Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár: BEMUTATÓ

Szonja, Dosztojevszkíj nagy szívének gyermeke a legtermékenyebb prostituált a világon. Tömegesen vannak gyermekei, unokái, már dédunokái is és minden generáció sápadtabb, vértelenebb és papirosabb. Azok az ingredienciák, melyekből a nagy orosz a maga halhatatlan alakját megalkotta, mind megvannak az utódokban, de ma az oldat elhigult, az az óvás, melyet Szonja a társadalmi igazságtalanság ellen bejelentett, lágy-meleg szentimentálizmussá cukrosodott, a mocsárban kibomlott szirmú virág szimbolumából színpadi művirág lett. Érdemes volna ezen a vonalon kinyomozni a nagy írói felfedezések elgiccsesedését.

Simon Gautillon, a nálunk ismeretlen francia író színjátéka, amely Párisban rendkívüli sikert aratott, már Szonja-dédunokákat visz a színpadra. Prostituált nők a piroslámpás marseillei utcában, könnyelműek, léhák, minden morál nélküliek, de érzelmesek és jószívűek, valahogy fertőzőbben és homályosan él bennük a polgári életforma nosztalgiája. Látogatóik matrózok, hajófűtők, egyéb a társadalom legalsóbb rétegéből való emberek, moralitásban alig különbek náluk. Ez nem volna éppen hiba, d a francia író az egész életformát bevonja valami szentimentálisan sajnálkozó mázzal és a végén egy hindú száján keresztül csinál hozzá egy nem egészen érthető és magával a dologgal csak egészen lazán összefüggő filozófiát az élet illuzió voltáról s arról, hogy a protsituált is a hindu Maya gyermeke, mindenférfi azt az illuzórikus nőt látja benne, amit elképzel magának. Ennek az elgondolásnak volna szépsége, ha nemcsak betétként volna szőve a drámába, mint a téma tárgyalásának szempontja. Így azt kell hinni, hogy az írónak volt szempontja, de nem volt ereje, hogy a cselekményt e szempont alá helyezze.

Hogy Gautillon mégis író és pedig tehetséges író, az nem a koncepcióból és a konstrukcióból derül ki, hanem a részletekből. A lazán összeszerkesztett képekből álló darab képeinek nagy része érdekesen és finom pszichológiai vonásokkal van megírva. A serdülő kis csibészlány, a leendő prostituált két jelenete a leendő gigolóval igazán kedves és jellemző. Nagyon jó az utcalány sértődése, mikor a festő visszautasítja a gigolo generózus gesztusát, mellyel a nőt barátilag felajánlja, az öreg csataló tűnődése, hogy: akárhogy töröm a fejemet, nem tudok visszaemlékezni, ki volt nálam az első. Finom kis novellák ezek, az embernek Maupassant jut róluk az eszébe. Az öreg nő és a kis csitri csemete az egyedüli erősen megrajzolt alak a darabban, így csak tehetséges író tudta őket megrajzolni. S nem véletlen, hogy ez a kettő kapott csak egyenértékű alakítást, Soltész Annie és a kis Simon Zsuzsa személyében, akik belehozzák a darabba a környezet erős illatú atmoszféráját. A többi szereplők már színpadot adnak csak, a nők inkább úgy hatnak, mintha jelmezbálba öltöztek volna fel.

A párisi előadás bizonyára merészebb és erőteljesebb volt. Nálunk nem merték a téma reális vonásait a játékban kellően kihangsúlyozni. Ezt a szabad levegő nálunk folyton érezhető hiányának kell tulajdonítania. A színpadot még jobban nyomja, mint az irodalmat, a hatóság és közönség kettős cenzurája, amelyet a Belvárosi Színház nemrég ugyancsak megérzett a saját bőrén. Nem lehet tehát felelősségre vonni a rendezést, ha az előadás letompított formájához alkalmazkodott s nem kockáztatott meg egy újabb betiltást. Az adott lehetőségeken belül Kürti Pál, akinek ez az első önálló nagy rendezése, megtette, amit lehetett. Munkája jó reményeket vet rendezői jövőjére. Fiatal művész a díszletek tervezője, Meller Kató is; szűk keretek közt invenciózus és ízléses munkát végzett.

A Belvárosi Színház barátai egyesületének tagjai, akik számára a zártkörű előadás készült, ebből is láthatják, hogy Hegyeshalomtól nyugatra mennyivel szabadabb a levegő.