Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám · / · Figyelő
Hadd vizsgáljam először az erkölcsöt. Két különböző erkölcsről van itt szó, amelyek közül az egyik nem folytatása, kitágulása, vagy magasabb emelete a másiknak, hanem inkább teljes ellentéte. Az első a zárt társaságok morálja, a társadalom kényszerü önvédelme az egyén külön akciója ellen, biztosítéka az együttműködésnek a közös létharcban, közös ellenségekkel szemközt... Ez a nemzetek és kasztok morálja, a törzsi szokások összesége, melyek valami misztikus kötelező erőt nyertek egyénen túli fenségükben; voltakép mindig harcos és zárt morál, mely sohasem foghatja be az egész emberiséget, az egész világot, mert lényegében van hogy mindig egy bizonyos körön kívüllevők
A másik morál ennek éppen az ellentéte. Nem zárt hanem nyilt. Nem statikus, hanem dinamikus. Nem a harcé hanem a szereteté, mely még az ellenséget is szereti. Célja nem a törzsek és társaságok konzerválása, hanem inkább széttörésük és kitárulásuk. Forrása nem a társadalmi szokás, hanem az egyéni inspiráció; s éltetője sem a társas kényszer, hanem a prófétai egyéniségek szuggesztív hatása. Őrei nem a társaság papjai és hatóságai: ellenkezőleg papok és hatóságok gyakran kényszerültek a társaság érdekében halálra küldeni a prófétákat, Sokrateseket és Jézusokat. Nem a törzs, nemzet vagy kaszt morálja ez többé. A próféták nem szolgái, hanem vezetői és bírái a tömegfelfogásnak, s gyakran kemény szavakkal ostorozzák nemzetüket és kasztjukat az Isten nevében, akitől személyes küldetésüket nyerték.
Ez a másik vallás: a misztikusok, az Istenséggel, a teremtés szellemével közvetlen kapcsolatba jutott emberek vallása.
A misztikus élmény az újabb, lélektani filozófia különös érdeklődésének tárgya, s többek közt maga James, a Bergsonhoz sok kapcsolatban álló nagy pszichológus tette vizsgálat tárgyává. Bergson ezeknek a kutatásoknak fonalát ragadja meg, s tovább tapogatózik, egészen a misztikus élmény gyökeréig, amely nem lehet egyéb mint az élet primitív lendületébe való visszatalálás.
Mert a misztikus élmény elsősorban és minden tapasztalat szerint:
A misztikusok a lendületben élnek, amely maga az élet, úgy ahogy az anyagban, az anyag ellen, munkál és utat tör. Csakhogy ők őserejü forrásáig, osztatlan gyökeréig tudtak leszállni ennek a teremtő lendületnek, mely az anyaggal való küzdelmében több helyütt megakadt, ágakra bomlott, zsákutcába jutott. Egyik ágában az ösztönnel küzd, másik ágában az értelemmel, s minden új állatfaj mely a földön megjelenik, egy-egy új győzelme, s egyszersmind új megakadása, megfeneklése ennek a küzdelemnek. Az ösztönt végső kifejlődésében a hangyánál bámulhatjuk, mint az értelmet az embernél. De amint a hangyának is van értelme, az embernek is vannak ösztönei: mindannyiunkban - ha elerőtlenedve és ködösen is - él és működik, s legalább csökevényszerűen vonaglik a teljes őslendület. Nem lehetetlen hát hogy egy-egy kivételes egyéniség ebbe az őslendületbe belsőleg vissza tud helyezkedni, s mintegy fölerősítve magában a csökevény fényeket, a teremtő lendületnek oly teljes intuiciójáig emelkedik, mely vallási nyelvre lefordítva szinte az Isten látását, sőt bizonyos mértékig a teremtő Istennel való azonosulást jelenti.
*
A misztikus tapasztalatok és vallomások, kortól és néptől függetlenül, s egymásról mitsem tudva, folyton ellenőrzik és megerősítik egymás igazságát, s együtt oly evidenciát alkotnak, mely ellen alig lehet viaskodni.
