Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · Illés Endre: A TÖRTÉNELMI REGÉNY KONJUNKTÚRÁJA
Tömegek tápláléka csak egyszer volt eddig égi manna. Azóta is kenyér, sőt elég fekete kenyér. S a regény, amely ma végkép meghódította a tömegeket, - de közben mintha a tömeg is meghódította volna a regényt, - megint csak nem égi táplálék már. A termelés hivalkodó számadatai valóban inkább a kultúrstatisztikára s a szociológiára tartoznak, - ahogy Babits írta, - s már csak nagyon kevéssé az irodalomra. A regény, mint formaprobléma, igen sokáig, még a legutóbbi évtizedekig is, megoldatlan s elintézetlen kérdés volt. Most, úgy látszik, mégis az elintézett kérdések közé kerül; az elintézettek közé anélkül, hogy problémáját ki kellett volna bogozni, vagy az engedetlen csomót kardjával bárki is ketté vágta volna, - az egész műfaj süllyedőben s elmerülőben. Mint a léket kapott hajón: a fedélzeten tolong és szorong ma egyszerre mindenki, akit az idő változása és az elemek haragja itt ért. A katasztrófa talán még nem olyan közeli, a legtöbben reménykednek is; de az óvatosak már a mentőcsónakok mellé húzódtak, sokan partok s föld után kémlelnek a távolban, az előrelátók pedig az új élet megváltozott formáit találgatják, - de ki ismeri biztosan azokat? Kétségbeejtően nagy a tolongás a műfaj fedélzetén, mindenki jelentkezik, mindenki itt van, de szorongásban és bizonytalanságban kétségbeejtően egyforma is mindenki. Mintha e műfaj szürkéi s reprezentánsai a fenyegető közeljövő előtt majdnem kivétel nélkül elvesztették volna egyéniségüket; ismerkedj meg eggyel s majdnem valamennyit ismered, ebben az egyben egy-két kivétellel az összest kiolvastad.
A partok messze vannak. De az örvény sincs még itt. Mit csináljon addig mégis e műfaj írója?
Inzultálja a kispolgárt? De a kispolgár már nem üt vissza, még összébb húzódik s hallgat, - ízét vesztett írás, ízetlen ütés. Agitáljon a külvárosban? De ez a lemez is lejátszott, s aki ma kezdené, nem is bírja talán hanggal, s tömött sorba is kell ezenfelül befurakodnia, tegnapi helyére izgatottan féltékeny sorba. Fedezze fel a falut? Az idill megáporodott s a szociológiai rajz közhely. Kanyarodjék el a dzsentrihez? Kevés a reménye, hogy ráduplázhasson a
Merre keressen hát a mai regényíró új területeket?
Forduljon a történelemhez? Tegnapi dal bizony a történelem is. De mégis nyújt valami menedéket. Ha nem is többet, mint a napi gondok után egy kisebb, hétvégi szellemi weekendet. Kirándulás a tragikus tizenhatodik századba, vagy a divatos barokk tizennyolcadikba. Kevés, - de ezt is el kell fogadni. S ha vissza is kell térni hétfő reggel a mai regény süllyedő fedélzetére: mégis jó ez a kis elmenekülés egy olyan területre, ahol talán Walter Scott szelíd tradíciói, Bulwer pompéji víziói, Dumas aggálytalan könnyedsége uralkodik még, ahol nincs emberi, eszmei, tartalmi, formai válság, nincs semmilyen probléma, ahol nem fenyeget a holnap, s ahol Victor Hugo az érzések szenvedélyes mélységét, Sienkiewicz az analízist s a tovabbfejlődést, Willibald Alexis s a többi nagyszerű és súlyos németek talán meg a társadalmi osztályok ellentétét s a szociális alápincézést is jelentik, (hogy az emberi s a művészi lelkiismeret se nyugtalankodjék).
Hősöket idézni, korok freskóját minél pompázatosabbra álmodni, csatákat végigharcolni, vad fegyverzörgést tiszta szerelem oboa-hangjaival ellenpontozni, pátosz íját feszíteni, hogy egyenesen a szívekbe találjon a szó, kalandot kalandra halmozni, részleteknek oda se nézni, vagy éppen a részletek gazdag kidolgozásával csillogni: kit ne igézne meg a feladat?
S ez a feladat valóban hálásnak látszik.
A krónikák készen kínálják a mesét: anekdotától királytragédiáig terjed a skála. Figurákkal kell benépesíteni a történetet? Van-e gazdagabb arcképcsarnok a történelemnél? S a hatásos helyzetek gondjait is elvetheti az író: a történelem szeret meglepő s szinte kiszámítottan hatásos tablókba sorakozni.
Csoda-e, hogy az utolsó évek a magyar történelmi regény csillagokkal áradó augusztus éjszakái? Az egyik tündöklő háromkötetes történelmi regényt követi a másik meteor-kétkötet. S öt nagy opusz esett már erre az évre is. Az első Móra Ferenc Diocletianus császár korát s a nagy keresztényüldözések hősi vértanúságát idéző
Végére értünk a sornak?
Nem.
Csak elfáradtunk.