Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám
Már csak akkor vagyok költő, akkor szabad,
szürke ruháimmal levetem sorsomat
Akár az angyalok, akár a kisdedek,
várom pislogva a bókot, szeretetet,
Mint az üdvözültek egy ingben heverek
felhőiből nézem a földi életet,
Ó édes betegség, ó áldott nyavalya,
élni ahogy élni álmodtam valaha
csak ama szép gondhoz: könnyíteni mikép
elgondolok máris példaként egy vezért,
Könyvet, metszeteket lapozok, egyiken
pajzán csapongásuk' elnézem kegyesen
Egyszer a téli nap, egyszer feleségem
trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden
Így volna élni jó, költőnek ez dukál,
egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál
Köröttem méz s befőtt, mit anyósom hoza.
izzó homlokomon költői korona
Dicsérjük végzetem, mely egy kis lázzal im'
kiszökni a láncos munka vaskapuin
napot, szabadságot, nyögve is boldogan,
szállhatok szabadon, adósság, hivatal,
Édes kostoló ez, kedvesem, énnekem
ama percre, midőn kiszállok hirtelen
jó kaptató, hogy ha nem lesz okosabb
sajnálkozás nélkül, büszke szabadságként