Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 6. szám
Milyen nő lehet ez? ki lehet ez? - vergődött Kasper egy egészen új és ismeretlen szörny szorításában. A láthatatlan ellenséget feketének képzelte, párducizmúnak, ragyogó sötét szemekkel, szemérmetlen rossz szemekkel! Az ellenség erős volt és ellenállhatatlan, nagyon jelentékeny ellenfél volt. Nő volt, felnőtt! gúnyos és bravuros fegyverekkel, egyéni illata volt, s beláthatatlan hatalma. Parfőmös volt, a felnőttek raffinált szédítő parfőmjét árasztotta - Kasper e percekben annyira érezte saját szánalmas jelentéktelenségét a másik szobában kacagó ismeretlen fontos jelentőségéhez képest, hogy hirtelen minden köd és vatta leszakadt róla, s nyilaló élesen lökődött arcáig a valóság. Igazán csak most rémült el merész szavain, melyeket félve, de mégis úgy ejtett ki, mintha adna vele valamit! Tegyen velem amit akar... mit akarhatna az adjunkt egy ilyen fejletlen félbolond lánytól? - s milyen különös kegy az, ha magát felajánlja neki! Az adjunkt bizonyára a szerelem és csodálat fénykévéi közt jár, a legszebb asszonyok hódolnak előtte, s ha elfogadná őt, ez ajándék volna, ajándék neki, Kasper Irmának...
Kasper összerázkódva pillantott az adjunktra, ki bejött érte, hogy kieressze fogságából: A nő elment! - gondolta álmélkodva, s félősen tekintett körül. De illata itt maradt, valóságos nő volt, s azt a különös, átható, szédítő női illatot hagyta itt, ahogy Kasper a másik szobában előre elképzelte.
Szerette volna megkérdezni, ki volt ez a nő? Szerette volna a biztos veszélyt szemtől-szembe látni - ki volt? - kérdezte szemeivel, de az adjunkt nem felelt erre, egészen másutt jártak gondolatai, s Kasper hirtelen úgy érezte, hátha ellensége ideges agyrém csupán? nem is ellenség ez, csak közömbös paciens!
Szemben álltak egymással a szoba közepén, a lány leejtett pilláin égető nyomokkal járt az adjunkt tekintete.
- Hát mit mondott nekem az előbb? halljuk csak! - az adjunkt hangja fölényes volt, energikus, mint föllebbvalóé, ki leereszkedéssel kérdez valamit. Kaspert ez a kérdés örömmel töltötte el - hát nern feledte el! Akkor az a nő tényleg nem volt olyan fontos! Nem feledte el a naiv kis szavakat és hiába kérdez oly fölényesen! Hangjából kihallatszik, hogy nyugtalan, hogy a szó fülében maradt, hogy tovább dolgozik benne - utána kapott! - gondolta Kasper meglepő trivialitással. S még egy cseppnyi megvetés is felszínre birkózott most: hogyan lehet fontos neki ily jelentéktelen teremtés akármilyen kijelentése is?
Félénken fölpillantott, de ijedt rebbenéssel ejtette le újra pilláit. Az adjunkt valami nagyon kellemetlen kifejezéssel nézte őt, s a tilos irtózatot, mely ellenállhatatlanul elfogta, minden áron el kellett rejteni. Már rémület kergette, szíve ijedt lökésekkel vert - az adjunkt arca éhes volt, a vágy egész szemérmetlenül ült rajta, tartózkodás és leplezés fékeit lazára ernyesztve. E vágy kifejezése gépies volt, egyéni sajátság nélkül, nem az adjunkt arca volt már, csak egy férfié, ki minden más férfihez hasonlít. S az önuralom e teljes hiánya oly ijesztően hatott a lányra, mint őrült arcán az értelem hiánya. E száj, szemek, s az egész arc vaskos önhittséggel ígért valamit, minden meglepetést nélkülöző szexuális feleletet ígért az elröppent szóra, - mely mély volt, és sejtelmes s telve váratlan lehetőségekkel.
