Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 7. szám
Kasper az adjunkt szobájában állt és lehúnyt szemmel tűrte az ölelést. Hideg ajkait nedves és durva csókok marták, alattomos kezek csúszkáltak bőrén s a közeli test állati szaga türhetetlenül ingerelte. Émelyegve hánykódott a támadó karokban, idegei pattanásig feszültek, alig birta már önuralommal. Igyekvő és szelíd jóakarata elmult, düh áradt benne, toporzékoló kitörésre vágyva. Nem volt okos dolog eljönni ma, különösen izgatott és ingerült volt már reggel óta. De az adjunkt várta őt, legutóbbi ittlétekor megállapodtak ebben a napban. Ma senki sem volt a lakásban, mikor Kasper jött, maga az adjunkt nyitott ajtót neki.
Eltépte magát undorral rázkodva. Az adjunkt rákiáltott:
- Meddig fogsz még játszani velem! - Lihegve állt előtte, véraláfutásos szemeiben alacsony düh. Kasper csodálkozott a tegezésen, az adjunkt sohasem tegezte őt. S ebben most nem volt semmi íz a bizalmasságból, a tegezést a harag sugalta és sértett, mint egy pofon.
Most hirtelen megragadta őt, s egy lökéssel a díványra dobta. Kasper felhasadt pillái alól rémülettel nézett az adjunktra, kinek arcát ijesztően eltorzította a nyers és dühös állati vágy. Olyan volt, mint egy bálvány, de nem a nagy és szent bálvány, hanem egy szennyes és undorító és gonosz hatalom. Moloch volt, véres és iszonyú, mint pokolból fölszakadt szörny. Hatalmas állkapcsok s kitátott borzalmas száj fenyegetett fölötte csattogó fogakkal, mint kénköves sárkánytorok, lihegve és fujtatva s vad étvággyal, hogy harapjon, faljon és elnyeljen.
Iszonyú rémülettel sikoltott fel, de szájára egy nagy kéz csapódott, s leszorította, hogy csak nyöszörögni tudott. A veszedelem úgy elkapta, mint megbomlott gépezet, lábait kiméletlen térdek fogták, csak dereka vonaglott tehetetlenül. S már több volt ez, mint ijedtség és egészen más. Düh volt, nekiszabadult vad fúriákkal - meg kellene ölni! - tombolt fel benne a gondolat, - egy kést beletaszítani a mellébe! Szétszaggatni! korbáccsal! pöröllyel! le kellene lökni! és dühödt cipőkkel halálra taposni!
S ez az undorító szörny már egészen rátapadt, mint gyilkos pióca s lemeztelenített mellein mart. A halálfélelem kétségbeesett erejével lökött egyet rajta és dühödt fogait őrjöngve nyomta a száját szorító kézbe.
Mindketten a földre zuhantak, Kasper felszökött, menekülést keresve. Az adjunkt illő helyzetben maradt a földön, bambán hordva körül véres szemeit. Haja össze volt kuszálva, gallérja kigombolódott, a felnyilt és félrecsúszott nyakkendő nevetségesen fityegett vállán.
Lassan föltápászkodott; erőtlen, nehézkes mozdulattal.
Megfogta a lány kabátját s az arcába dobta. Őt is megfogta a nyakánál s dühödten taszított rajta.
- Takarodj! - ordított rá.
Kasper a lökéstől az ajtónak esett, egyetlen ugrással kint volt a szobából.
Csak a lépcsőházban vette észre saját szörnyű külsejét. Blúza ki volt gombolva, szoknyája végighasadt s haja mint tépett kócgombolyag csüngött az arcába. Bebújt a kabátba s megnyálazott ujjakkal próbálta haját rendbehozni.
