Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám
Rómába vágyódtam, a régi kövek közé, melyekből mindig új élet fakad. A vonaton, mely a sötét téli éjszakában az örök város felé rohant, különös élményben volt részem. Ezt mondom el, úgy ahogy történt.
Fülkém előtt magas, karcsú, izmos férfi állt meg és zavartan figyelt. Hol rám nézett, hol pedig gyorsan elkapva tekintetét, tétován meredt az ablakra, a sűrű feketeségbe, amelyet csak ritkán szaggatott meg egy-egy felvillanó lámpa fénye. Éreztem a gondolatait, azon tűnődik, hogy megszólítson-e. Amikor megint rámpillantott, bátorítón visszanéztem rá. Belépett, köszönt és meglehetős idegesen azt kérdezte, nem emlékszem-e rá. Ismerősnek látszott. Azt mormoltam, hogy emlékszem, találkoztunk már valahol. - Lewis Sidney vagyok, - mondta ekkor s kezét nyujtotta. Megszorítottam kezét és bevallottam, hogy nem ismerem. Csodálkozott. - Sose hallotta nevemet?... Nem szokott moziba járni? Nem látta a «Gladiátor»-t, az óriásfilmet, amely négymillió dollárból készült, világsikert aratott... Én voltam a főszereplő, én voltam a gladiátor. - Bocsánatot kértem, hogy elmulasztottam a négymilliós gladiátort, de bizonyára elfoglaltak a dolgaim, nem gyönyörködhettem főszerepében. Ekkor még néhány címet sorolt fel, filmeket, szerepeket nevezett meg, valamennyinek ő volt a hőse. Határozottan szomorúvá tette a tájékozatlanságom, zavarta, hogy van egy ember, akit elkerült a világhíre. - De Pikéti Lajosra csak emlékszik? - kérdezte végül.
Most végül felismertem. Pikéti Lajos, az más, arra emlékszem. Hogy hogy lett Pikéti Lajosból Lewis Sidney? Gyorsan felidéztük a világhír útját, mely a budapesti vásárcsarnokból a dolláros hollywoodi műtermekig vezetett. Az én Pikéti barátom mészároslegény volt nem is oly régen a vásárcsarnokban, vállán hordta a levágott borjút és fürge kézzel zsigerelte a marhát. Amikor pedig elvégezte fárasztó napi munkáját, az egyik sportegyesület zsúfolt porondjain a birkózásban, súlyemelésben, majd a bokszolásban gyakorolta magát. Tehetséges birkózó volt, egy nemzetközi mérkőzésen sikerrel képviselte hazai színeinket is és második díjat nyert, mert többek közt egy százkétkilós finn hústömeg hídját is betörte, hat és fél percig tartó szívós munkával. Így terelődött rá egyik operettszínházunk jószemű igazgatójának a figyelme. A fürge igazgatónak ugyanis az az ötlete támadt, hogy revű-szerű, táncos operettet irat a sport világáról, amely szerinte ma a legtöbb embert még a szerelemnél is mélyebben érdekli. A gyorsan működő igazgató, aki rajongott mindazért, amit egy szóval «tempó»-nak nevezett, három perc, tehát három és fél perccel rövidebb idő alatt megállapodott Pikéti birkózóbajnokkal, akinek a «lüktetően aktuális» revűben nagyobb szerepet adott: birkóznia, énekelnie, táncolnia, sőt egy pezsgős jelenetben mulatnia is kellett, három hölgy és kilenctagú zenekar társaságában. Ez a szereplés, mint mondani szokták, eldöntötte Pikéti Lajos életét. Sikere volt, megszerette a színpadot és ott is ragadt, bár az első sikert kisebb-nagyobb kudarcok követték. Egy este meglátta egy Budapestre tévedt amerikai rendező, aki már akkor foglalkozott a «Gladiátor» című négymillió dolláros filmjével, amelyet világhírű mesterműnek szánt. Rábeszélte Pikétit, hogy kövesse Hollywoodba. Pikéti elhagyta a vásárcsarnokot, a birkózóporondot, a színpadot, Budapestet és Hollywoodba távozott, ahol eleinte Borneo néven rövid és komikus darabokban játszott, amelyekben ütötték, verték, mialatt jóízűen és hangosan nevetnie kellett, majd újból megkeresztelték, ezúttal a szép Lewis Sidney névre és testi erejéhez, tekintélyes megjelenéséhez méltó, komoly szerepekben léptették fel. A Gladiátorban végül diadalt és világhírt aratott.