Az adjunkt most karjaiba vette, lassú csókokkal bódítva őt, kicsit elszédült ebben és ideges könnyei lassan megeredtek.
- Maga sír? hát miért sír? - hangja jó volt, puha s valami csendes boldogsággal takarta be a leányt. Oh, a szerelem oly törékeny! s annyi útja van! talán becsukódnak a borzalom kapui, s megindulhat az álmodott úton! Mennyi szenvedés van mögötte! mennyi fájdalom! oly fáradtság lepte meg hirtelen, hogy megtántorodott az adjunkt karjaiban.
A karok emelték őt, oh milyen törékeny minden! egy pillanat, s a világ más síkba csúszik, egy pillanat, s recsegve dül össze a szépséges toronyi A támogató karok szorosan befogták, már fájt és rossz volt és ellenséges volt! Már minden izom taszításra feszült benne, idegei felvonaglottak, a menekülés rémülete rázta - de nem volt szabad! tűrni kellett, összetartott okos erőkkel, mert csak egyetlen meggondolatlan mozdulat, s megint megbántja őt! boldogság az nincs! nincs! de a nyugalom reményét nem szabad eljátszani! Még mosolygott is, bágyadtan és könnyei közt, valahogy mégis hálából és gyengédségből, legalább így vágyva viszonozni viszonozhatatlan kívánságait. És Kaspert most újra elfogta az a múltkori érzés, hogy váratlanul megért egy sosem hallott idegen nyelvet: így értette ő most a vágy kis mozdulatait, értette parancsukat - oh honnan veszi ezt? a simulás alacsony raffinementjait? Kasper tele volt megható igyekezettel, el volt szánva minden engedelmességre, de tudta, hogy az nem elég. Nem elég engedelmeskedni, nem elég passzív tétlenséggel tűrni, tudás is kell! S a tudás jött, ismeretlen mélységből, ijesztő dolgokat hurcolva felszínre, oh ha legalább a vér öröme vezetné ezt a tudást! Ha legalább ösztön volna, természetes emberi erő - de az ő tudása hideg volt, valami utálatosan józan elmei tudás, és mégsem a tapasztalat mechanikájából jött, - Kasper tapasztalatain egy gyermek is túltett volna. Mégis mindent értett érthetetlenül! e dolgok már régen éltek benne, rejtve, tudat alatt s ez a vágy kábulata nélkül utálatos volt s mélységesen lealázó! Már úgy érezte magát, mint örömtelen utcalány únt mestersége közben - de mindez, mindez a kín és utálat és megalázás hozzátartozott az áldozathoz! Az életért, s a megmaradás reményéért minden érdemes volt! Kasper egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy az itt töltött idő dönti el egész életét! itt dől el, hogy élhet-e tovább? S annyira kívánt még élni! Talán ha hősen kiállja ezt, ezt a fojtogató borzalmat, akkor az adjunkt majd jó lesz hozzá! talán beszélni is fog vele, majd elmondhat mindent. Egyszer csak megtörik a rossz varázs, s ő oldottan sikolthat hozzá: hogy segítsen! Szánja meg! és mentse meg! Az adjunkt mindent tud, az ő halálos szorongatottságáról ne tudna?! de talán még nincs itt a segítség ideje. Türelmesen bízni kell az ő bölcs erejében, s majd megjön a fényes mosoly, akkor belekapaszkodik erős, nagy kezeibe, tenyerébe fekteti szegény kis arcát, jó meleg védelmező tenyerébe! Ki kell tartani ezt, harag és gyűlölet nélkül, utálat nélkül, szelíd türelemmel - erről senki sem tehet! az élet ilyen! ilyen szörnyű és alacsony! az adjunkt sem tehet róla, ő is csak báb és ennek a sötéten ostoba szenvedélynek áldozata! És hinni kell, erős akarattal hinni, hogy
Dehát mégsem tud mindent s mindig újabb rémületek jöhetnek. Az adjunkt hirtelen felnyalábolta őt s egyetlen lépéssel a díványra vetette könnyű testét. Most minden gondolat megszakadt, minden okos elszántság, csak rémület maradt, nem a holnapi életért való rémület, csak a jelen percért, felsikoltott az érintésre és felszökött helyéről, mint meglódított labda, s térdre csuklott a dívány előtt.