Hazaérve a fürdőszobába rohant. Egészen forró vízbe ült s azzal az erős kefével, amivel kezeit kellett mindig megsúrolnia, hogy ne érezzék meg rajta a klinikaszagot, most egész testét végigdörzsölte, véraláfutásos piros csíkok maradtak a bőrén. Új meg új vizet eresztett, egész szappanhabtömeggel vonta be testét, de a piszok már csontjába szívódott és sem kefe, sem szappan, sem forró víz tisztító hulláma nem tudta kimosni belőle. Anyja kopogott be hozzá, kicsit aggódó hangon, hogy mit csinál annyi ideig a vízben? S mikor kijött, tetőtől talpig más ruhába öltözve, még mindig kínozta az az elviselhetetlen érzés, hogy minden porcikája szennyes, menthetetlenül szennyes és undorító. Nem akart vacsorázni, egyenesen a szobájába ment s lefeküdt. Az ágy is piszkos volt és ragacsos, fölkelt és új lepedőt kért s tiszta hálóinget. De a tiszta ruha sem segített, minden, amihez ért, szennyes lett, nyálas és iszonyatos. Igen, a szenny belülről jött, belőle magából és mindent megmételyezett körülötte.
*
Másnap azért bement a klinikára, noha rettenetesen fájt a feje. Arra nem is gondolt, hogy valami munkához fogjon, zavart arccal cirkált a folyosókon, megállás nélkül, fel és alá, mintha láncaikból szabadult fúriák kergetnék. Időnként benyitott egyik-másik kórterembe, már nem is azért, mert keresett valakit, csak gépiessé vált szokásból. Mikor az egyik nagy terembe belépett, néhány lépést is tett már előre, mikor észrevette, hogy éppen vizit van! Egy távolibb ágy körül nagy csomó fehérköpeny sürgölődött, most az adjunkt profilját is meglátta, rettenetesen megijedt s nem mert mozdulni se előre, se hátra. Lépteinek zajára mindenki feléje nézett, izgalom támadt, megbotránkozott és ijedt szemek integettek feléje, de nem értette, mit akarnak? közelednie kell? vagy fusson ki innen?
Most az adjunkt is felnézett, kereste a zavar és megszakított figyelem okozóját - szemeiben egészen bősz harag lángolt fel.
- Ki innen! - ordította Kasper felé, talán anélkül, hogy felismerte volna s visszhangokat korbácsoló hangjára megrettent csönd támadt a teremben.
Kasper megingott helyén, egy percig nem tudta, merre meneküljön. A hang úgy érte, mint arcába zuhant ököl. Hirtelen megfordult tengelye körül s gyerekesen naív mozdulattal, rémülten meglódulva futott az ajtó felé, egész testével nekiütődve.
Kint a folyosón lihegve támaszkodott a falnak, mint megkergetett gyenge vad. Nem érzett fájdalmat, a megalázást sem fogta fel, az ütés túl erős volt és nem tudta elrendezni magában. Csak szorongást érzett és fejében valami rettenetes nyomást. A falnak támaszkodva várt, várta, hogy rohamozó vad szívverése lecsillapodjék, mielőtt tovább megy. A feje fájt, iszonyúan, jeges pántokkal csavarodva homlokára, mint fojtogató kígyó.
Ez az ember el akar engem veszíteni! - gondolta s most mintha valami kontrol kikapcsolódott volna, egy más dimenziójú világ fordult volna feléje s ő valahol mélyen járt, mélyen a lélekben, süppedő puha úton, álomszerű és konturtalan világban.
El akar veszíteni! - de ezt tulajdonképpen nem gondolta, csak úgy eszébe jutott, váratlanul s egész idegenül, mintha nem is az ő agyában született volna, hanem valami különélő kis gépezet mondta volna, mely egészen független volt akaratától. Kasper mindjárt izgatottan vitázni is kezdett vele, különöskép éppen az adjunkt szokott szavait használva: mi az, hogy el akar veszíteni? ez ostobaság! nincs elveszítésről szó! Ez egy komisz goromba ember, ki kell térni az útjából!
Borzasztó volt ez, mintha két ember élt volna benne egyforma erővel s ezek valami vésztjósló és elszánt harcban álltak egymással.
Hiába okoskodsz! mondom neked, hogy
Mit tehetek neki? - ellenkezett iiedt érvekkel. Nincs semmi hatalmam fölötte!
A dolog egészen egyszerű...
Kasper fejéhez nyult, valami súly nyomta, mintha a földre akarná kényszeríteni. Arcára konok akarat kifejezése ült ki, ez a kifejezés sötét volt és gyanakvó és sajátságosan csökönyös.
