Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám

Laczkó Géza: RABELAIS

Négyszázadik születésnapját ünnepli Franciaország a rabelais-i nagy műnek. Ebből az alkalomból Alcofribas mester, köznevén Maîstre François Kabelais, a Gargantua és Pantagruel könyvek szerzője, egy új előszót mondott gépbe e sorok alázatos kopogtatójának. Az előszó itt következik:

ALCOFRIBAS MESTER A NYUGATOSOKHOZ, NYUGATISTÁKHOZ ÉS NYUGATOLÓGUSOKHOZ.

Híres-nevezetes ivók és nagybecsű francosok (mert néktek és nem másoknak ajánlom írásaimat) jelzők levében ázók, impresszionizmusba abáltak, ti, kikből kimiskárolták a féktelen lendületek méhét, kik elefántcsonttornyokban saját hiábavaló köldökötök nézésébe merültetek, könyveken keresztül nyaljátok az életet, kiknek Vénusza esőköpenyegben emelkedik ki a tenger hullámaiból takaros csipke melltartóval és kirúzsozott ajakkal, kiknek bora falmellékivel higított, kik szódabikarbonával tudtok csak disznótoros lakomát enni - Alkibiades Plátó dialógusában, amelynek címe a Lakoma, egekig dicsérvén mesterét, Sokratest, ki kétségen kívül a filozófusok királya, egyebek közt azt mondja róla; hogy olyan, mint Silenus. A Silenusak hajdan kis iskátulyák voltak, olyanok, amilyeneket most patikákban láthat az ember, kívülről vidám és rekeszizom reszkettető képekkel, mint köhögésben fuldokló, ronda kelésektől dagadt, pattanásokkal kiteremtettézett férfiak és nők, egyszóval nevetségre ingerlő ábrázatokkal, de bévül remek és vitaminos, plazmás, eonos, neonos, ózondús, kóconguzs, malátás, eukaliptikus, apokaliptikus, televíziós, féligviziós, jódos, módos, aszpirinos, eszpirinós finom droguaszerekkel. Aszondta hogy épp ilyen Sokrates: mert mivelhogy figuráját látván és csupán külseje után ítélve, hagymahajat nem adtál volna érte, oly annyira csunya volt testben, nevetséges magatartásában, orra hegyes, bivalyszemű, bolond pofájú, tevés-vevésében együgyű ruházatában parasztos, javakban szegény, asszonyoktól nem javallt, a respublica minden hivatalának viselésére alkalmatlan, mindig csak vedelt, mindig csak röhögött, mindig csak pofázott, eltitkolván isteni tudományát. De ha kinyitottad ezt az iskátulyát, találtál benne égi, megbecsülhetetlen csodaszert, emberinél magasabb elmét, csudás erényt, rettenthetetlen bátorságot, párját ritkító önmegtartóztatást, biztos ítéletet, tökéletes magabízást és hihetetlen megvétését mindannak, amiért az emberek annyit virrasztanak, lótnak-futnak, dolgoznak, hajókáznak és háborúskodnak.

Ha már mostan műveimet nézitek, amelyeknek címei ilyesek: Az orrfúvás okainak négyes gyökéről, A bolhafajok keletkezése, különös tekintettel a poloskatársadalom sarló- ás kalapács-mozgalmára, Értekezés a nadrág méltóságáról, Gargantua, Pantagruel, Székelygulyás jegyzetekkel, A tiszta Méz kritikája, Im-ígyen szóla dr. Kovács Pál, A dionizoszi és mogyorónézoszi világszemlélet ingyen külön rádiómelléklettel, azt hihetnétek, hogy csak mese, legenda, szóbeszéd, röhögtető főhazugságok, csiklandós történetecskék, világfüllentések és egyéb ilyes haszontalanságok vannak bennük. De gondoljatok Silenusra és Sokratesre s arra, amit Bergson mond De lupanar lib. XXXCDMVIII., (cap. 45., § q6), nem különben, ami írva vagyon Csokonainál A körömrágás esztétikája, c. művében s be fogjátok (nem a szátokat) látni, hogy a mostani időkben, vagyis nem 1533-ban, hanem 1933-ban is úgy kell eljárni az írásművek szerkesztésénél, mint ahogy Mithridates járt el az articsóka-evésnél, azaz óvatosan. Mert nézzétek, egy pofa sörért Ézsau lencséjét eladók, ti panaszkodtok, Voltairet cibáljátok le gacsos lábánál fogva a francia Olimposzról, Anatole France almaborszagú szakállába fogóztok és így óbégattok Lucánus-szal (De bello bellissimo judaico cum entweder Siksze, oder Gojte. 25-62, verssor és passim): Mely csapás római fejünkön, hogy a világ politikusai annyira összevesztek egymással, hogy már ferde szemmel néznek a karikaturistára is s mivel nyilvános censort állítani restelnek, a cenzura embertelen szabályait beoltották, minden egyes íróba, hogy a szókimondás száj- és körömfájása el ne fogja őket, hagy ne merjék megkárpálni a jelenvaló világ sok ferdeségét és államilag egyetlen gondolatcsődört tenyésztenek, a vén szakállas enfant terrible-t, G. B. Shaw-t, akinek minden szabad, még jól írni is, amivel néha él, de legtöbbször savanyu ir vicceket farag rég elhunyt intézmények és lordok kicsúfolására. Ajvaj victis!

