Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: Katolikus költészet · / · Illés Endre: SZLOVENSZKÓI MAGYAR KÖNYVEK

Illés Endre: SZLOVENSZKÓI MAGYAR KÖNYVEK
2.

Földes György Kukkónia lelkét idézi könyvében.

A négy közül, megvallom, ezt a könyvet nyitottam fel igazi várakozással, s először. A regionális irodalom majd minden gyümölcse olcsó s fanyar vackor ugyan, de igazat kell adnom Földes Györgynek abban, hogy a magyar olvasó, aki olvasmányaiból oly jól ismerheti már Dél-Baranyát, Szeged vidékét, a Tiszahátot, az Alföldet s legalább tiz különböző tájat még, Kukkóniáról, azaz a Csallóközről, az egykori Arany-kertről aligha olvasott eddig valamit. Ha a magyar írók nagyrésze néhány nagy író utánzásában évtizedeken át valósággal térképezte az országot, valóban némi hiány: hogy «a két Duna közt van egy elég nagy terület, melynek lakói éltek, éreztek, de amelyről a magyar irodalom soha tudomást nem vett».

Földes György vállalkozott a hiány pótlására. Ami könyvét az első pillanatban rokonszenvessé teszi: mégse ez a vállalkozó kedv s nem a maga elé tűzött cél, inkább egy negativum s egy pozitivum. A negativum: szokatlan meglepetés, - Földes nem parasztregényt írt, nem a naturalizmus kis iparvágányát fektette le a Csallóköz hosszában, lemondott erről a legolcsóbb s legkényelmesebb utazási eszközről. A pozitivum: megint meglepetés, - a forma. Ha beosztását, fejezeteit nézem, s még nem kezdem olvasni, tele vagyok a legnagyobb várakozással. Egy nagy terület földrajza, természetrajza, történelme, csupa keresztmetszet, tegnapi emberek s maiak, egymást folytató s egymást kiegészítő vonalak, egy családfa, egy anekdóta, egy népdal, - milyen sokrétű lehet ez a könyv, ha ezeket a kitünőnek látszó részeket még magasabb kompozició is összefogja végül. Csakhogy nem fogja össze semmi. S a könyv is csak lapozgatás közben ígér egyet-mást. Ahogyan fejezetről-fejezetre olvasom, várakozásom is egyre alább száll. S végül alig akarom bevallani magamnak: minden ponton csalódtam. Földes György azt az anekdótázó jobboldaliságot képviseli, melynek irodalmi horizontja a vadásznaptár s a családi kalendárium. Kukkónia lelke? Nem. Csak egy-két vértelen anekdóta, egy-két pohár savanykás bor, egy-két népdal ürügyén szerelmi vallomás a cigányhoz, ugyanakkor Bartók és Kodály mély lesajnálása, némi amatőr nyelvészkedés ősmagyar dolgokról, néhány szánalmas «beszély»-kísérlet, felsallangozott népszokás-leírás, egykori tudósítás a csallóközi első vonatról, - Kukkóniából épp annyit éreztünk meg, a kukkókról épp annyit tudunk, mint azelőtt. Egészen pontosan: semmit.

Ha Földes György a csallóközi Eötvös Károly, az anekdótázó jobboldal, - Tamás Mihály az irodalmi ortodoxia, a kilencvenkilencszer lehúzott klisé, mely századszor sem fog és nem is tud egy vonalában sem megváltozni, a naturalizmusából egy tapodtat sem engedő egészséges, problémátlan naturalizmus. Új könyve három kisregény. A Mirákulum témája, miljője, problémái a Fáklyáé. A drótvasút meg Ábelre emlékeztet, az erdélyi rengeteg Ábeljére. De hol van Móricz lobbanó tüze s ereje, s hol Tamási Áron frissesége, ember s miljő-látása? Tamás Mihály írásaiban semmiesetre sem. Ezek a kisebb regények olyanok, mint az égetett agyag, csak emlékét őrzik a kihamvadt s idegen tűznek, lényegük szerint azonban merev s üres formák, szárazak s nincs bennük semmi tartalom. Igazán Tamás Mihály sajátja azonban s nem átvett rekvizítum, az a zöld s naiv történelmi materializmus, amely a Fekete hajókban szándéktalan humorrá torzul már. Egy forradalmi megmozdulás analizisében az író arra a végső megállapításra jut: a városvégi koporsókészítőnek rosszul ment a boltja, kevés volt a halott, az őszi járvány is késett, összebarátkozott hát egy szocialista ujságíróval, felkínálta kívánatos lányát s az ujságíró erre ész nélkül ki is robbantotta a forradalmat, véres, uccai harcokban bővelkedő forradalmat s volt már halott elég, volt már bőven koporsó: rendelés is! - az apa maga vitte az újságírónak a kiöltöztetett lányt. Ime, egy forradalom rúgója!

Az ilyen Fekete hajó-szerű írás Tamás mélypontja. De legjobb írásaiban is úgy pattantja fel a naturalista regénysablón födelét, mint egy ócska öngyujtóét megszokott s únott mozdulattal először, majd kivörösödve s erőlködve később, - de Tamás Mihály öngyujtója csak szikrázik-szikrázik, fellobbanni nem tud.

Sziklay Ferenc a politikai jobboldalt képviseli ebben a kis sorozatban. Az író a rokonszenves dilettáns tipusa, a dilettánst azonban hely, idő, körülmények hirtelen a hivatásos író posztjára állították, sőt némi iránytszabó hatalomal is felruházták. S az író most azzal a kötelességtudással, alapossággal, becsületességgel tölti be az új poziciót, akár a régi világban egy talpig embert s úriembert kivánó magasabb állami hivatalt. Ez a kötelességtudás, az átlagnál magasabbra törő ambició, a világnézeti állásfoglalás kiérzik minduntalan ebből a regényből is: a haladó konzervativizmus jegyében fogant A jöttment minden fejezetben megpróbál egy-egy nagyobbat lélekzeni, de minden ilyen lélekzetvétel után köhögve s azonnal össze is csuklik, mint az asztmások. Hiába, az író s a regény tüdeje egyképen nem bírják az ilyen nagyobb lélekzetvételeket. Ezek a lélekzetvételek természetesen politikai lélekzetvételek mind. Egy «bűnös» s egy «tiszta» szerelem keretében a regény maga is majdnem tiszta politika s irodalompolitika. Idő: a háború előtti évek. Szín: a Szlovenszkó. S az egyes fejezetek: főszereplők szenvedélyes vitái a nemzetiségi kérdésről; Scotus Viator felrémlő árnya; az Ady-kérdés hullámai; a vak önzésbe belesüppedt gyanútlan magyar középosztály rajza; a magyar vidéki város keresztmetszete s kiskocsmái; a dzsentri-kérdés, stb. Majd minden szlovenszkói írásnak van egy magyarországi mintája s őse, Sziklay regényének is van. Kettő is. Az egyik az Elnémult harangok s a másik - talán Kaffka regénye, az Állomások.

Szitnyai Zoltán nem az a szlovenszkói magyar író, aki ott él, ír, dolgozik, agitál; Szitnyait az ifjúsága s a mult felé elragadó témái teszik szlovenszkói íróvá, itt Pesten is. Nyilván így kerültek hosszabb novellái a kassai Kazinczy Társaság szlovenszkói könyvei közé. Más író is, mint a határon túl élők. Írásaiból a mondatnak olyan prózai kulturája csillan minduntalan elő, amely egy leheIet melegével több már a rutinnál, s éppen ez a prózai kultúra az, aminek hiánya a többiek írásait oly jellegzetesen darabossá, kisvárosivá s a legtöbbször kezdetlegessé is teszi. Szitnyai különben a legtipikusabb osztályíró. Egyetlen osztálynak, a mai dzsentrinek az írója. Kitünően ismeri őket: a földbirtokost, a magasabb állami s megyei hivatalnokot, a grófi birtok jószágigazgatóját, a tegnapi nagyúr fiát, az asszonyaikat, az ürességüket, de ezt mind szigorúan csak ennek az osztálynak a szemüvegén át érzékeli, pontosan úgy, ahogy ezek a figurák látják önmagukat s egymást, tehát elég felületesen s minden igazibb perspektiva nélkül. Tökéletes illeszkedéssel Herczeg Ferenc övrjének folytatója.

Új novellái nem változtatják meg egy vonással sem azt a portrét, amelyet regényei s más írásai eddig elég ismertté tettek: ezek a kisebb írások is alakjaikban s helyzeteikben igen hamar lelepleződő közhelyek; van azonban a hat novella közt egy, az Unt látogatás, amelynél sajnálom, hogy az író minden gyökere ebbe az egy osztályba mélyül s még léggyökerei sincsenek más szemlélet számára. Ezért a novelláért majdnem kár s még így is majdnem kiböki írója szűk horizontját.