Hirtelen kicsapódott a közeli ajtó s a kórteremből zsibongva tódultak ki az orvosok. Kasper a rémülettől egész testében megvonaglott, mikor az adjunktot meglátta. A menet élén jött, óriás magosra nyulva, fejét leszegte, mint nagyszerű dühös bika, s komor nagy léptekkel rohant végig a visszhangos folyosón. A fehérköpenyesek tempóba illeszkedve igyekeztek lépést tartani vele s rohantak utána, mint engedelmes nyáj. A menet végén néhány ápolónővér sietett utánuk sűrű tipegésekkel, fejükön a kikeményített breton főkötő fülei szárnyakként verdestek lépteik szelében.
Fontoskodó gyorsasággal nyomultak be a következő ajtón, Kasper hirtelen ötletből hozzájuk csatlakozott, s a lökdösőkkel besodortatta magát a terembe. Váratlan az jutott eszébe, hogy nem látta Köhlert, ettől egy kicsit megijedt. Úgy érezte, hogy jó lenne, ha Köhler most vigyázna rá. Később, mikor elhelyezkedtek egy ágy körül, megkönynyebbüléssel látta, hogy Köhler mégis jelen van, utolsó percben csatlakozott a menethez.
Az adjunkt háttal állt hozzá, a kitakart mellű beteg fölé hajolva, legközelebb Soltész doktor állt mellette s mögöttük szorult Kasper. De Soltész ahogy lábain váltogatta testsúlyát, kis rést engedett maga s az adjunkt közt. Kasper lassú és óvatos mozdulatokkal ékelte magát e résbe, egyre közelebb férkőzve az adjunkthoz. Karja és oldala már érintette őt, de az nem nézett rá egyszer sem, szemeit mereven szegezte a betegre. Kasper lábai egészen zsibbadtak voltak, talpai elváltak a padlóról, súlyát nem szorította vissza a föld vonzása, nehézkedés nélkül állt s a lebegés kellemetlen viziója kínozta. Noha egészen be volt szorítva a kollegák közé, mégis úgy érezte, hogy minden élő távol van tőle, elhagyatott volt, iszonyú magányban. A szavak víz alól jöttek, nagyon messziről, nem volt hangjuk, émelygő kúpformákban, fehéren s szédítően kígyózva jöttek, halotti csend volt. Kasper hirtelen elvesztette időérzékét, s ez valósággal fizikai ijedtség volt, mintha egyensúlyát vesztette volna el. Nem tudta reggel van-e? vagy késő este, melyre hosszú, öntudatlan álomból ébredt, nem tudta, mi történt közben? valami ür émelygett a jelen s az előző percek között. De minden puha volt és fulladt, konturtalanul vibráló, csak a betegágy fölé rámázott névtábla hasított szemébe egészen meztelenül, éles és baljós szögletekkel. Kasper időnként, mint aki butító mély álomból ébred, hordta körül gyanakodó tekintetét, valami ébredő vagy süllyedő eszmélet gyenge fényében. Hirtelen úgy érezte, hogy senkit sem ismer itt, ezek idegenek voltak, érthetetlen figurák valami homályos történetből, melynek elejére már nem emlékezett. Vajjon miért álldogálnak itt? igen, ez egy nagy kép, nem is kép, hanem álom, többször álmodott már ilyen képet, ha felébred majd, nem akar ezekre többé gondolni, mert nagyon szorongó, rosszízű álom ez!
Az adjunkt most mélyen előrehajolt s fejeik egyvonalba kerültek. Kasper felsóhajtott: hiszen ez az adjunkt! végre ilyen közel van hozzá! most elérheti! vigyázni kell, hogy észre ne vegyen valamit. Még semmit sem sejt. Nagyon óvatosan kell mozogni, egészen hangtalanul.
