Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Könyvről könyvre

Bergson. Folytatás. Az erkölcs. - Bergson új könyvének címe: Az erkölcs és vallás két forrása. De jobban megfelelne a könyv tartalmának, ha a cím így hangzanék: Két erkölcs, két vallás.

Hadd vizsgáljam először az erkölcsöt. Két különböző erkölcsről van itt szó, amelyek közül az egyik nem folytatása, kitágulása, vagy magasabb emelete a másiknak, hanem inkább teljes ellentéte. Az első a zárt társaságok morálja, a társadalom kényszerü önvédelme az egyén külön akciója ellen, biztosítéka az együttműködésnek a közös létharcban, közös ellenségekkel szemközt... Ez a nemzetek és kasztok morálja, a törzsi szokások összesége, melyek valami misztikus kötelező erőt nyertek egyénen túli fenségükben; voltakép mindig harcos és zárt morál, mely sohasem foghatja be az egész emberiséget, az egész világot, mert lényegében van hogy mindig egy bizonyos körön kívüllevők ellen irányuljon: belül önerősítő szeretet és összetartás, de kifelé idegenség és harc és gyűlölet...

A másik morál ennek éppen az ellentéte. Nem zárt hanem nyilt. Nem statikus, hanem dinamikus. Nem a harcé hanem a szereteté, mely még az ellenséget is szereti. Célja nem a törzsek és társaságok konzerválása, hanem inkább széttörésük és kitárulásuk. Forrása nem a társadalmi szokás, hanem az egyéni inspiráció; s éltetője sem a társas kényszer, hanem a prófétai egyéniségek szuggesztív hatása. Őrei nem a társaság papjai és hatóságai: ellenkezőleg papok és hatóságok gyakran kényszerültek a társaság érdekében halálra küldeni a prófétákat, Sokrateseket és Jézusokat. Nem a törzs, nemzet vagy kaszt morálja ez többé. A próféták nem szolgái, hanem vezetői és bírái a tömegfelfogásnak, s gyakran kemény szavakkal ostorozzák nemzetüket és kasztjukat az Isten nevében, akitől személyes küldetésüket nyerték.

*

Bergson. A vallás. - Micsoda Isten ez? Aligha csupán egyike-másika a nemzeti vagy törzsi isteneknek, akik a nemzeti vagy törzsi lélek önvédelméből születtek: önvédelméből a félelem ellen, mely a harcra képtelenné tenne, ha láthatatlan erőket s isteneket nem éreznénk magunk körül szövetségesek gyanánt. Noha a próféta és misztikus prédikátor többnyire a nemzet isteneire és a közkeletü mitológiára hivatkozik, minden szava elárulja, hogy ez nála csak nyelv és öltözet amelynek színeibe emberi szavakkal ki nem fejezhető misztikus istenélményét öltözteti. Ahogy az erkölcs kétféle lehet és két külömböző forrásból eredhet: úgy van egy másfajta vallás is, mint a praktikus törzsi és nemzeti vallások, az önmegnyugtatás s az egész természetet közvetlen érdekeinkre vonatkoztató antropomorfizmus primitív fabulációiból komplikálttá szövődött mitológiák.

Ez a másik vallás: a misztikusok, az Istenséggel, a teremtés szellemével közvetlen kapcsolatba jutott emberek vallása.

A misztikus élmény az újabb, lélektani filozófia különös érdeklődésének tárgya, s többek közt maga James, a Bergsonhoz sok kapcsolatban álló nagy pszichológus tette vizsgálat tárgyává. Bergson ezeknek a kutatásoknak fonalát ragadja meg, s tovább tapogatózik, egészen a misztikus élmény gyökeréig, amely nem lehet egyéb mint az élet primitív lendületébe való visszatalálás.

Mert a misztikus élmény elsősorban és minden tapasztalat szerint: lendület. Nem intellektuális reveláció, nem kontemplatív szemlélet, s nem puszta érzelmi elömlés. A nagy misztikusok megnyilatkozásai - melyek a legkülömbözőbb korokban s égtájon csodálatosmód hasonlítanak egymáshoz - vajmi keveset tudnak elmondani az értelem nyelvén, s ebben is (ahogy azt jeleztem már) a hagyományos mitológia szótárára szorulnak. Ők nem is annyira szavaikkal nyilatkoznak meg mint életükkel, létükkel és cselekedeteikkel. Írásaik gyakran nem is maradtak, vagy nem ismeretesek a tömegek előtt, melyek hatásukat, lendületüket átveszik. Ezt a hatást, ezt a lendületet, elsősorban az élet, a cselekvés adja. A nagy misztikusok valamennyien cselekvő emberek. S nagyon távol vannak attól hogy a földi élettől idegen éljenek, valami túlvilágban.