Örömmel hallgattam történetét. Örültem a sikerének, boldogulásának és elégedetten szemléltem elegáns alakját. Ápoltnak, gondozottnak, jómódúnak látszott, sőt azt is sejttette, hogy sok pénze van. Ruháján meglátszott, hogy a legkitűnőbb szabó műhelyében készült, cipője, inge, nyakkendője, kalapja, zsebkendője csupa elsőrangú márka volt. Fínom, kesernyés parfőm áradt a nyakából. Kemény, csontos, kissé vastagbőrű arcát bevonta a gyors kultúra nemzetközi máza. Világosszőke haja szorosan, összepréselten, kissé fakón tapadt kicsiny fejéhez. Ime, a világhír, gondoltam. Ime, a siker! Ez az ember valóban boldog lehet.
Csakhamar megéreztem azonban, hogy ez a harminc-harminckét éves, szép férfi nem boldog. A mozdulatai valahogyan félszegek, töredezettek voltak. Keskeny, rózsaszínű homlokán a zavar, sőt a rémület ráncai vájtak mély árkokat. Gyermekien őszinte kék szemében ködök, felhők tanyáztak. Jóleső, kellemes hangjában valamely bánat bujkált.
- Én is Rómába utazom, - mondta és óvatosan körülnézett. Ha nem vagyok terhére és az utazás sem fárasztja, elmondanám, hogy miért. Tudom, hogy Róma nagy város, mert én közben sokat olvastam, tanultam és pótolni igyekeztem mindazt, amit ifjúkoromban nem a saját hibámból elmulasztottam. Angolul is megtanultam és a hangos filmen is tudok már játszani. És nemcsak azért tanulok, hogy résztvehessek a művelt emberek társaságában, hanem főként azért, mert személyesen érdekel minden, amit látok és hallok és szeretnék valamely képet is alkotni a világról. Nagyon tanácstalannak érzem magamat ebben az életben; nem tudom, hogy miről mit gondoljak, miről mi legyen a véleményem; nem tudom, mit higyjek és mit tagadjak. Tessék elhinni, hogy van kint Hollywoodban házam is, villám is, van kertem és pénzem, van földem, de én mégis valahogyan a levegőben lebegek. Bizonytalannak, hihetetlennek, zűrzavarosnak érzek mindent. Én tehát nagyon jól tudom, hogy Róma nagymultú város. Tudok a római birodalomról, a kereszténységről és hősi korszakairól, a pápaságról és természetesen tudok Mussoliniről is. Tudom, hogy Rómában rengeteg a látnivaló. De engem csak egyetlen egy hely érdekel. A Campo dei fiori. Azon van egy szobor. Giordano Bruno szobra. Az érdekel.
Bevallom, hogy Pikéti-Sidney ebben a percben vált érdekessé számomra. A mészároslegényből lett gazdag filmcsillag azért utazik Hollywoodból Rómába, hogy Giordano Brunoval, a máglyán elégetett bölcselő pappal találkozzék? Ez nem mindennapi eset. Beszédre biztattam.