Új, nagyon mély sóhaj járta át mellét, úgy érezte, hogy valami elvált benne. Elvált és leesett, valami egészen kegyetlenül szorító kapocs nyilt most ki s nagy megkönnyebbüléssel ejtett le valamit, kis puffanást érzett s újra mélyen sóhajtott. Hiszen nem vagyok magamnál! gondolta hirtelen felvacogva. Eszelős rémület fogta el, sikoltani szeretett volna, hogy vigyék ki innen! fektessék le! zárják be! De ez egy villanás volt csak s már inkább nevetni kellett volna, olyan furcsa és hülye volt minden! Az adjunkt most hirtelen feléje fordult és ijesztő váratlanul rátűzte tekintetét. Egész különösen és hipnotizálva nézett, borzasztó közel taszítva kegyetlen szemgolyóit. - Már gyanakszik! - gondolta Kasper s ez vad öröm volt, - de egyben düh is; váratlan és heves düh.
Egyetlen lökéssel rádobta magát az adjunkt mellére, rángatódzó arcát arcához szorítva.
Voltakép nagyon fáradt volt és sírni szeretett volna. Az adjunkt lassan fölemelte fehérköpenyes karját, iszonyú nagy karja volt s hihetetlenül lassan mozgott. Most valami irtózatos szorítást érzett, felsikoltott a fájdalomtól. Hangja ijesztő volt, iszonyú! de hisz csak álmomban sikoltok! - nyugtatta magát. Egyszerre zúgás támadt, csak a centrifugagép zúg! De egyre sebesebb zúgás és pörgés kapta el súlytalan tagjait, úgy érezte hogy zuhan, valami megvadult gonosz körforgás kiveti őt a szobából. Hiszen csak szánkázok! - gondolta, s a következő pillanatban feje összeütközött valami irtózatosan éles és kemény tárggyal.
- Elájult! - kiáltotta Köhler rémülten, mire a többiek is hozzá siettek, izgatott s kivörösödött arccal lökdösődtek körülötte.
Az adjunkt nem nézett oda, állt tovább az ágynál, rámeredve a rémülten pislogó betegre, csak a nyakán kigyúlt vörös folt mutatta izgalmát. Így várt, nyugalmat s közönyt szimulálva, várta, hogy kivigyék innen a leányt, vigyék ki ezt a kellemetlen incidenst. Minden szem rátapadt e percben, rosszhiszemű és ítélkező szemek, mit fog most csinálni? Az adjunkt nyugodtan állt s a nyugalom és erő kevély fölénye, melyeknek e percekben semmi jelentőségük sem volt, hirtelen úgy hatottak, mint szórakozottságból fentfelejtett lárva, kínosan leleplező perc volt ez. Céltudatos izmokkal magasranyúlt szálfa alakja most hiába mutatott elementáris erőt s megingathatatlan közönyt. Izmainak gépies vadsága és haragossága mögött e percekben világosan látszott, hogy meg van ijedve és halálosan tanácstalan.
Köhler az ájult lányt hóna alatt megfogva felnyalábolta őt s kihurcolta a teremből, mint összecsuklott zsákot. De a betegágyak közé behúzódott botrány fojtó sűrű levegője nem akart tisztulni. Mindenki az adjunktot bámulta, tátott szájak és vetkőztető tekintetek tapadtak rá szemérmetlenül. Az adjunkt mereven állta a támadást, háborogva türte magán a tiszteletlen szemeket, valósággal veszélyt érzett e néma harcban. Érezte, hogy a tekintély és fegyelem szoros gyeplői életében először meglazulnak kezében s valami forradalmi hangulat bontó csirái ütik fel fejüket a föld alól. Most úgy érezte, hogy senki sem szereti őt s az állandó és általános rajongást csak félelem kényszerítette alárendeltjeire. Úgy érezte, hogy ezek itt mind gyűlölik őt s ha nem vigyáz magára, ráugranak, mint sebesült vadra.
Hirtelen heves mozdulattal fordult meg, dühödten tépve ki magát merev helyzete bénító kapcsaiból és döngő óriás léptekkel kivágtatott a teremből. A becsapódott ajtó úgy robbant utána, mint elsütött puska.
Kasper Irmát az elkülönítő szobába vitték, ezt fekete szobának hívták a bennfentesek, mert ide olyan betegeket helyeztek, akiknek már csak pár órájuk volt hátra, - hogy hangos haldoklásukkal ne ijesszék és nyugtalanítsák a többi beteget.