A misztikusok a lendületben élnek, amely maga az élet, úgy ahogy az anyagban, az anyag ellen, munkál és utat tör. Csakhogy ők őserejü forrásáig, osztatlan gyökeréig tudtak leszállni ennek a teremtő lendületnek, mely az anyaggal való küzdelmében több helyütt megakadt, ágakra bomlott, zsákutcába jutott. Egyik ágában az ösztönnel küzd, másik ágában az értelemmel, s minden új állatfaj mely a földön megjelenik, egy-egy új győzelme, s egyszersmind új megakadása, megfeneklése ennek a küzdelemnek. Az ösztönt végső kifejlődésében a hangyánál bámulhatjuk, mint az értelmet az embernél. De amint a hangyának is van értelme, az embernek is vannak ösztönei: mindannyiunkban - ha elerőtlenedve és ködösen is - él és működik, s legalább csökevényszerűen vonaglik a teljes őslendület. Nem lehetetlen hát hogy egy-egy kivételes egyéniség ebbe az őslendületbe belsőleg vissza tud helyezkedni, s mintegy fölerősítve magában a csökevény fényeket, a teremtő lendületnek oly teljes intuiciójáig emelkedik, mely vallási nyelvre lefordítva szinte az Isten látását, sőt bizonyos mértékig a teremtő Istennel való azonosulást jelenti.

*

Szeretet. Bergson theológiája. - Így nyer a tudományos megismerés mintegy kiegészítést és meghosszabbítást a misztikus megismeréstől, melynek értékét az egybehangzó és szuggesztíven őszinte tanubizonyságokkal szemben nagyon nehéz kétségbevonni. Bergson figyelmeztet rá hogy abban az időben mikor Afrika belseje még terra incognita volt, a tudomány gyakran igazodott egyetlenegy kutató elbeszéléséhez, akinek becsületessége elegendő garanciát látszott nyujtani. Igaz hogy az adatokat jogszerint bárki ellenőrizhette akiben megvolt például egy Stanley bátorsága s anyagi és szellemi ereje hogy Livingstone nyomait kövesse - de ilyenek még sokkal kevesebben voltak mint akik a misztikus megismerés erejét s képességét nyerték a sorstól vagy Istentől.

A misztikus tapasztalatok és vallomások, kortól és néptől függetlenül, s egymásról mitsem tudva, folyton ellenőrzik és megerősítik egymás igazságát, s együtt oly evidenciát alkotnak, mely ellen alig lehet viaskodni.

S miben áll az a leleplezés és kinyilatkoztatás, amit a misztikus, közel jutva az istenséghez, magával hoz nagy élményéből, s századok és országok messzeségeiből oly egybehangzóan tár elénk? Csupa érzelmes dadogás, s kísérlet kimondani a kimondhatatlant; de mindebben folyton egy és ugyanaz a szó tér vissza, s ez a szó amibe a látnokok és sugalmazottak a megismert Isten lényegét próbálják sűríteni, mindig csak ez: szeretet. Az Isten lényege a szeretet. Bergson szellemes példákkal törekszik megsejtetni, mit jelent a Teremtőnek ez a szeretete alkotásai iránt, amely maga a teremtés lendülete, s a teremtményeket egységbe fogja, mint a művész egyetlen emóciója a műremeket. Az ember is ismeri azt az állapotot amikor egész lénye egyetlen nagy emócióban összpontosul: ez a művész lelkiállapota amiből alkotásai kisarjadnak. Egy Beethoven-szimfónia az értelem síkjáról tekintve, mindenesetre komplikált, százrétüen összefont és elrendezett mű: de minde komplikáltság és gazdagság forrása s hajtóereje egyetlen egyszerű érzés és lendület, amelyet Beethoven esetében könnyen lehetne valami magasabbrendű szerelemnek nevezni.