- Hetek óta keresek valakit, akivel őszintén beszélhessek, - mondta és óvatosan behúzta az ajtót. A hangja kissé fátyolossá vált és el-elakadt. - Valóságul felszabadulást éreztem, amikor megpillantottam itt a vonaton. Önhöz bizalmas tudok lenni. Ismerem a könyveit, sokat foglalkoztattak a gondolatai, bár nem tudtam teljesen megnyugodni azokban sem. Mindenesetre én jobban ismerem önt, mint ön engemet, - jegyezte meg szemrehányóan, - de ez most nem fontos. Az a fontos, hogy biztosan számíthatok a megértésére, s tudom, hogy egy pillanatig sem fog kételkedni, amikor elmondom megdöbbentő történetemet Giordano Brunoval, a halott dominikánus szerzetessel. Mert az ugyebár kétségtelen, - kiáltott fel ingerülten, - hogy Giordano Bruno halott? És azért halott, mert 1600-ban, február tízenhetedikén, azt hiszem, egy csütörtöki napon, elégették?
Mélyen, szinte sóhajtva lélekzett és tekintete mereven tapadt egy távoli pontra. Látszott rajta, hogy csillapítja magát és rendszerbe gyűjti izgatott gondolatait.
- Kérem, menjünk sorjában, - biztatta magát. - Azon a napon kezdődött ez az ügy, amikor doktor Horák... ez, kérem, a leghíresebb rendező Hollywoodban... azzal a tervvel jött hozzám, hogy meg akarja csinálni életének legfontosabb, legszebb filmjét, amelynek hőse Giordano Bruno. Azt kérdezte, mit szólok hozzá? Miután a világhírű Gladiátort is ő találta ki és így sikeremet nagyrészt neki köszönhetem, azt feleltem, hogy remek. Nagyszerű ötlet, óriási siker, mondtam, bár fogalmam sem volt róla, ki az az úr, akit említett. Igyekeztem megjegyezni a nevét. Giordano Bruno, Giordano Bruno, mondtam folyton magamban, mialatt beszélt, s bár határozottan sejtettem azt, hogy a neve után ítélve az illető csak olasz lehet, kényelmetlenül érintett, hogy nem tudtam kitalálni, melyik az illető olasz úr vezeték, és keresztneve. Mert, kérem, Giordano éppúgy lehet vezetéknév, mint Bruno keresztnév. Doktor Horák azt mondta: örül, hogy el vagyok ragadtatva az ötlettől, este úgyis Greenberger úrnál, az elnöknél vagyunk hivatalosak vacsorára, ott majd előadjuk neki ötletünket és megnyerjük tervünk számára. Alig vártam, hogy eltávozzék, máris nyakamba vettem a várost, hogy megtudjak valamit új filmünk hőséről. A titkárom semmit sem tudott róla, az ügyvédem azt mondta, hogy nincs szerencséje az olasz urat ismerni, a bankigazgató, akinél pénzemnek egy részét tartom, azt felelte, hogy sosem találkozott egy ilyen nevű úrral. Miután azt is gondoltam, hogy szépcsengésű neve után ítélve talán híres színész, akivel megható kalandok történtek, mint például Keannel, akiről szintén csináltak filmet, felkerestem barátnőmet, Estella Boveot, a híres színésznőt, aki már sok híres férfit ismert és aki... nem tudom, tudja-e, tavaly velem együtt egy nagy botránynak volt a .hősnője, amennyiben nyilvánosan megvert egy fiatal, tizenhétéves, kedves, csinos, szőke virágárusleányt, mert az szerelmes volt belém és minden nap egy csokor virágot küldött nekem. Estella fekete, ma is fekete, és önző és szenvedélyes és gyűlölte azt az ibolyás leányt, akinek én a nevét sem tudtam és akit Estella megvert, amikor egy nap megjelent a műteremben, hogy láthasson engemet. Csak egy pillanatra láthatott és Estella az arcát és a fejét is verte és elűzte. De azt akarom mondani, hogy Estella sem tudott az olasz úrról, hanem adott egy jó tanácsot. Elküldött a reklámfőnökhöz. Az tanácskozni kezdett a gyár sajtófőnökével, aki homályosan emlékezett valamire és azt mondta, hogy régi dolog, menjek egy könyvkereskedőhöz. Elmentem és megnéztem egy lexikont: Itt aztán megtudtam, hogy tulajdonképen miről van szó. Rémültén olvastam Giordano Bruno történetét. Megtanultam, hogy 1548-ban született és tizenötéves korában a dominikánus szerzetesek rendjébe lépett. Különböző kolostorokban élt, de szabad gondolkodása feltűnést, majd megbotránkozást keltett, menekülnie kellett előbb Rómába, majd külföldre, ahol különböző városokban vándorolt. Tíz év alatt megjelent, tanult, tanított, beszélt, írt Genfben, Lyonban, Toulousehan, Párisban, Londonban, Oxfordban, Marburgban, Wittenbergben, Prágaban, Frankfurtban. 