint a pelyhet. Nem adhat neki agit, beleegyező mozdulatot, intonációt.
Milyen szívesen gondolna most arra a fiúra, aki ma délután hosszú úton követte. Álmatagarcú, szőke fiú volt, szerne meggyujtott zafir...
De ki bír ábrándozni, mikor minden pillanatban várja a párduc ugrását?
S mellette méternyire - mégis kilométerre - Lalót, a párducot is rázza a hideglelés. Retteg valami szemérmesen, burkoltan hívó mondattól, ilyesfélétől: Alszol már, Lalókám? Mert ilyet nem engedhet nyomtalanul elszállni magafajta büszke, hiú férfi. Olyan szavaktól fél, amelyeket az ő társaságában minden gentleman habozás nélkül méltányolna, hitvestárssal szemben is...
E rettegésből kinyúlik egy kar s verejtékcseppekkel kiveri homlokán a hiedelmet: ma éjjel még gépszerű férfi sem tudna lenni.
Ez gondolatnak is ijesztő. Félelemnek annál inkább...
A csend és a sötét álomgyorsan feszül és nő, vállvetve szétvetnek mindent: ropognak a falak, hasad a mennyezet, repülnek a bútorok, csak duplaágyuk áll megkövesült őskori mozdulatlansággal a fejetlenség közepén.
Idegpattanó erővel gondolkozik valami lekötő történeten, sportanekdótán, versenyélményen, hogy megbontsa és semlegesítse, semmivé fujja ezt a kétségkívül alattomos csöndet s elterelje nyilvánvaló irányától és céljától. Ötször is nyitja száját s mindannyiszor hang nélkül csukja össze.
- Nem jó, - mondja magában. - Jobbat.
Új történetet keres emlékei között, érdekesebbet, lekötőbbet s mindenekfelett olyat, melyben a nyers erő döntően érvényesül, mert Lajos tudja jól az elmúlt évtizedek sportéletéből, hogy a túlhajtott izommunka leghatásosabb ellenszere minden erotikus indulatnak. Feltételezi, hogy a róla való
Már éppen szólni akar, midőn Ilona egy pillahunyással megelőzi. Jeges ujj érinti Lajos szívét: elkésett.
Pillanatok mulva eszmél csak rá, mit is beszél az asszony.
- Te Laló, - kezdi Ilona s ajka citerázik, - érdekes esetet láttam ma délután. Figyelsz, Laló? Figyelj ide. Megyek a Belvárosban, megy előttem egy álmatagarcú, germánszőke - most a
- Igen; és?! - hajtja beszédre Lajos élénken. - Ez érdekel. Molesztálta valaki a leányt?
- Várj, hadd mondjam részletesen, - fogja hosszúra a mesét Ilona, kissé megkönnyebbülve. - A Váci uccán mentem... nem is... a Petőfi Sándor uccán! és egyszer csak észreveszem, hogy egy álmatag arcú, karcsú, hamuszőke f... illetve nő tétovázik egyik kirakat előtt. Úgy tesz, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Óriási tömeg járkál, az emberek letérnek egymás elől a járdáról és a szegény nő csak topog egyhelyben. Véletlenül rám nézett, gyönyörű, nagy szeme volt, zöld, mint a meggyujtott zafír.
- Talán angol volt és eltévedt, - veti közbe Lajos és hangtalanul sóhajt.
- Dehogy is, - nevet Ilona kényszeredetten. - Előbb jobb nyomon jártál. Olyan feltünő szép nő volt, hogyha - mit mondjak neked, Laló? - hogyha például fiú lenne és a társaságunkba járna, megkérnélek, hogy ne barátkozzunk vele...
- No, akkor valóban nagyon csinos lehetett! - nevet a férfi. - Kár, hogy nem láttam.
- Oh, te szoknyabolond, - dorgálja Ilona, él és sav nélkül. - Jó, hogy nem láttad... Megjegyzem, én is csak egy pillanatig néztem rá, azt is csak azért tettem, mert mikor rám nézett, mintha segítséget kért volna... Tudod, Laló, olyanformán nézett, mint az állat, mikor nagyon megijed valamitől.
- Érdekfeszítő esetl! - honorálja Lajos a történetet.
- Szóval visszanézek rá és megyek tovább. Egyszerre csak észreveszem, hogy mellettem jön, elémkerül, hátranéz, könyörög a zöld szeme. Furcsa volt. Mi ez? mondom. Csak nem egy férfi, női ruhában? Jobban megnézem. Lehetetlen. Ilyen arcbőre nem lehet egy férfinek.
- Olyan szép volt?