Ehelyett vegyetek, példámon okulva, egy takaros és elég tágas iskátulyát, fessetek rá szívderítő ábrákat, bolondériát, de belsejében, mint mag, legyen okosság, tudomány, vitriol és manna.

De láttatok-e valaha kutyát, amint velőscsontot talál? A kutya így írja ezt Plátó lib. II. de Rep., a világ legfilozófusabb állatja. Ha láttatok, észrevehettétek, milyen odaadással lesi, milyen gonddal őrzi, milyen buzgalommal fogja, milyen óvatossággal marja, milyen szerelmesen töri fel s milyen szorgalommal szivja. Miért teszi ezt? Minek reményében buzgólkodik? Mire számít? Semmi másra, csak egy kis velőre. Az is igaz azonban, hogy ez a kevés sokkal ízesebb, mint sok minden más, úgymint rendeletek, határozmányok, felszólítások, figyelmeztetések, indokolások, döntések, interpellációk, napirendi viták et sic porro, mivelhogy a velő a természet konyhájában készült legtökéletesebb eledel, mint azt maga Galen., III. Facult. nat, és XI. De Usu Partium mondja.

Legyetek tehát, olvasók, nyugatisták, nyugatológusok, nyugatfalók, nyugatimádók, nyugatnokok, ugatók és nyuggatók, éppoly bölcsek, mint a kutya, velejét igyekezvén kiszívni a legfőbb pantagruelizmussal töltött szép könyveknek, amelyeket példámra a nyugatosok, nyugatiak, nyugatbeliek, los nyugateles fognak írni a silenus-recept szerint, mert bolond az, aki fél a hatalmasoktól s nem mer színük előtt böffenteni, ha éppen arra ősztökélt kedve, aki meggyujtott fáklyáját rettegésében nadrágzsebébe dugja s így lepörköli ágyéka bőrét, aki Diogenesként embert keres lámpájával, de ha megkérdik, mit kutat, gyáván azt hazudja, hogy alsó nadrágja gombját, de az is bolond, aki szél ellen pislákoló gyertyát visz, aki tenyérrel tengert akar kimerni, aki bridzspartira hívja a végrehajtót, aki vizet önt a benzinmotorba, aki falnak megy, nagyot koppan-s azután elhallgat.

Mert mindent szabad a költőknek, táltosoknak, igriceknek, kobzosoknak, regősöknek, regényíróknak, novellanyíróknak s egyéb quintessenciagyárosoknak, csak egyet nem szabad, hallgatni, száraz ágyon hallgató ajakkal ülni s átengedni a teret a varangyoknak és békáknak, akik, mint tudvalevő, csak akkor kezdik meg ocsmány kuruttyolásukat, amikor a fülemilék, azaz Philomélák, elhallgatnak.

Ezért sose felejtsétek, amiket a nagy Panurge próféta mondott De halandsiis, op. 4, 2", & 3 % 6 §. és /8, valamint 69. § ötödik bekezdésében:

Al barildim gotfano dech min brin alabo dordin falbroth ringuam albaras. Nin hur diaaolth mnarbothim dal guosch pal frapin duéh im soath pruch galeth dal Chinon, min foulthrich al conin buthbathen doth dal prim.