1590-ben azt mondta: «Inkább elébe rontok a halálnak, mint hogy henyén várjam bekövetkezésébe. Hazahívta egy velencei patrícius is, Giovanni Mocenigo, a doge-ivadék. Itt élt Velencében, Mocenigo palotájában, míg a házigazdája fel nem jelentette. Elfogták, átadták az inkvizíciónak, Rómába szállították és hét évig szörnyű fogságban tartották, míg, halálra nem ítélték. A Campo dei fiorin máglyán elégették, mert művei tele vannak veszélyes, istentelen és szentségtörő gondolatokkal.
- Ezt olvastam a lexikonban és kétségbeestem. Hogy lehet ebből filmet készíteni? Én legyek Giordano Bruno, akit elégetnek? Tulajdonképen miért? És mi lesz ebben az érdekes és hogyan hasonlítható ez össze a Gladiátor nagyszerű pompájával, hatalmas szerepével? Lehangoltan jelentem meg Greenberger elnök úr estélyén és szorongva vártam a fejleményeket. Amikor megszólalt a zene és megkezdődött a tánc, doktor Horák, a rendező, Greenberger elnök úr és én egy pálma alatt tanácskozni kezdtünk. Örömmel láttam, hagy Greenberger elnök úr is épp úgy csodálkozik, mint én. A vastag szivart kivette szájából és sokáig hallgatott. Megnyugtatott, hogy minden jel szerint ő sem tudott semmit az olasz szerzetesről, íme, gondoltam, ilyen gazdag és hatalmas úr lehet az emberből, anélkül, hogy ismerné Giordano Bruno életét és tanait. De csakhamar megváltozott a helyzet. Ez a doktor Horák rendkívül tehetséges és szuggesztív rendező. Tud az emberek nyelvén beszélni és erősen hat rájuk. Egyszerre csak szónokolni kezdett. Hogy hát tulajdonképpen ki ez a Giordano Bruno? És magyarázott. Azt magyarázta, hogy egyike a gondolat legnagyobb hőseinek. Nagy felszabadító! Nagy tudós. Életének kockáztatásával hirdette a tudományt, a gondolat szabadságát, az értelem felsőbbrendűségét, Hős volt. Az új kornak, a modern életnek egyik első vértanuja volt. Szétzúzta magát a dogmákon, meghalt az emberiségért. Többek közt neki is köszönhetjük, hagy ma szabadon élhetünk és gondolkodhatunk. Természettudós és filozófus volt, küzdött haláláig az előítéletek ellen. Az észre esküdött és elbukott a hittel szemben. Illik, hogy a híres Greenberger-mesterművek rt. egyszer a gondolat vértanuját is filmre vigye, ne csak mindig a szerelem, a kaland, a sport, a bűn hőseit. Ez feltűnő és kivételes művészi teljesítmény lesz, beszélnek róla, sikert aratnak. Jó üzlet lesz. Képzelje el, Greenberger elnök úr, ezt az olasz szerzetest, akit Lewis Sidney alakít, amint a máglyán ég. Képzelje el, amint a kínpadon gyötrik. Képzelje el amint a szent törvényszék előtt áll. Csupa dráma és izgalom. Állítson emléket a film Giordano Brunonak, aki meghalt a gondolat szabadságáért. Ő volt az első szabadgondolkodó. Greenberger úr először ezt felelte: «Kérem, Horák úr, én azt gondolhatom, amit akarok. Senki sem akadályozhat meg gondolkodásomban.» «De ezt Giordano Brunonak köszönheti, felelte Horák úr. Neki köszönheti, hogy ön ma szabadon gondolkodhatik. Az ő élete és halála volt a példa. Giordano Bruno mondta: Harcoltam s a lelkes halált fölébe helyeztem a harctalan életnek. Giordano Bruno mondta: Kövessétek dicső nyomaimat, óvakodjatok az előítéletektől és tévedésektől. Kövesse ön is, Greenberger elnök úr, a példát és állítson emléket a hősi halált halt szabadgondolkodónak. Tapsolni fognak, magasztalni fogják és kitűnő üzletet csinál.»
