Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Illés Endre: A TÖRTÉNELMI REGÉNY KONJUNKTÚRÁJA
S egyszerre - a horizontot betöltve - seregnyi új történelmi regény; s néhány év alatt.
Ha csak a jelenséget figyeljük, feltámad a kíváncsiság: nem a magyar neoromantikát jelentik ezek a művek. De ha egyenként számbavesszük ezt a húsz-harminc s még több regényt, felütjük és olvassuk: már a valóság arcába is néztünk. S ez a valóság kiábrándító és lehangoló, különösen ha kendőzetlenül látjuk.
Nem a magyar történelmi regény reneszánsza ez a hullám. Csak kincskeresők mohó sereglése feltúrt, de még mindig csábos aranymezőkre; minden irodalmi égtáj felől összeverődött alkalmi csapat.
Ebben az elég zavaros áradásban magas partokkal kiemelkedő sziget Sárközi György regénye - a
Nagyszerű részletek kapnak meg legelőször, s végül is legerősebben Sárközi regényében. A reformkort mint távoli tájként tartja elénk az első kötet: csak annyit látunk, hallunk s érzünk belőle amennyi akkor egy főúri kastély termeibe beszüremlett. A szemünk előtt válik lapról lapra érzékletesebbé a magyar nemesnek, katonának, főúrnak, az a szinte véletlen, lassú, kényszeredett belesodródása az időkbe, s a megmozduló történelembe, amelyről igazában fogalmuk nincs: mi lesz, hogyan lesz, mit is akarnak? S a pianotételre felviharzik a forradalom fortisszimója. De mennyi a polifónia ebben a fortisszimóban! S milyen bátor, milyen modern a 48-as és 49-es motívumoknak ez az új hangszerelése. A 48-as március! Egyetlen napban hallottuk kicsendülni eddig: 15-ikében. De ki írta eddig meg, mi történt március 15-e után? Amikor a fáklyásmenetekre lassan elkövetkeztek a macskazenék. Mennyire friss, mennyire él s mennyire új: Budának és Pestnek ez a ködbe, sárba, bizonytalanságba süllyedt tavasza. S milyen frissek a téli hadjárat színei, milyen tüdőt-tágító a felvidéki kis falvak levegője. S milyen új Sárközi Világosa: ez a megbolygatott méhkas a világosi kastélyban, ahol még senki nem tud semmit; mindenki vakon bízik, - s milyen tudatos, disszonáns akkorddal fejeződik be ez az óriási, igazában mindig csüggedt, forradalmi szimfónia, mint Strauss Richárd Till Eulenspiegelje: az akasztófa szörnyű recsegésével. S Világos után jön a harmadik kor, - az ájult forradalom s az ájult forradalmár külföldön ébred fel dermedt álmából, az emigráció kora ez. Egyetlen sors mintha legyezőszerűen szétterítené az egész magyar emigráció sorsát.
Mi tartja össze ezt az időben is hatalmas anyagot? A regény laza konstrukciója: három koncentrikus s egyre nagyobb kör lazán pántoló ereje. Mind a három körnek közös középpontja egyetlen figura: Mednyánszky Cézár báró, a szabadságharc tábori papja. S e három kör kerülete az a pálya, amelyen Mednyánszky újra meg újra megkísérli lefutni megújított, de belülről meg nem újuló életét. S mindig nagyobb a pálya, mint amennyire erejéből telnék. A kör mindig lezáratlan marad. Életének első köre ifjúságának legszűkebb magánélete: csalódás egy lányban és csalódás papi hivatásában. Ezután siklik át a második körre, amelynek sugara és íve már nagyobb az egyéni élet ívénél: népével és hazájával próbál együtt lélekzeni, sorsát Magyarország sorsához köti. S ez a kör se zárul le, végigfutni ezt sem tudja, kívül-belül összeomlik minden, kétségeire és kérdéseire semmi felelet. S ájultan ébred élete harmadik körén... Párisban van, emigráns. Európai problémák távolságából és szögéből látja már innen hazája problémáját is. Egyéni élete ezen a legnagyobb körön még hamarább fullad ki.
De hiába a sok nagyszerű részlet, hiába a sok megigéző leírás: egy párisi templom, egy felvidéki kis tót falu, egy főúri vadászat, egy táj, egy város, egy ucca, egy szoba finom s ritka színekben villódzó víziója, - mindvégig bánt valami zavar,
A műfaj vészes vérszegénységére ép az ilyen részleteikben kitűnő munkák mutatnak rá a legjobban. S a műfaj kiégettségének jele az a finom stílus-persziflázs is, mellyel Sárközi elég gyakran él, s amellyel elég nyíltan szembefordul maga is a történelmi regénnyel: múlt formáit vállalni nem igen akarja, újjá teremteni pedig nem tudja.
Sárközi regénye azonban - minden hiányosságával is - kitűnő írás.
De a többiek?