Az adjunkt ijedten nézte, feldühödve sikolyán, s hirtelen megborzongva kissé, ahogy eszelős szemeit meglátta. Megfogta kezeit, s felhúzta magához, egészen megváltozott arccal, ölébe vette szelíden és kezeivel lassan simogatni kezdte szétkuszált haját. Kasper most megint sírt, puha könnyekkel, mint kiállt és elmúlt félelem után. Most repült, és súlya volt és mégsem volt nehéz! A drága, drága kezek fogták erősen, síró száját odaszorította e kezekre és erőtlenül átengedte magát a sodró szédületnek, mely csupa jóság volt, szelíd és veszélytelen szeretet.
Az adjunkt kijött vele az előszobába, ez váratlan volt és nagyon jó. Felvette szürkés köpenyét, az ismert, kedves köpenyt, s puha kalapját - együtt indultak le a lépcsőn, ki az utcára. A félelem után s a zsibbadt pihenés után most vér és gyönyörűség lassú áramlással indult meg szívében, mint akinek szorosra lekötött ereit váratlanul felszabadítják. Kasper az adjunkt mellett ment kint a forgalmas utcán, idegen emberek között, karjaik összeértek, s ez az érintés most a jelenben volt heves és megrázó gyönyör. Ez már nem az a kínos négyszemközti együttlét volt avval az idegenre változó borzasztó emberrel, akivel Kasper most így, bizalmas barátságban együtt ment az utcán, ez maga az adjunkt volt! Így ebben a felöltőben ugyanaz, aki bejött és elment a klinika kapuján, hívei alázatos kíséretében, kimért és szikrázó mondatokkal ajkán, hideg és megközelíthetetlen nagyság varázsában. S az adjunkt mindig kemény és szigorú arca most lágy mosollyal nézett le rá - oh végre! végre! Kasper úgy érezte, hogy az adjunkt kétféle arca e percben összeért, most pontosan fedték egymást, egyazon ember volt az adjunkt s az ő kedvese! Nem vette le róla szemeit, álombeli édes ritmusban járt, karjának kicsi részével elválás nélkül tapadva az adjunkt karjához, valami szédítő és üdvözítő közös vérkeringés varázslatában. Az adjunkt arca profilban fordult feléje, de szemeit avval a megdöbbentő és bálványszerű természetellenességgel fordította a lány felé, mintha szemei nem is a homlok alatt ülnének, hanem a halántékban, ez rettenetes volt és gyönyörű! és
*
Kasper mostanában többször járt fent az adjunktnál. De nem sok jó származott ebből. A megnyugvás percei mind ritkábbak lettek, s a rossz, a tűrhetetlen mind tovább tartott, s nem szokta meg, minden ismétlés csak fokozta idegeinek lázongását. S amitől azt hitte, már megmenekült, hogy az adjunkt megszánta őt, s nem kívánja a lehetetlent! - ez is csak ideiglenes szánalom volt, szokványos férfigyöngédség az ijedős szüzecskével szemben. A harc megismétlődött, mindig idegesebben, s mindig rosszabb hangulat utóízével. Már nem használt semmi alázatos könyörgés és ijedt, kapkodó, apró kislány-csókok bocsánat-esdése! Az adjunkt türelmetlen lett és haragudott rá. S talán a legrosszabb volt, hogy a klinikán nem változott közben semmi. Az adjunkt hatalma birodalmában elérhetetlen magasság maradt Kasper számára. Oly jól játszotta a közömböst, az elfogulatlan föllebbvalót, hogy a lány lelkében megint megkezdte romboló munkáját a képzelődés, a két arc szétvált, élesen s minden összetartozás valószínűsége nélkül. - Kasper csak úgy állt alázatos tisztelettel az adjunkt előtt, egy tömeget képezve a többi fehérköpenyessel, mint azelőtt. Az adjunkt soha egy kitüntető szóval, sem egy neki dobott szemvillantással nem jelezte, hogy Kasper más, vagy több előtte, akármelyik gyakorló orvosnál. Igen, a rossz víziók megint megindultak, s a másik, a majdnem legyőzött