S miben áll az a leleplezés és kinyilatkoztatás, amit a misztikus, közel jutva az istenséghez, magával hoz nagy élményéből, s századok és országok messzeségeiből oly egybehangzóan tár elénk? Csupa érzelmes dadogás, s kísérlet kimondani a kimondhatatlant; de mindebben folyton egy és ugyanaz a szó tér vissza, s ez a szó amibe a látnokok és sugalmazottak a megismert Isten lényegét próbálják sűríteni, mindig csak ez:
Hasonló a viszony az Isten és teremtményei közt. A teremtés az anyaggal küzdő, komplikált, ezerféleképen összeszövődött folyamat, de forrása egyetlen egyszerű teremtő lendület, mely maga az Isten, s melynek kifejezhetetlen lényegét a misztikus megismerés nem tudja jobb szóval megközelíteni, mint evvel:
E széthulló, pusztuló, az anyagba-visszaomló világban minden attól függ, akadnak-e még a visszaeső nagy rakétakévének oly kivételes vitalitású szemcséi (hogy magának Bergsonnak egy régibb hasonlatával éljek) melyek megőriztek, vagy föl tudnak erősíteni magukban, valamit az őslendületből... Kitörni az önmagukat-konzerváló harcos csoportok statikus moráljának zsákutcáiból a minden embert, sőt minden életet átfogó szeretet nagy, szabadító, "dinamikus" moráljáig: körülbelül annyi az ember számára, mint kitörni fajából, s folytatni a teremtést, a teremtő lendületet, mely a fajban egy pillanatra megállott, megrekedt; - folytatni az Isten munkáját...
*
Kétségtelen hogy a technika kifejlődése eszköze is lehetne a szellemiség föllángolásának, a misztikus tehetségek fölszabadulásának. Hiszen a technika menthetné föl az embert az anyagi lét küzdelmeitől, s tehetné képessé erőit arra a nagy elvonatkozásra és koncentrációra mely a misztikus élmény előfeltétele. Eszköz, de veszedelmes eszköz: mert a technika a szellemiség elleni reakció-képen, annak rovására fejlődik ki... Minden teret magának követel, s oly világnézetet fejleszt ki mely minden misztikának halálos ellensége. Mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy ha két ily ellentétes de egymást kiegészítő tevékenység közül az egyik túlsúlyra jut, a másik csak nyerhet evvel, ha egyáltalán meg tudja őrizni létét s kibírja a ránézve kedvezőtlen időt: a sor ismét reákerül, az emberi szellem természetes hullámjátékában.
A világ helyzete bizonnyal nem változhatik lényegesen, s fejünk fölött mindaddig mozdulatlanul fog csüggeni a végső katasztrófa viharfelhője, míg az emberiség
Persze mindez elég távoli remény, s elég fantasztikus. De az emberiség története a fantasztikus lehetőségek korlátlan futómezeje. Mindenesetre megtörténhetik hogy büszke fajunk gyászos hirtelenséggel áldozata lesz annak az apokaliptikus öngyilkosságnak amelynek fegyverei már készen állnak a haditechnika gyáraiban. De megtörténhetik az is hogy egyik napról a másik napra támad egy nagy, misztikus élményekkel megerősödött lángszellem, akinek szuggesztív szava mintegy az Isten üzenetével visszafordítja a világot, a szakadék felé vezető mechanikus úton, s új lendületet ad neki az ős szeretet erőforrásából, hogy fajának bilincseiből kitörve, még egy fokkal magasabbra szállhasson a teremtő fejlődés s az anyagtól való fölszabadulás kitárult ege felé.
*
De ez a
Bergson új könyvét épen az teszi különösen izgatóvá hogy a legforróbb és legmaibb emberi problémákra alkalmazza módszerét és eredményeit. Az emberiség jövőjéről van itt szó. S bármennyire csalódást okozhat is hogy nem kaphatjuk itt már a régi Bergson-könyvek felfedezésszerű kapunyitásait, sem szinte vitathatatlanul meggyőző tudományosságát: mégis kétségtelenül nagy dolog korunk legmélyebb metafizikai elméjének gondolatait olvasni e mindannyiunkat gyötrő kérdésekről. Tudományosságot valóban nem is kívánhatunk: hiszen az élet ügyeiről van szó, az emberi, a lelki világról, mely épen Bergson szerint a szabadság, a kiszámíthatatlan lehetőségek világa. Az emberiség jövőjéről van szó, de Bergson nem jósol: önmagával jutna ellenmondásba ha jósolna. A jóslás a fizikusok dolga. Bergson csak a lehetőségeket világosítja meg, s figyelmeztet az erőkre - forrongó vagy rejtett erőinkre, melyekkel számolnunk kell, s melyekre talán számítanunk lehet.