Az adjunkt távozása után az orvosok valamennyien kijöttek a kórteremből s egymásután nyitottak be Kasper szobájába, részvétüket és kíváncsiságukat kielégítendő.
Ruhástól feküdt az ágyon, blúza és öve kibontva, nagy halom ecetes borogatás takarta el fejét és keblét. Az ájulásból már fölocsudott, tágra nyitott szemekkel feküdt, oly fehér arccal, mint a papiros. Köhler ott ült az ágya szélén s fogta élettelen kezeit, senki nem mert szólni.
Már nyolcan-tizen ácsoroghattak a kis szobában, mikor Kaszab Sári nyitott be, hangosan csapva le a kilincset, tapintatlanul zajos léptekkel közeledett az ágyhoz, felháborodott szavakat dobálva maga előtt:
- Mondja kedves, hát megőrült maga? Ha olyan nagy gusztusa van az adjunktra, hát mért nem ment el a lakására? Hogy lehet ilyen marhaságot csinálni? Az embernek igazán megáll az esze...
Köhler ijesztő dühhel kapta el kezét:
- Rögtön menjen ki! - kiáltott rá - semmi keresni valója itt! rögtön menjen ki!
Kaszab Sári megütközve nézett körül, nemcsak Köhler fenyegető magatartása érte váratlanul, de a körülállók komoly arca is, amit csak e percben vett észre.
- Mi az, hát annyira rosszul van? - kérdezte tájékozatlanul, aztán vállát vonogatva kicsit csöndesebb léptekkel kiment.
- Kérem kedves Irma - kezdte Köhler közelhajolva, könyörgő hangon, - kérem ne hallgasson senkire! - Higyje el, nincsen semmi baj! higyje el, minden rendbe jön! Kicsit ápolni fogjuk az idegeit, már telefonáltam a kedves mamának, mindjárt itt lesznek. Gondolja, hogy volna ereje kijönni az utcára? Autóval mindjárt hazamehetne!
Kasper nem felelt semmit, tág és merev szeme meg se rezdült, úgy látszott nem is érti, amit mondanak neki. Nem reagált semmire, tűrte, hogy kezét fogják, tűrte a mellén feltépett ruhákat - Köhler észbekapva hirtelen egy zsebkendőt borított rá.
- Egyáltalán nem beszél? - kérdezte Hajdú hangosan, mint egy hulláról, kinek jelenléte már nem feszélyez. - Nem valami barátságos látvány!
- Kérem uraim, - szólt Köhler idegesen, - menjenek ki valamennyien! a betegnek nem kellemes ilyen csoportos érdeklődés!
A doktorok egymásután kiszállingóztak.
- Nem tetszik nekem a szeme! - mondta Soltész doktor elmenőben.
Ugyanekkor maga a professzor lépett be, már híre futott a kínos esetnek s valaki szólt neki, hogy nézze meg a lányt, mi baja lehet? Kövér testét, mint tekintélyt gördítette be a szobába, megállt az ágy előtt s egy darabig mélázva nézte a beteget. Aztán megfogta pulzusát, kis zseblámpáját többször belevillantotta a lány szemébe, de az nem húnyta le a fény előtt pilláit. A reflexkalapáccsal most térdeit ütötte meg, a térd ezt is tűrte mozdulatlan. A professzor pár percig még álldogált az ágy előtt, rendezgetve láthatatlan gondolatait, aztán kiment ünnepélyes lassúsággal, Köhlerhez nem is szólt.
Hogy egyedül maradtak, Köhler ismét kezébe vette a hideg kis kezet s beszélni kezdett - ijedtségtől elfogódott hangjába könnyed vidámságot erőltetve.