Kasper annyira hitt a szavak erejében! annyi tüzes és áradó és eleven szó készülődött lelkében, s újra meg újra beléjük vetette reményét, hogy majd mindent megoldanak. De az adjunkt előtt megnémult, amit ő mondhatott, az oktalan költészet volt csak, s a realitás minden értéke nélkül való. De más se érdekelte az adjunktot. Azt se tudta, a lány hol lakik, mik a szülei, van-e testvére - semmit sem tudott róla - talán a keresztnevét se - és semmi nem is érdekelte. Magáról sem beszélt, Kasper sem tudta, hol, merre jár az adjunkt esténként, van-e valaki, akit szeret? valami, amit szeret? róla csak ellesni lehetett egyet-mást, megtudni semmit. Néha a kórágy mellett, ha arcát közelről láthatta, Kaspert mégis elfogta pillanatnyi víziós emlék - nézte az arcot és gondolatban csókkal hajolt rá, - ez hirtelen valami tépő és vad édességgel rázta végig idegeit. De csak röpke pillanat volt, villanó rés a lélek sűrű redői közt, s az emlékezés oly megfeszített erőlködése, mintha ugró alak akarná magát megrögzíteni a híg levegőben.
A reggeli vizit a 8-as szobában indult meg bent a kórágynál Kasper Hajdu doktor mellé került, kinek egymásután keletkező furunkulusai már elmultak s megint űzte kiállhatatlan vicceit.
- Mi baja ennek a betegnek? - kérdezte Hajdutól suttogva egy újonnan jött fiatal cselédkönyves, fontoskodó nagyképűséggel.
- Nescitis, akut nescitis - mondta Hajdu félhangosan.
- Érdekes. Még nem hallottam erről, furcsa neve van. Tényleg annyit jelent, hogy nem tudni?
- Eltalálta. Nemtudni betegség. Igen gyakori kór. Majd még meglátja, milyen gyakori!
- Csönd! - ordított fel az adjunkt rájuk tekintve, s szeme vágott, mint a kés.
Elhallgattak, az új gyakorló zavartan vigyorgott; Hajdu úgy tett, mintha nem neki szóltak volna.
Kasper bámuló szemekkel nézte az adjunktot, haragja mindig különösen megrázta őt. Tulajdonképpen ilyen percekben volt a legcsodálatosabb, fehér köpenyében fantasztikusan magasra nyúlva állt előtte, egész csodálatosan nagy volt, betöltve lényével az egész termet, mint méltóságos kupola. Kasper úgy nézett rá teljes bűvöletben, mint grandiózus pogány Istenségre, s valami gyönyörű mély alázatban gondolta, hogy, minden alacsony őhozzá képest! Minden csak por és salak, minden erőtlen és élettelen, s vak féregként csúszik a földön. Fény és erő, cél és irgalom mind ott van őnála!
Már végigszorongták az összes ágyakat. Kifelé menet Köhler igyekezett Kasper mellé kerülni. De két orvos állt köztük, ezek lassan jöttek, beszélgetve. Az egyik kinevezés nélkül csak azért dolgozott a klinikán, mert cukorbaját ápolták.
- Tudja, azért jó klinikáin lenni, mert a diabetikusok ingyen kapják az insulint. És nem is magyart, hanem az amerikai Lillyt, tudja mibe kerül ez naponta? Még nem voltam cukorbajos, mikor ez a Banting megkapta a Nobel-dijat, most minden évben neki adnám.