- Így beszélt Horák úr s mindketten, Greenberger elnök úr, meg én, egyre csöndesebben hallgattunk. Az elnök úr megőrizte ugyan közismert elégedett és hatalmas arckifejezését, én azonban alig tudtam leplezni zavaromat és rémületemet. Mit jelent az tulajdonképen, hogy szabadon gondolkodhatik az ember? Szabadon gondolkodhatom-e ma például... mindenről? Greenberger elnök úrnak igaza lehet abban, hogy ő mindig azt gondolhatja, amit akar. De vajjon nem éppen az volna-e a szabadság, hogy azt is gondolhassa az ember amit nem akar? Én például gyakran úgy érzem most, hogy számos külső gátló és tiltó okon kívül van valamely titokzatos belső akadály is: én magam, aki köztem és a gondolataim közt állok. Nem tudtam rendet teremteni sem szabad, sem kötött gondolataimban, ebben az egész rám szakadt válságban, mert időm sem volt rá. Horák úr elérte azt, hogy tárgyalni kezdték ajánlatát. A tárgyalás sokáig húzódott, gyakran veszély fenyegette a tervet, de végül a rendező győzött. Kiszámították a film költségeit, néhány tételt elvetettek, néhány várost s Róma és Nápoly néhány részletét törölték, majd megiratták a film meséjét. A mese nagy vonásokban követte Giordano Bruno életét, csak egy pár alakot és fordulatot az elnök úr határozott kívánságára belevegyítettek a történelembe. Jelentősebb szerep készült egy idősebb színésznő számára, aki eddig anyaszerepekben aratott sikert: belekeverték tehát a történetbe Bruno anyját is. De milyen film az, amelyben nincs szerelem? - kérdézte az elnök úr. S mert volt a gyárban egy tehetséges gyerekszínésznő is, írtak egy kislányszerepet, ezzel a leánykával játszadozott és ábrándozott ugyanis az elnök úr szerint kisfiú korában Giordano Bruno, akinek emlékét sohasem felejtette el a szép és tehetséges leányka. A leány neve Julia volt, de élete a film későbbi jeleneteiben nagyon hasonlított Ofélia sorsához a Hamletből.
