Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám · / · Figyelő · / · Illyés Gyula: Katolikus költészet
Kicsit leverten kullogunk vissza a magunk portájára. Nem volna jobb elfeledni a külföldi példát, melyre annyi hivatkozás történik, nehogy azután legyünk kénytelenek mérni azt, ami esetleg honi mértékünket sem állja?
A legújabb évek katolikus költészetéhez érkeztünk, mely büszkén, talán kicsit hivalgón is hirdeti magát katolikusnak. Mit érthet ő katolikus alatt?
E szónak, mint láttuk, költészetünk múltjában nincs értelme. Az Egyház szelleme nem alkotott jelentős művet s ami e téren a legújabb korban történt, mint Dante, a legkatolikusabb költő és a középkori latin himnuszok fordítása, azt is olyan költő végezte, akit legtöbbször támadva neveztek katolikusnak. De eredeti munkái révén Babitsot, noha eszméiben sok rokonvonást tanusít a nyugati spirituálisokkal, nem számíthatjuk abba a körbe, melynek egyre szűkebb és bizonytalanabb határait rajzolni próbáljuk.
A rengeteg kiadvány, könyv, napilap és folyóirat ellenére is dolgunk most már szerfelett könnyű. Az újabb nemzedékből csak két nevet látunk figyelemre méltónak: Mécs Lászlóét és Kocsis Lászlóét. Mindkettő pap, egyelőre ez az egyetlen jelleg, ami közös bennük. Katolikussá mindkettőt láthatólag hivatás teszi; papok, mint ahogy más hivatalnok, és verselnek, - vajon így verselnének-e, ha nem volnának papok? Egyikben sem érezzük a hit olyan szükségletét, vagy elemi bugyogását, mint egyes franciáknál láthatjuk. Nincsenek kételyeik, nincsenek problémáik, nem látom hitvallásuk eredetét, amit követhetnék. Kész világszemlélettel léptek fel, költészetükben a vallás inkább mint vers-szerkeszeti tényező szerepel, rendszerint azzal zárják le a verset. Kettejük közül Kocsis természete áll közelebb a katolicizmus világához.
Alázatos s a külvilág iránti érzéseiben van valami Szent Ferenc állandó meghatódottságából. Egyenetlen költő, de megérezni, midőn igazi élmény érinti; nyelvezete, mely máskor könnyen szédül a szavak örvényébe, ilyenkor meghitt és egyszerű. Mondatai építésében rajta lehet kapni, hogy mikor szól belőle az ember, s ez a jobbik rész és mikor a pap, aki szintén érdekelne. Az életből - s ez elgondolkoztatott - tisztán csak azt látja, amit gyermekkorában látott; a fogyatékos technikájú vers ilyenkor át-átmelegül; különben gyakorta dagályos, képzavarokba bonyolódik; több kötete után is költői pályája még mindig a forduló előtt van, a feloldódás, a szabadabb ömlés előtt.
Nem úgy Mécs László. Jellegzetesen pap ő is, de a hangos szónokok fajtájából. Versei gáttalanul ömlenek és neki ép ez a fogyatkozása. Ő az, akire igazán áll, hogy kevesebb több lett volna. De hírnevet ép bőbeszédűségével hódít. Versei tarka áradásában helyet kap, ami csak közönségnek tetszhet. Ezek a versek gyüjtőhelyei mindannak, ami a háború előtti nemzedék költészetéből a közönségbe átszivárgott, ami abban másodlagosság és külsőség volt; a modor, a cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajtájú szimbólum és az a tetszelgő elhivatottság és vezérkedés, amit már Ady is másodkézből, a romantikusoktól vett, akik még valóban politizáltak és volt is szavuk a politikában. Mindehez még az expresszionisták tulajdonságaiból is járul valami, az állítólagos modern társadalomszemlélet, ami mellesleg az expresszionistáknál is csak külsőség volt. Mécs az elsajátításban roppant eleven szemű költő, sajnos nem a lényeget sajátítja el.
A tanítvány fölemeli a mestert, az epigon leleplezi az eredeti költő fogyatékosságát. A tanítvány tovább fejleszti, amit kapott, az epigon valami csalhatatlan ösztönnel csak azt lobogtatja, ami az eredeti költőnél is modor volt; csak a külsőséget látja. Mécs ima-patakjai, csók-turbinái, álom-malterja, csend-lova és sors-küllői olvastán. Ady egész sereg sorától is viszolyogni kezdtem. Verseinek tárgya az egész humanizmus iránt gyanakvóvá tett. Első pillanatra azt hiszed, hogy kiáll, bátran vállal valami merészet, de már az első fordulónál észreveszed, hogy nagyon is fedezi magát, biztos falak mögül vitézkedik s végeredményben amellett ágál, amit látszólag támadni készült. Politikus költő. De - hogy erről a területről vegyem a hasonlatot - szavai csak a parasztfogás gyanuját ébresztik bennem. Katolicizmusa, amit világszemléletének vall, a keresztényszociálisták magatartására emlékeztet, akik sötét szinekkel festik a nyomort, zúgnak még a kapitalizmus ellen is, de a tanulság levonásakor, a harc pillanatában okosan eszükbe jut, hogy minden hatalom istentől való.