Kint a folyosón Köhler utolérte Kaspert, melléje állt az egyik ablakfülkébe.
- Kedves Irma, nem bánná, ha holnap eljönnék magukhoz? - kérdezte gyöngéden és alázatosan.
Kasper megértés nélkül nézett rá - miért akar eljönni? - kérdezte álomszerű öntudatlansággal.
Köhler nagyon elszomorodott, nullásgéppel rövidrenyírt gömbölyű koponyáján oly furcsán hatott ez a mélabú.
- Hát nézze, én nagyon-nagyon jó barátja vagyok magának... és valahogy azt reméltem, hogy talán több is lehetnék... - megállt, válaszra várva, valami jelre, valami kicsiny reményre várt. De Kasper üres tekintettel állt mellette, nyugtalan szemeivel körülfutkosva a folyosót.
Köhler próbálta magát összeszedni. Kis idő mulya újra elkezdte:
- Maga nagyon ideges, kedves Irma. Erről szerettem volna beszélni. Talán adhatnék magának valami tanácsot? nem hiszi? azt gondolom, jó lenne, ha egyszer kipanaszkodná magát. Ha az ember beszélhet arról ami nyugtalanítja, akkor könnyebb elviselni.
- Nincs miről beszélni - mondta Kasper, s szemei szünet nélkül futkostak.
- Látom már, nincs bizalma hozzám. De higyje el, itt komoly dolgokról van szó. A maga idegessége már aggasztó. El kellene mennie valahová, pihenni kicsit, más körülmények közé.
- Nem akarok elmenni! - kiáltott fel Kasper felocsudva.
- Legyen okos, hallgasson rám meg kell mondanom, hogy így nem mehet soká. Nézze, én igyekszem mindent megtenni, hogy semmit ne vegyenek észre. Dehát midenki látja ezt. S a végén elküldik innen magát. Tudja, orvosnak lenni nagyon felelősségteljes dolog. Én folyton nyomában vagyok, de lehet egy perc, amikor véletlenül nem látom, s maga tesz valamit. Kedves Irma, maga olyan mint egy kisgyerek... nem ismeri a felelősségét... életek vannak itt a kezünkben... egy egészen kicsi tévedés tragédiát okozhat... s maga olyan, mintha nem volna eszméletnél...
- A gyógyszerszekrény kulcsát odaadtam a nővérnek! - mondta Kasper gyorsan és izgatottan mintha evvel a cselekedetével mindent helyrehozott volna.
- Az sem jó. A nővér nem ismeri a gyógyszereket. És nemcsak ez a baj. Ne haragudjon; de maga a mulasztások egész tömegét követi el. Sokszor alig győzöm helyrepótolni, s folytonos hazudozásokkal takarom magát. Mi értelme van ennek? magának nem jó itt lenni!
- Nekem nagyon rossz! - kiáltott fel Kasper s az arca csupa rémület volt.
- Úgy reszketek magáért, kedves! - kiáltott fel a doktor szenvedélyesen, s a lány kezéhez nyult. Kasper elkapta ujjait - semmit sem csináltam, nem csináltam semmit! - mondta valami naiv csökönyösséggel.
- Miért gondolja, hogy engem innen elküldhetnek? - kérdezte hirtelen egészen józanul, s megdöbbenve a lehetőségtől.
- Istenem, hát hogy mondjam ezt magának? Itt mindenki dolgozik, még a léhák és lusták is kénytelenek. És maga, maga kedves, egész nap kint szaladgál a folyosón, újabban már alig megy be a saját osztályára, az apáca egész nap morog és intrikál. Hát tudja, hogy kisebb dolgokért is menesztettek már embereket. Istenem, ne izguljon úgy! nem kell azt megvárni, míg elküldik! Kérhet szabadságot, aztán, ha egészséges lesz, visszajön. Hiszen azért figyelmeztetem magát! Látja, milyen ideges! Már holnap el kellene utaznia!
- Nem akarok elmenni! - kiáltott Kasper és egész testében reszketett.
(Vége köv.)