- A főszereplő, Giordano Bruno én maradtam. Elkezdtem tanulmányozni szerepemet s éjjel-nappal tanultam, tépelődtem, gondolkodtam, tanácskoztam. Könyveket hozattam Horák úrral együtt s felkutattuk az egész tizenhatodik századot. Lassanként jobban ismertem már a középkor embereit, mint közvetlen ismerőseimet és barátaimat. Állandóan magam előtt láttam Giovanni Mocenigo urat, akinek családja négy doget adott Szent Márkus városának, aki Horák úr szerint korlátolt, babonás, vakbuzgó, harmincnégyéves előkelő férfi volt a dráma idején, akinek biztatására tért haza a halálba Giordano Bruno. Láttam a szigorú törvényszék tagjait: Ippolito Maria Beccariat, a kérlelhetetlen domonkos generálist és Sanseverino Bellarmino kardinálist, a jezsuiták generálisát, aki azt mondotta, hogy «egy uncia győzelem többet ér egy font békénél». Megkezdődtek a próbák, felépült a műtermekben Velence, Róma és még néhány más város egy-két uccája és háza, amelyekben a bátor gondolkodás elégett vértanuja megfordult. Nékem, különös gondokat okozott Giordano Bruno alakjának megmintázása. Milyen egy ilyen ember? Hogyan tükröződik arcán, testén a tüzes lélek, amely egy életen át hajszolta? Hogy könnyebben el tudjam képzelni, Horák úr gyorsan szobrot készíttetett róla, amelyet felállítottak a műteremben. A szobor középtermetű, sűrűhajú, feltűnően szép, körülbelül negyven éves férfit mutatott, a domonkos szerzetesek ruhájában. Horák úr azt mondta, hogy hajának színe barna volt. Naponként sokszor álltam meg a szobor előtt és hosszan néztem. Ilyen volt az az ember, aki meghalt a gondolataiért? És tulajdonképpen mit gondolt? Egyszer azt írta, olvastam: «Mély árnyak vagyunk». Azt is mondta: «A kimondhatatlan fény, melynek árnyéka a természet, nyoma az örök nap». De Horák úr szerint az volt a fontos, hogy az új természettudományt hirdette. Azt, hogy ez a Föld, amelyen élünk, még nem az egész világ, hanem annak csak kis része, amelyen élt ugyan Krisztus, de mégsem a világ központja. Horák úr szerint az ész jogaiért küzdött a hittel szemben, a szabadságért a dogmákkal szemben, az egyéniség jogaiért a lelki terrorral szemben. Bevallom, csüggedten álltam néha a szobor előtt, melyet nekem kellett életre keltenem. Az én eszembe sohasem jutottak ilyen gondolatok s aggódtam, hogy meg tudom-e majd éreztetni a nézőkkel. Igyekeztem beleélni magamat s kell ismernem, hogy Horák úr állandóan magyarázott és segített. Gondolja el, mondogatta szenvedélyesen, hogy ma nem lehetne szabadon írni és gondolkodni, hogy csak azt lehetne hinni, tudni, amit a hatalom parancsol, hogy nem volna szabad kísérletezni és kutatni, s ma is azt kellene tanítani, hogy a Föld az egész világ, amelyet nem a természet törvényei, hanem régebben elképzelt dogmatikus szabályok mozgatnak. Kezdtem magam is fellázadni Giordano Bruno sorsán s annyira átéreztem már mártíriumát, hogy egy-egy jelenetet Horák úr megelégedésére játszottam el. Néha már én is bíztam a sikerben.
- Egy este aztán különös események történtek velem. A börtönjelenetet próbáltuk. Horák úr bilincseket rakatott rám, majd a kínpadra vonszolt. Nem tudom, hogyan, talán a segédrendezők vagy munkások voltak ügyetlenek és erősebben húzták meg a kötelet, annyi bizonyos, hogy valósággal megroppant a gerincoszlopom és nagy fájdalmat éreztem. Felkiáltottam és tiltakoztam. Horák úr megnyugtatott, hogy többé nem fog ez előfordulni, de a következő jelenetben, amikor egy forgó kerékre kötöztek, úgy megszorították a nyakamat, hogy rémülten kapkodtam levegő után. «Nagyszerűen csinálta», lelkesedett Horák úr, aki nem törődve jajgatásommal és kétségbeesésemmel, rendületlenül fényképeztetett. Összevesztünk. Azzal vádoltam Horák urat, hogy valósággal gyönyörködik a fájdalmamban, túlságosan realisztikus képet készít s egyébként is helytelenül fogja fel az alakot, mert tudomásom szerint Giordano Bruno egy jajszó nélkül viselte el szenvedéseit s éppen megátalkodott konoksága volt bíráinak egyik legsúlyosabb vádja. Horák úr dühösen elhallgattatott. Bízzam csak őrá, kiáltozta, hogy mit érzett és gondolt Giordano Bruno, ezt ő igazán jobban tudja.