Hasonló a viszony az Isten és teremtményei közt. A teremtés az anyaggal küzdő, komplikált, ezerféleképen összeszövődött folyamat, de forrása egyetlen egyszerű teremtő lendület, mely maga az Isten, s melynek kifejezhetetlen lényegét a misztikus megismerés nem tudja jobb szóval megközelíteni, mint evvel: szeretet. Minden ami a világban isteni, ebből a szeretetből való. Szeretet: azaz egység a lendületben, áhitatos aktivitás az egyetlen és osztatlan mozgásban, élet, amelynek számára semmi élő sem idegen. Bergson filozófiájának alapgondolatához tartozik hogy a mozgás egységes, az anyag széthulló. Ez a teremtőidő, s a tér (vagy térszerű-idő), élet és anyag ellentéte. A mozgás, az élet, a lélek, iparkodik ellenállni a széthullásnak mely az anyagi világ törvényei szerint szükségszerűen látszik bekövetkezni. (Ahogy az energia degradációjáról szóló törvénynek megfelel.) Maga az állati fejlődés is folyton széthullik s megakad: ez a folyamat az állatfajok keletkezése, a maguk stabilizált életével, változhatatlan ösztönrendszerével vagy értelmi fokával, s örök idegenségükkel, szembenállásukkal az összes többi élőlények ellen. Az emberi faj is így hull szét, törzsekre, kasztokra, nemzetekre, melyeket összefog és elkülönít a statikus, harci morál, ami élet és teremtés helyett halált és pusztulást jelent...

E széthulló, pusztuló, az anyagba-visszaomló világban minden attól függ, akadnak-e még a visszaeső nagy rakétakévének oly kivételes vitalitású szemcséi (hogy magának Bergsonnak egy régibb hasonlatával éljek) melyek megőriztek, vagy föl tudnak erősíteni magukban, valamit az őslendületből... Kitörni az önmagukat-konzerváló harcos csoportok statikus moráljának zsákutcáiból a minden embert, sőt minden életet átfogó szeretet nagy, szabadító, "dinamikus" moráljáig: körülbelül annyi az ember számára, mint kitörni fajából, s folytatni a teremtést, a teremtő lendületet, mely a fajban egy pillanatra megállott, megrekedt; - folytatni az Isten munkáját...

*

Az Emberiség jövője. - Mégis, úgy tetszik, ez az egyetlen út van nyitva az Ember előtt. Bergson nagyon pesszimisztikusan nézi a világ mai helyzetét, s úgyszólván csak a csodától vár segítséget. A csodát azonban egyáltalán nem tartja lehetetlennek. Az emberiség valóban zsákutcába jutott, már-már egyetlen célja a harc lett, egymás pusztítása; kultúrája tisztán e harc érdekeit szolgáló anyagi kultúra; minden ami ezen kívül van, minden szellemi aspiráció és lendület, napról-napra avulni látszik, s veszteni erejéből, mindent elnyel a technika, látszólag sohasem voltunk oly távol a szellemi megújulástól, a misztikus élménytől, mint ép ma. De az is lehet hogy sohsem voltunk oly közel ahhoz.

Kétségtelen hogy a technika kifejlődése eszköze is lehetne a szellemiség föllángolásának, a misztikus tehetségek fölszabadulásának. Hiszen a technika menthetné föl az embert az anyagi lét küzdelmeitől, s tehetné képessé erőit arra a nagy elvonatkozásra és koncentrációra mely a misztikus élmény előfeltétele. Eszköz, de veszedelmes eszköz: mert a technika a szellemiség elleni reakció-képen, annak rovására fejlődik ki... Minden teret magának követel, s oly világnézetet fejleszt ki mely minden misztikának halálos ellensége. Mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy ha két ily ellentétes de egymást kiegészítő tevékenység közül az egyik túlsúlyra jut, a másik csak nyerhet evvel, ha egyáltalán meg tudja őrizni létét s kibírja a ránézve kedvezőtlen időt: a sor ismét reákerül, az emberi szellem természetes hullámjátékában.