Új kötete ebben a világszemléletben született. Felkap egy reális képet s nagy hévvel megindult vele, olyan zötyögőkön és ugratókon, hogy az ember alig emlékszik, honnan is indult; annál kevésbé, mert a megérkezéskor mindig megharsannak a győzelmi kürtök. Nézzünk egy példát, mindjárt a kötet címadó versét, mely egyben a legsikerültebb is, a
Vonatra szálltam és a harmadik
osztályban horkolt végignyulva bölcsen
egy munkás. Álltam, mert nem volt helyem
s töprengve néztem: költsem föl? ne költsem?
Leírja az álmodó munkás ruháját, mely fontos, míg a «pénzeseknek» a boltosok bársonyt és selymet tartogatnak. Ez a munkás most nem tudja, mert alszik és azt sem tudja, hogy az élet olyan, mint a vonat: minden percben történhet karambol. Megmondja még, hogy rajta
van első osztály kényes gazdagoknak,
van másod osztály, kik most gazdagodnak
s van harmad osztály nincstelen rajoknak.
Szóval vannak társadalmi osztályok s mintha ez nem volna teljesen rendjén. A költő kezd tetszeni, legalább is nekem, aki ezt szintén nem tartom helyén valónak. Kiváncsian várom a folytatást és megdöbbenek. A következő szakasz arról beszél, «hogy vannak fehér, vörös börtönök, új édent... hazudnak... nincs Krisztusuk» stb.
Ez az óvatosság kiábrándít. Úgy érzem, a költő becsapott. Mért izgatott a gazdagok ellen, ha nem izgat? S ez az ügyesség, ahogy jobbra és balra mér, a fehérnek és vörösnek ez a ravasz vegyítése, - az egész szakaszt zavaros-szürkévé teszi. De menjünk tovább.
A munkás erről sem tud, mert alszik és «mosolyt virágzik». A költő még egyre küzd, hogy fölköltse-e. Motivuma az, hogy jobb aludni, «mert élni, tudni és szenvedni: egy!» De végre mégis erőt vesz rajta az emfázis és hatalmas dörgedelemmel fölriasztja. Miért is kellett felkeltenie? Az első szakaszban megtudtuk, azért, mert állt és nem volt helye. Itt már így kelti:
- Jöjj szent borzalom,
csirázás, rügyzés, anyák égi fénye!
A szenvedésnek élet-arca van
s az élet az Isten hőskölteménye.
És hozzáléptem irgalmatlanul,
mint anyánkhoz a teremtő Okosság,
kiben szunnyadtunk öntudatlanul:
ébredj! tudj! szenvedj! Legyen világosság!
Bocsásson meg Mécs László. Jó memóriám van; nekem nem azért keltette fel azt a munkást, hogy világosság legyen, hanem, hogy a helyét átengedje. Ez volt a vers magva s e körül az ő nagy lelkesülése, vívódása és Adyból jött szent borzalma rikoltozó bombasztnak hatott.
Ami saját magát is megtéveszti: rím és ritmizáló készsége, a dilettánsok örök csapdája. Ritmusa zúg és dübörög, rímei csillognak, - mi kell több, hogy tökéletes költő legyen? Csak szét kell néznie a világban, mely tele van témával. Van álláspontja, tehát felelete is kész, - micsoda könnyű mesterség az egész! Büszke és magabiztos:
Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak zülött, ifju emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S a fiukért valaki felelős!
Ez az öntelt szakasz sorról sorra ereszt, bántóan és sípolva, mint a léket kapott duda; öszenyaklik. Önbizalma gyakran a palavessző csikordulásáig rántja:
Spanyolhonban jezsuiták
ölése nem képez vitát...
És képzavarba, mennyi képzavarba!
Versei tele van mindenféle képpel, de ha figyelmesen nézzük, rájövünk, hogy egyetlen eredeti képe sincs. Minden, ami az irodalmi nyelvben olcsó és közhely lett, de fénylik még rajta valami költői máz, ott ragyog soraiban és csábítja az egyszerű szívet.
Eszméinek világa ép ily tarka. Amit mond, az se hideg, se meleg; politikának és taktikának talán katolikus, de, - ahogy mi az egyházatyák szerint ismerjük, - se eszménynek, se világnézetnek nem az. A vallás az ő költészetében is csak vers-szerkezeti elem, vagy, ami még rosszabb: retorika. Erkölcse még csak nem is szkolasztikus, hanem iskolás. Gyakran emlegeti a tisztaságot, a szűzességet, de ezt sem nem valami fensőbb idea sugallmazására dicséri, illetve fájlalja elvesztését, hanem, hogy úgy mondjam, hasznossági vagy kényelmi szempontból. Ennek már semmi köze a hithez. Költészete még ott a legsikerültebb, ahol semmi prédikációt, semmi megújhodási nagyotakarást és titánkodást nem kever bele, ahol szerény, mint a jó hívőhöz illenék. Versei az utóbbi években egyszerűsödnek, lassan veszíteni kezdik sallangjaikat. Magam is, aki fájdalommal irtam e sorokat, mert szigorúságomat a jó ügy érdekében a lármához kellett mérnem, mely költőt, közvéleményt egyaránt megzavar, ezen az úton bíztatnám őt. Egyszerűségre, szerénységre, önbírálatra és a külsőségek helyett elmélyedésre, benső hitvallásra, ahogy azt a katolicizmus is megkívánja, melynek irányelveiből az ő költészetében ezideig vajmi keveset fedeztünk föl.