- Kedvetlenül, fáradtan, érzéseimben feldúlva, testemben meggyötörve hevertem az öltözőmben. Mindenféle érthetetlen gondolat lepett meg. Láttam magamat a vásárcsarnokban és azt kérdeztem magamtól, hogy nem voltam-e boldogabb, amikor főnököm parancsára borjút cipeltem egyik fogasról a másikra. Most van pénzed és Giordano Brunot játszhatod, de nem vagy boldog. Giordano Bruno boldogabban lépett a máglyára, mint te a hollywoodi műterembe. Mi ennek az oka, faggattam magamat s oly feldúlt voltam, hogy Estella meghívását sem fogadtam el és lemondtam a vacsorát.
- Késő este volt már, éjfél elmúlt, amikor végül felöltözködtem és elhatároztam, hogy hazatérek. Az is bosszantott, hogy Horák úr nem törődött velem és nem jött be hozzám, hogy bocsánatot kérjen. Az egyik műtermen kellett átmennem, hogy a kijárathoz jussak. A hatalmas teremben, ahol a kínpad is állott, egy villanylámpa égett. Önkéntelenül megálltam a kínpad előtt és zavartan néztem a köteleket. Mi adott erőt ennek a Giordano Brunonak, miért árad minden szavából és cselekedetéből olyan különös, édes boldogság, melyet én nem tudok felfogni?
- A szoborra pillantottam, melyet Horák úr készíttetett, Giordano Bruno szobrára, amely a római máglya előtt állt. A villany halvány fénye az arcára hullott. Leültem a kínpadra és néztem a máglyát és Giordano Bruno szép arcát. Ez mégis csak rettenetes lehetett; gondoltam. Ez az eleven ember elég ezen a máglyán, csak azért, mert gondolkodni mert és máskép gondolkodott, mint a hatalmasok. Meg kellett halnia, pedig élni szeretett, hiszen azt mondta: «a liliomok idején nem kellene meghalni». Milyen kegyetlen és elvakult emberek lehettek azok a bírák!
- «A bíráimnak igazuk volt, nem ők tévedtek, hanem én.»
- Tisztán és határozottan hallottam Giordano Bruno hangját. Uram, én nem tudom ma már megmondani, mi történt... az olasz szerzetes támadt-e fel tűzhalálából, vagy a szobor elevenedett-e meg... nem tudom, nem tudom, de az bizonyos, hogy azon a hollywoodi éjszakán Giordano Bruno beszélt hozzám. Előttem állott a gyönyörű férfi, mély szemében szomorúság fénylett, arcán kimondhatatlan bánat sápadozott.
- Így szólt hozzám: «Felépítettétek itt börtönömet, viselni akarjátok bilincseimet, megmintáztátok szobromat, arcotokat átalakítjátok az én arcommá, szenvedni akarjátok szenvedéseimet és máglyát raktok, hogy eljátsszátok és megmutassátok a halálomat. Megidéztetek, eljöttem hozzátok, kik az időben, az örökkévalóság lámpájában égtek. Eljöttem a tizenhatodik századból, ahol elváltam tőletek abban a hitben, hogy elvégeztem kötelességemet és megtettem értetek mindent, amit egy ember tehet a többi emberért. Eljöttem időn és téren át, századokon át, amelyekben vérhegyek emelkednek, országokon át, amelyekben bűn és butaság tanyázik. Láttam harcaitokat, melyekben egymást gyilkoltátok és láttam forradalmaitokat, amelyek úgy terjesztik a világosságot, hogy kiirtják a legvilágosabb fejek életét. Láttam most életeteket, melyet a gőgös értelem és a komisz önzés olyan sötétségbe dönt, amilyen sötétség sohasem volt az én római börtönömben. Láttam tudománytokat, amely nem tud segíteni rajtatok, amely rabszolgákká aljasít benneteket, amely öncélú lett, mert hit nélkül kapkod. Láttam