A világ helyzete bizonnyal nem változhatik lényegesen, s fejünk fölött mindaddig mozdulatlanul fog csüggeni a végső katasztrófa viharfelhője, míg az emberiség lelke nem változik. Ez a csoda azonban lassan mégis bekövetkezhetik, egynél több úton is. Vagy maga a kollektív érzelmek kikerülhetetlen hullámzása dob felszínre egy szellemibb áramlatot, mely az emberi lélekben szunnyadó misztikus lehetőségekből erőre kapva, talán egy vallási jellegű mozgalom formájában megváltoztatja a világ szellemi arcát; - vagy céltudatosan is, a mai vagy inkább holnapi pszihológia (és metapszihológia) mindjobban tökéletesedő eszközeivel, melyek lassanként talán a technikai tudományok praktikus jelentőségére emelkednek, az emberiség önmagát s önnön tömegeit is jobban kormányozni tudja. A lélek titkai napról-napra inkább föltárulnak, s lehet hogy a következő éra a gyakorlati lélektan tudományáé lesz, mintahogy az elmult század a technikáé volt.

Persze mindez elég távoli remény, s elég fantasztikus. De az emberiség története a fantasztikus lehetőségek korlátlan futómezeje. Mindenesetre megtörténhetik hogy büszke fajunk gyászos hirtelenséggel áldozata lesz annak az apokaliptikus öngyilkosságnak amelynek fegyverei már készen állnak a haditechnika gyáraiban. De megtörténhetik az is hogy egyik napról a másik napra támad egy nagy, misztikus élményekkel megerősödött lángszellem, akinek szuggesztív szava mintegy az Isten üzenetével visszafordítja a világot, a szakadék felé vezető mechanikus úton, s új lendületet ad neki az ős szeretet erőforrásából, hogy fajának bilincseiből kitörve, még egy fokkal magasabbra szállhasson a teremtő fejlődés s az anyagtól való fölszabadulás kitárult ege felé.

*

L'art pour l'art a filozófiában. - Nincs kétség aziránt, hogy a filozófus minden vágya s egész emberi lelke melyik lehetőség felé repes. De emberi kívánságai (vagy félelmei) nem vesztegetik meg ítéletét. Hideg szemmel kutatja a jövőnek minden terhességét és eshetőségét, és semmitől sem áll távolabb mint valami propagandától, térítési szándéktól vagy részrehajló színezéstől. A filozófia l'art pour l'art tevékenység, akár a művészet, egyetlen célja az igazság önmagáért való átélése, s mihelyt hideg s szinte emberfölöttinek látszó szándéktalanságából s földi céloktól való elvonatkozásából engedne, értékét veszítené, épúgy mint a matematika ha törvényeit bármilyen fontos emberi érdekek alapján állapítaná meg.

De ez a l'art pour l'art nem jelenti - a filozófiára nézve époly kevéssé mint a költészetre - hogy az élet problémáitól távol maradjon s az égető kérdéseket ne érintse. Nagyon rosszul értett meg aki szememre vetette hogy Bergson aktuálitását dícsérem, ugyanakkor mikor elvileg keményen látszom elítélni minden aktuálitást és korszerűséget az irodalomban. Hogyan tarthatnám az emberiség nagy aktuális kérdéseit méltatlan tárgynak az irodalom számára? Egészen más ez mint a praktikus gazdasági és pártkérdések. Akkor a magam írásait kellene elsősorban elítélnem.

Bergson új könyvét épen az teszi különösen izgatóvá hogy a legforróbb és legmaibb emberi problémákra alkalmazza módszerét és eredményeit. Az emberiség jövőjéről van itt szó. S bármennyire csalódást okozhat is hogy nem kaphatjuk itt már a régi Bergson-könyvek felfedezésszerű kapunyitásait, sem szinte vitathatatlanul meggyőző tudományosságát: mégis kétségtelenül nagy dolog korunk legmélyebb metafizikai elméjének gondolatait olvasni e mindannyiunkat gyötrő kérdésekről. Tudományosságot valóban nem is kívánhatunk: hiszen az élet ügyeiről van szó, az emberi, a lelki világról, mely épen Bergson szerint a szabadság, a kiszámíthatatlan lehetőségek világa. Az emberiség jövőjéről van szó, de Bergson nem jósol: önmagával jutna ellenmondásba ha jósolna. A jóslás a fizikusok dolga. Bergson csak a lehetőségeket világosítja meg, s figyelmeztet az erőkre - forrongó vagy rejtett erőinkre, melyekkel számolnunk kell, s melyekre talán számítanunk lehet.