Szalacsy Imre regényt ír például Mohácsról. Ír parasztokról, urakról, katonákról, ír törökökről s magyarokról. Mi szólította életre ezt a világot? Típus ez a siváran vad regény. Szalacsyt s a többieket még Scott-epigonnak is nevezni: valóságos szellemi lovaggáütést jelentene. Mohács, Zápolya, Cserni Iván nála s náluk nem jelentik sem önmagukat, se mást; nem jelentenek se igaz, se áltörténelmiséget, a történelem egyáltalán nem jelent történelmet, - a történelem kitűnő alkalom s ürügy csupán arra, hogy az író minél távolabbra kerülhessen a jelentől; egzótikus tartomány, amely talán nem is ezen a földön van, inkább egy magányos bolygón a világűrben, külön atmoszférával, a mienktől egészen eltérő természeti törvényekkel. Elmult korok vízióját, bármilyen eszközzel teremtett embert, egyént s tömeget mozgató történelmi erőket természetesen hiába keresünk ezekben a munkákban, - ilyen írói törekvésnek a nyomát sem találjuk. Egyáltalán nem lehetünk oly gyorsak, hogy egyre lejjebb szálló igényeinkkel egy pillanatra is utolérhessük az író sebesen visszahúzódó szerénységét. A történelemnek még a kulisszáiba se botlunk. A túlaprólékos korfestés vagy a megemésztetlen adatok szervetlensége sem bosszant fel. Nincs ezekben a művekben kulissza, nem bíbelődött itt senki aprólékos korrajzzal. Ha mértéket és hőst keresünk: a preromantika szervetlen s fantasztikus
Azt a dübörgő és «dengelő» erotikát, amely ennek a regénynek kirakati csábja, egy naturalista regény sem bírná el, - nem baj, elbírja a történelmi figurák széles válla. S rohanjon a cselekmény, - kaland kalandra! S ha a valószínűtlenségeknek ily harsány rikoltását egy gyermekmese logikája is visszautasítaná: oda se neki, ki tudja azt ellenőrizni, mi volt - mi nem 1526 körül. Lélekrajz? Emberismeret? Következetes ábrázolás? Csak nem fárad ilyesmivel az író, aki éppen azért ír történelmi regényt, mert minden tudós és minden tankönyv igazolhatja, hogy így történtek a dolgok, ahogy ő mondja: II. Lajos a Csele-patakba fulladt, Zápolya király lett, s a mohácsi csatát elvesztettük.
Akár Móra Ferencre is hivatkozhatnék Szalacsy. Mert Móra aztán igazán sokat tud. Nemcsak egy-két lézengő évszámot, hírhedt csatát, erotikus mendemondát tart számon, de jobban ismeri a római birodalom roppant területét, bonyolult alkotmányát, fontos problémáit, mint annakidején a gondtalan római polgár. S ezt a tudást szelíd tanári szóval közli az olvasóval, a nehezebb részeket még külön kedves viccelősdéssel, a katedra oly megható félhivatalos humorával is enyhíti. De érzelmes is, ha kell. Végtelenül jellemző
Móra regénye a szerény meghajlás. De van Dobó Katica-szerű kiállás is. Hangos és patétikus. A szavak úgy szökkennek fel, mint a tüzijáték szikrázása. A figurák hatásosak, színesek. A férfiak félistenek, - ahogyan csak a valószerűtlenbe révülő női fantázia álmodja a férfit. Az egy-két női figura viszont fehér galamb a sok fekete férfi közt, repdeső vággyal, tikkadt bánattal s a mártírsors hősi mosolyával. A történet: érzelmek búvópatakja a történelem komor sziklái alatt. S ebben a történetben előre érezzük a finálé zengését, s minden napraforgó-részlet e finálé ellen fordult. Az egész anyagon pedig lángoló izzással tör át a regény önigazolása s felemelkedése: az Analógia, a Szimbólum, a történelem Tanítása. A cél kettős: művészi teljesség s nemzeti agitáció. A leggyakoribb regénytípus, s a legjellemzőbb. Amit kínál: szép, nagy fontos, szent. Amit ad: olcsó, állott, érzelmes, édeskés. Szavaiban nincs tűz, csak görögtűz. Hőseinek nincs magánélete, csak komikusan az utókor felé fordított élete. A nagy dráma kosztümös játék, s a nagy finálé operettfinálé. Analógiái, szimbólumai, tanításai: a legegyenesebb s a legerőszakosabb utak a Siker felé. Van valami tragikusan fájdalmas abban: ha valaki keresi a mámort s olcsó bortól részegszik le végül. De nagyon kínos és nagyon szomorú lehet egy társadalomnak őszintén szembenézni önmagával, ha nyugtalankodó és feldúlt lelkiismerete a történelmi regényeknek ilyen monumentális giccseit termelte ki - önáltatásul, vigasztalásul és menekülésül. Mert hogy ez a regénytípus a legsziruposabb s a legolcsóbb giccs, afelől senkinek semilyen kétsége nem lehet. Még annak sem, aki megmámorosodik tőle.
Herczeg Ferencet tartózkodó okossága távoltartja már ettől a regénytípustól, noha ő is «a nemzet írója», akár Surányi Miklós. De ugyanez a tartózkodó okosság, amely megmenti őket a giccstől, csak száraz politikai jelenetezést, felvizezett történelmi anekdótákat vagy igénytelen szerelmi széphistóriákat irat velük történelmi regények helyett. Igaz, hogy ezek is kapós portékák s a műfajnak nem éppen a legsúlyosabb változatai.
Kőműves Kelemen balladája várba befalazott asszonyról beszél. Várfalat talán csakugyan össze tud tartani egy befalazott asszony. De történelmi regényt, ha még úgy is beépíti magát, úgy látszik, már nehezebb. Legalább is Kosáryné Réz Lola nagyon kevéssé lehet alkalmas erre a feladatra. Soha «nőibb» írást az
Igazi képviselője azonban Wagner Lilla. Ezen a sajátos síkon az író így gondolkozik: a sikerhez «érdekes téma», az «érdekes témához» pedig szerencse kell. De akinek nincs érdekes témája? Az okos író segít magán: nem érdekes a téma? majd érdekessé tesszük! Hogyan? Az eljárás igen egyszerű: