Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: Katolikus költészet · / · Illés Endre: SZLOVENSZKÓI MAGYAR KÖNYVEK
Földes György Kukkónia lelkét idézi könyvében.
A négy közül, megvallom, ezt a könyvet nyitottam fel igazi várakozással, s először. A regionális irodalom majd minden gyümölcse olcsó s fanyar vackor ugyan, de igazat kell adnom Földes Györgynek abban, hogy a magyar olvasó, aki olvasmányaiból oly jól ismerheti már Dél-Baranyát, Szeged vidékét, a Tiszahátot, az Alföldet s legalább tiz különböző tájat még, Kukkóniáról, azaz a Csallóközről, az egykori Arany-kertről aligha olvasott eddig valamit. Ha a magyar írók nagyrésze néhány nagy író utánzásában évtizedeken át valósággal térképezte az országot, valóban némi hiány: hogy «a két Duna közt van egy elég nagy terület, melynek lakói éltek, éreztek, de amelyről a magyar irodalom soha tudomást nem vett».
Földes György vállalkozott a hiány pótlására. Ami könyvét az első pillanatban rokonszenvessé teszi: mégse ez a vállalkozó kedv s nem a maga elé tűzött cél, inkább egy negativum s egy pozitivum. A negativum: szokatlan meglepetés, - Földes nem parasztregényt írt, nem a naturalizmus kis iparvágányát fektette le a Csallóköz hosszában, lemondott erről a legolcsóbb s legkényelmesebb utazási eszközről. A pozitivum: megint meglepetés, - a forma. Ha beosztását, fejezeteit nézem, s még nem kezdem olvasni, tele vagyok a legnagyobb várakozással. Egy nagy terület földrajza, természetrajza, történelme, csupa keresztmetszet, tegnapi emberek s maiak, egymást folytató s egymást kiegészítő vonalak, egy családfa, egy anekdóta, egy népdal, - milyen sokrétű lehet ez a könyv, ha ezeket a kitünőnek látszó részeket még magasabb kompozició is összefogja végül. Csakhogy nem fogja össze semmi. S a könyv is csak lapozgatás közben ígér egyet-mást. Ahogyan fejezetről-fejezetre olvasom, várakozásom is egyre alább száll. S végül alig akarom bevallani magamnak: minden ponton csalódtam. Földes György azt az
Ha Földes György a csallóközi Eötvös Károly, az anekdótázó jobboldal, - Tamás Mihály az irodalmi ortodoxia, a kilencvenkilencszer lehúzott klisé, mely századszor sem fog és nem is tud egy vonalában sem megváltozni, a naturalizmusából egy tapodtat sem engedő egészséges, problémátlan naturalizmus. Új könyve három kisregény. A
Az ilyen Fekete hajó-szerű írás Tamás mélypontja. De legjobb írásaiban is úgy pattantja fel a naturalista regénysablón födelét, mint egy ócska öngyujtóét megszokott s únott mozdulattal először, majd kivörösödve s erőlködve később, - de Tamás Mihály öngyujtója csak szikrázik-szikrázik, fellobbanni nem tud.
Sziklay Ferenc a politikai jobboldalt képviseli ebben a kis sorozatban. Az író a rokonszenves dilettáns tipusa, a dilettánst azonban hely, idő, körülmények hirtelen a hivatásos író posztjára állították, sőt némi iránytszabó hatalomal is felruházták. S az író most azzal a kötelességtudással, alapossággal, becsületességgel tölti be az új poziciót, akár a régi világban egy talpig embert s úriembert kivánó magasabb állami hivatalt. Ez a kötelességtudás, az átlagnál magasabbra törő ambició, a világnézeti állásfoglalás kiérzik minduntalan ebből a regényből is: a haladó konzervativizmus jegyében fogant
Szitnyai Zoltán nem az a szlovenszkói magyar író, aki ott él, ír, dolgozik, agitál; Szitnyait az ifjúsága s a mult felé elragadó témái teszik szlovenszkói íróvá, itt Pesten is. Nyilván így kerültek hosszabb novellái a kassai Kazinczy Társaság szlovenszkói könyvei közé. Más író is, mint a határon túl élők. Írásaiból a mondatnak olyan prózai kulturája csillan minduntalan elő, amely egy leheIet melegével több már a rutinnál, s éppen ez a prózai kultúra az, aminek hiánya a többiek írásait oly jellegzetesen darabossá, kisvárosivá s a legtöbbször kezdetlegessé is teszi. Szitnyai különben a legtipikusabb osztályíró. Egyetlen osztálynak, a mai dzsentrinek az írója. Kitünően ismeri őket: a földbirtokost, a magasabb állami s megyei hivatalnokot, a grófi birtok jószágigazgatóját, a tegnapi nagyúr fiát, az asszonyaikat, az ürességüket, de ezt mind szigorúan csak ennek az osztálynak a szemüvegén át érzékeli, pontosan úgy, ahogy ezek a figurák látják önmagukat s egymást, tehát elég felületesen s minden igazibb perspektiva nélkül. Tökéletes illeszkedéssel Herczeg Ferenc övrjének folytatója.
Új novellái nem változtatják meg egy vonással sem azt a portrét, amelyet regényei s más írásai eddig elég ismertté tettek: ezek a kisebb írások is alakjaikban s helyzeteikben igen hamar lelepleződő közhelyek; van azonban a hat novella közt egy, az