- Kedves kis Irma, nézze, nem kell ám nyugtalankodnia. Szavamra mondhatom, hogy minden rendbe fog jönni! Semmi, de semmi baj nincs. Ez biztos, higyje el. Eddig sok minden rossz volt, de most minden jóra fordul. Az adjunktus úr ma egy kicsit ideges volt, de az semmi! tudja maga, hogy az semmi se nála! Én több esetben tapasztaltam, hogy ő nagy szimpátiát érez maga iránt, igen, feltűnő szimpátiát! Tudja, a férfiak sokszor beszélgetnek nőkről maguk között, hát én hallottam, hogy ő magát tartja itt a legszebb leánynak! Ez a mai kis kellemetlenség, az semmi! meglátja, eszébe se fog többé jutni! Az adjunktus úr nagyon kedveli magát, higyje el...
Sidló tanársegéd jött be, ideggyógyász. Halk léptekkel jött s még hallotta Köhler utolsó szavait. Megállt ő is az ágy előtt s figyelmesen nézegette a beteget.
- Nincsen eszméletnél, miért beszél hozzá? - kérdezte kicsit megütődve orvoskollégája viselkedésén. El kell innen szállítatni, hogy valami rendes kezelést kapjon. Legjobb lesz mentőkkel vitetni.
Elhallgatott, kényelmetlenül csavarva nyakát a szoros gallérban. A kollega is olyan különös. Milyen kellemetlen bolondságok ezek!
- Hallom, a szülők mindjárt itt lesznek. Hát majd ők intézkedhetnek, hová vigyék. Maga kollega úr menjen haza, pihenje ki magát. Nem kell engedni az ilyen dolgoknak!
Köhler némán ült az ágy szélén, fejét lehorgasztva. Egy lihegő medikus lökte be az ajtót:
- Itt vannak a szülők!
Köhler felugrott az ágy mellől, kiejtve kezéből a lány kezét.
*
A laboratóriumban megszokott ütemmel folyt a munka. Bunsen lámpák öltögették magosra lidércszínű nyelveiket, a boszorkánykonyha zúgott és pöfögött, villódzó sűrű gőzzel vattázva a levegőt.
- Azért mégis csak borzasztó volt, ahogy az adjunkt ellökte azt a szegény lányt! - mondta Kovács doktornő elérzékenyülve.
- Nem lökte olyan nagyon! - védelmezte az adjunktot Polgár doktor - nem azért esett el! Csak éppen eltolta magától s a Kasper zuhant el, mert közben elájult. Fatális véletlen az egész.
- Én pontosan láttam, hogy történt a dolog, - mondta Soltész - éppen ott álltam mellettük. Az adjunkt tényleg ellökte, de nem esett el, hanem egy percig egyhelyben tántorgott. Még a kezét is fölemelte, már azt hittem, hogy meg akarja ütni. Akkor zuhant el.
- Azt én is láttam, de nem ütni akart szegény, hanem biztosan csak úgy kapaszkodni próbált a levegőben - mondta Kovács Manci. - Pedig természetes lett volna, ha megüti! - szólt Birkmann Józsa egészen felháborodva.
- De hogy ennek a Köhler doktornak ilyen nyavalyás nők képeznek szekszepílt! - szólalt meg Kaszab Sári is, s hangjában méltatlankodás és melankólia keveredett.
- Nem szabad a dolgokat így felfogni! - mondta most Polgár doktor. - Helytelen dolog vitázni afölött, hogy ellökte vagy nem lökte el. Ez egy igen kellemetlen szituáció s nem lehet csodálni, hogy az adjunkt úr első pillanatban nem tudta mitévő legyen. Ilyesmi társadalmi simaság kérdése, de éppenséggel nem érinti az ő karakterét. Hogy egy pillanatig elvesztette fölényét, az semmit nem von le az ő nagyszerű orvosi eredményeiből! Az orvostudomány terén azért ő mégis egyik legkiválóbb elme hazánkban. Szalónba persze nem való, finom nőügyekhez sem ért. Hajdú kollega például ily helyzetben bizonyára sokkal stílusosabban és talpraesettebben viselkedett volna!
- Biztos lehet benne kollega úr - mondta Hajdú, gumitalpas cipőin hintázva magát. - De micsoda mázlija volt az adjunktnak! mit szólnak! Képzeljék csak, ha az a lány nem bolondul itt meg hirtelenében! Így tiszta ügy! azért még senkit sem lehet megszólni, mert egy őrült a nyakába ugrott!
( Vége)