- Tudod, Laló, szép... ez olyan relatív dolog. Férfinél talán nem is lenne szép ilyen arcbőr... Tudja isten. Gyerekarc volt, hamvas, szűzies. A haja meg lágy, mint a selyem. Mi baja ennek énvelem? Körülnézek kissé, hát felfedezek a nyomában, de közvetlenül a nyomában...
- Egy aszfaltbetyárt! - nevet közbe a férfi.
- Eltaláltad, Laló. Persze afféle belvárosi aszfaltbetyár volt, elegáns, barna, vállas, monoklis. Tudod-e, - dobja át hirtelen a másik ágyba, - hasonlított rád...
- Püff! Ezt se mondták még nekem!
- Ne haragudj, - engeszteli Ilona. - Hiszen csak külsőleg hasonlított. Börböri ruhában volt, de tip-top... a zakkója kigombolva, finom bőröv a derekán...
- Úgy, - jegyzi meg a férfi. - Tehát nem nadrágtartót viselt.
- Nem láthattam a kabátja alá, - enyhíti a halvaszületett incidenst Ilona. - Méregzöld pillangónyakkendő, selyeming...
- Már most - veti közbe Lájos - ki volt szebb: a zöldszemű nő, aki a zöldnyakkendős férfi elől menekült, vagy a zöldnyakkendős férfi, aki a zöldszemű nőt üldözte?
- Te csacsi, - feleli Ilona. - A nő szépség volt, kimondott szépség. A színek tudod Laló, a színek teszik a szépséget.
- Nna, egy kicsit a forma is, - jegyzi meg Lajos.
- No igen, - helyesel Ilona. - De a színek feltétlenül - első helyen állnak, főleg, ha nőről van szó...
- Ilikém, tudni szeretném, hogy most nőről van-e szó, vagy férfiról? - ugratja Lajos az asszonyt s egyre jobban érzi magát...
- Nőről, nőről! - védekezik llona s az ő szívéről is észrevétlenül párolog a nyomás. - Az aszfaltbetyárt csak éppen észrevettem, folytatja, - mert van szemem; észre kellett venni. Tudod, Laló, mit jelent: sarkában lenni valakinek?
- Tudom.
- Na. Képzeld el. Szegény kis nő már reszketett az idegességtől. Úgy reszketett, mint... És micsoda hosszú úton üldözte az az elegáns betyár! Végig a Petőfi Sándor uccán, ki a Deák Ferenc uccába, át a Vörösmarty téren, megint végig a Dorottya uccán, aztán le a gróf Tisza István uccán, Andrássy úton...
- Hüha! - kiált fel Lajos, - te ennyit sétáltál!
- Érdekelt az eset, - pirul el Ilona a leplező sötétben. - Elhatároztam, hogy követem őket és megfigyelem, mi történik.
- Mi történt?
- Megy szegény kis nő...
- Szegény.
- Az elegáns férfi mindenütt utána. Ahol a nő megáll, ő is megáll. A kirakatoknál szorosan mellésímul és felhasználja a tömeg nyüzsgését, hogy észrevétlenül dörgölőzhessen.
- Dörgölőzött is?
- Aha.
- Talán meg is szólította?
- Képzelheted. Susogott szegénykének, ahogy a férfiak szoktak... Utálatosak. Olyankor azt hiszik, hogy ellenállhatatlanok. Azt mondta: «Milyen gyönyörű maga, drága baba!»
- És ezt te hallottad, Ilikém?
- Mondom, hogy már a nyomukba szegődtem - s itt másodszor is elpirul az asszony. - A kíváncsiság hajtott, és a kirakatoknál, ahol megálltak, elkaptam a férfi szavát.
- Azt mondtad, susogott.
- A szegény kis nő izgalmában talán susogásnak hallotta, de én... akit hidegen hagyott az eset... én nagyon is megértettem minden szót.
- Értem, tökéletesen értem, - mondja Lajos és letakarja eszét: véletlenül sem akar gondolkozni. - Hát aztán, bogaram? Mi történt azután?
Ilona innen kezdve viaskodni kezd képzeletével. Szeretne hozzáragasztani a kalandhoz valami érdekes, de minden pontján hihető történetet, egy hosszú lére ereszthető befejezést, olyat, amelynek tüzetes megfigyelése nem lépi át a társaságbeli, tisztességes úriasszony kötelező tartózkodását. Sok szempontra kell figyelnie Ilonának, nem engedheti szabadon gyufaszál-fantáziáját, nehogy a polgári skatulya falán lángralobbanjon és tűzveszélyt teremtsen. Keretek között szabad csak mozognia, sok korlátolt szabály, dohos morál őrzi ellen minden kijelentését s megbánásra vagy visszavonásokra éppúgy nem támaszkodhatik, mint ahogy nem számíthat őszinte megbocsátásra sem. Nem, erre nem számíthatna, holott nem csinált semmi elítélnivalót, csak nem futott rendőrhöz... Finoman, diszkréten engedte be balfülén a fiú susogását s most kiengedi szépen jobbfülén; isten segítségével holnapra már el is felejti, mert nem fog rágondolni...