villanytól fénylő uccáitokat; melyeken zsúfoltan tolong a nép és sötét nevetésbe rejti csillagtalan sorsát. Láttam gyáraitokat és földjeiteket, hivatalaitokat és műhelyeiteket, színházaitokat és könyvtáraitokat, melyekben elhagyottan tántorog az árva emberiség, a meghallgatásért kolduló lélek és a sok megtiport nemzet. Láttam sok egyéniséget, de nem találtam egy embert sem, láttam sok tudóst, de egyet sem, aki lelket tud gyujtani, láttam sok okosat, de egyet sem, aki segíteni, vigasztalni, vezetni tud. Küzdöttem valaha a vicsorgó vadállat ellen és el akartam űzni, de tudd meg, hogy rossz helyen kerestem: a vadállatot én is segítettem felszabadítani, mert hiába kötözték meg kiváló bíráim, tévedésemet csábítóvá tette a halálom. Bocsánatot kérek bíráimtól, hogy okot adtam nekik az ítélkezésre. Új fényt akartam gyujtani az isteni fény világában és bíráimnak igazuk volt, amikor tiltakoztak a kettős fény ellen. Új jogot, új tudományt, új morált akartam és nem láttam, hogy még a régire sem vagytok érettek és nemesek. Bíráim hittek, hogy értsenek, én nem akartam hinni, hogy érteni tudjak. Bellarmino generálisnak volt igaza, amikor azt mondotta, hogy a lélek vezesse a húst, a lélek uralkodjék az értelmen, a lélek hatalma vezesse a világot s minden más törekvés lázadás, pogány zsarnokság és szörnyű átok, mely katasztrófákat szül. Vissza kell adni a Földet Istennek, Istent a Földnek.»
- Így beszélt hozzám Giordano Bruno s minden szavából mély szomorúság, végtelen csalódás és vezeklő hit áradt. Megrettenve hallgattam és nem tudtam menekülni hatása alól. Ott maradtam egész éjszaka a műteremben, ott találtak rám reggel, tépelődő, nyugtalan gondolataimmal, csodálatos élményeimmel. Horák úr folytatni akarta a próbát, de én nem voltam hajlandó lefeküdni a kínpadra. Semmivel sem törődve tiltakoztam felfogása, az egész darab és minden gondolata ellen. Én ettől az éjszakától kezdve Giordano Brunonak hittem, nem padig Horák úrnak, vagy Greenberger elnök úrnak. Megfenyegettek botránnyal, szerződésem felbontásával, új színész alkalmazásával, rám küldték barátnőmet, Estellát, hogy hasson rám. Kijelentettem, hogy csak akkor dolgozom tovább, ha teljesen megváltoztatják a darab meséjét, irányzatát, ha áthangszerelik egész gondolatmenetét. Nem tették meg. Botrányosan összevesztünk. Végül abbahagyták a kísérleteket és pihenő szabadságra küldtek. Bizonyára azért voltak ilyen enyhék, mert nem találtak nálam alkalmasabb színészt. Elfogadtam a szabadságot és most Rómába utazom, a Campo dei fiorira, Giordano Brunohoz.
A vonat befutott a római pályaudvarra.
- Most mit tegyek? - kérdezte tőlem s izgatottan megragadta kezemet.
Szeretettel megszorítottam kezét és hosszan néztem nyugtalan, őszinte arcába, melyen az izgalom rózsái égtek és a hit kigyulladó fényei pislákoltak.
- Továbbra is azt tegye, - feleltem, - amit Giordano Bruno tanácsol.
Bólintott és távozni készült.
Utána szóltam: - Ha pedig visszatérne Hollywoodba, ne feledkezzék meg arról az ibolyás leányról, akit a barátnője megbántott. Vigasztalja meg.
- Köszönöm. - kiáltotta és elsietett az emberek közt a felragyogó római fényben. Meghatottan és szorongva néztem utána: ki tudja, gondoltam, nem szülnek-e új csodákat a régi kövek?