S talán holnap este nem fogja így rázni a hideg s nem kell meséhez menekülnie a csók rémlátásai elől.
És holnap éjszaka esetleg Lajos sem érzi majd ennyire a negyvenes évek, a nyolcesztendős házasság s a két korsó barnasör súlyát. Most azonban megdöbbenti a beállott szünet. Gyorsan! betömni a rést!
- Apropó forma! Erről eszembe jut egy sportanekdóta - kezdi élénken, s bár még nem tudja, mit fog elbeszélni, azzal, hogy beszél, fenntartja a szerelemszabadító szó folytatólagosságát.
Ilona kapva kap az anekdótán:
- Meséld el, Laló!
S Lajos kezdi:
- Ezerkilencszáztízben történt, az országos atlétikai bajnokság első napján...
Elmeséli. Se íze, se borsa lazán kapcsolt történetének, nem is anekdóta, nincs csattanója, még csak tanulsága sem, izmok és rekordok szorítják agyon kihámozhatatlan tartalmát, tizedmásodpercek és mellbedobások kavarognak benne, gerely, diszkosz, súlygolyó, gát, mérce röpköd és esik. Ilona szédül. A sok szó között elsikkad az értelem, képtelen követni Mikócz Gabi huszárrohamait a planson és Szipkásy Feri öldöklő finisét a multévi szkiff-bajnokságban, csak a szót hallja már a szédülés tengerében, a parafakönnyű mentőszavakat, amelyek ma éjszaka bebiztosítják érzékeit a fulladás ellen...
Pontot sem tehet Lajos behemot története után, máris lecsap sírályként Ilona szava. Neki is eszébe jut valami.
- Halljuk! - mondja Lajos titkolt örömmel.
Mint láncszem a láncszembe, történet, emlék fűződik történetbe, emlékbe, csöndet nem váró, nem tűrő, csöndtől félő türelmetlenséggel kapcsolódik Lajos beszéde Ilonáéba s Ilonáé Lajoséba. Egyre könnyebbek, üdébbek, szabadabbak.
Már érzik, hogy teljesülni fog a vágyuk. Pihenni szeretnének fesztelenül és kényelmesen, minden kötelezettség nélkül, két ágyban, külön-külön.
- Teringettét! - szakítja félbe magát Lajos egyik végnélküli mondata közben s hirtelen villanyt gyujt. - Hány óra lehet?
- Sok! - vágja rá Ilona.
- Kevés! - túlozza Lajos...
Megnézi az órát. Neki volt igaza. Egyet mutat. Észrevétlenül előreugratja a mutatókat félórával s fejét vakarva felkiált:
- Ilikém, fél kettő! Hullák leszünk holnap!
- Fél kettő? - játssza meg a szörnyülködést Ilona. - Botrány. Mingyárt virrad.
- Neked semmi, bogaram, te alhatol, amíg akarsz, de mit csináljak én. Hivatalba kell mennem. Mit szól az államtitkár, ha elkések? Ne felejtsd el, hogy nélkülem meg se tudnak bent mozdulni.
- Hát aludj, Lalókám, - bújik a vánkosba Ilona ragyogva. Nem érzékeny többé a bőre, nem ideges, csak fáradt, halálosan fáradt egy olyan harc után, amelynek győzteséül hiszi magát.
Lajos felszabadulva vezényeli:
- Alszunk! - s miközben leoltja a villanyt, Ilonából lehelletkönnyen visszhangzik a szó:
- Alszunk!
Már van jogcímük, hogy úgy viselkedhessenek, ahogy kívánnak s azt tegyék, ami jólesik.
És újra csend van és sötét. De nem feszíti semmi a csendet s a sötétség sem súlyos már. Nem fáj az ágy, nem ropognak a falak; s Ilona éppoly mélységes szeretettel gondol Lajosra, mint Lajos Ilonára. Földindulás se bírná őket elválasztani.
- Hogy mennyit tudunk mi beszélgetni, bogaram! - mondja Lajos álmos melegséggel s Ilona rásuttogja:
- De mennyit...
Ónsúllyal csukódik a férfi szemhéja s félálomban dörmögi:
- Ritkaság, hogy nyolcévi házasság után is
S már nem is hallja, alszik, mikor Ilona szerelmesen búcsúzik:
- Jóéjszakát, Lalókám.