Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet
A Műcsarnok összes termeiben helyezték el azt a kiállítást, melyet gróf Klebelsberg emlékezetére munkatársai és tisztelői rendeztek, hogy eredetiben, vagy legalább képekben bemutassák azt, ami kulturális alkotásaiból szemléltethetően is bemutatható. Ezzel tehát némi lehetőséget és alkalmat szolgáltattak képzőművészeti politikájának áttekintésére.
Klebelsberget képzőművészeti elgondolásaiban eklektikus historismus irányitotta. Nem ismerte fel saját korának önálló művészet teremtésére irányuló hajlandóságait, nem iparkodott ezeket támogatni. Azt kívánta a vágyait és rendelkezéseit kiszolgáló művészettől, hogy az eddig kialakult formákhoz igazodjék. Nem látta meg,hogy a jelen éppen úgy történelmet alkot, mint a múlt, a hagyományok utánzását, vagy mint ő nevezte, tiszteletben tartását követelte. Középületek emelésénél a történelmi stílusok alkalmazásához ragaszkodott. Meghatározta, hogy ha egy magyar városban néhány jó régi barok épület van, mint Székesfehérvárott, vagy klassicista, mint Szombathelyen, akkor ott ilyen stílusban kell az általa tervezett épületeket megalkotni. Esetleg ugyanaz az építész tehát kaméleonszerűen, ma ebben, holnap abban a modorban dolgozzék. Legyen román, gót, barok vagy klassicista, csak éppen valahogyan
Egy ilyen alapelv mindenki számára, aki csak egy kevéssé is tudja, hogy a művészet formái mennyire változnak a történelem korszakaiban, a legnagyobb képtelenség; ellentétben áll a művészet lényegével. Ha mindig ez lett volna a művészet életének irányító elve (és nem mindenkor a kor saját lelkének kifejezése), akkor például Velence ma nem volna olyan remek képeskönyve az építészet történetének, hanem a legrégebb cölöpépítmények stílusában meredezne. Azt, hogy a múlt utánozgatása önálló teremtés nélkül mire vezet, Klebelsberg nem látta meg. Nem jutott eszébe, hogy ma, amidőn a baroknak lelkülete hiányzik, hazugságok barok formái között építgetni. Külföldi utazásain nem vette észre az égbekiáltó külömbséget a régi stílusok korbeli alkotásai és ama korcs utánzatok között, melyeket a XIX. század historizáló eklekticismusa emelt. E szerencsétlen elv, amely a restaurálások terén mint stílustiszta restaurálás érvényesült, valóságos karikatúrává fokozódott a szegedi «Szent Márk»-tér árkádjainak szobordíszeiben, ahol a XX. század elején igazi régi emlékek híján - régieskedő síremlékeket és szobrokat kellett művészeinknek alkotni! Ebben a mindenáron multat színlelő művészeti álarcosbálban derék és minden ízükben naturalista szobrászok mindenféle álöltözetbe bujtak, olyan stílusokat utánozgatva, melyekhez csak megélhetésük gyakorlati szempontjainak volt köze.
Hogy ez a történelmieskedés mire vezetett a Klebelsberg-féle építkezésekben, arról fölötte szomorú tanubizonyságot tesz az emlékkiállítás. Szorgalmas építőiparosok serénykedésén túl művészetet, azaz formaalkotást hiába keresünk itt. A kiállítási tárgymutató előszava azt állítja, hogy Klebelsbergben volt valami a renaissancekori nagy műpártolóknak stílusából. Nem! a Medicieknek, vagy Róma művészetpártoló pápáinak sohasem jutott volna eszébe, hogy román, vagy gótikus műveket rendeljenek. Tárgyi szempontból néha korlátozták a művészt, de csak egy stílust ismertek: saját koruk nagy művészeinek spontán kialakuló formateremtő erejét és eszükbe sem jutott olyan formákat követelni, melyek a múltat utánozzák.
A tárgymutató előszava azt is megállapítja, hogy Klebelsberg nem rendszeres vásárlásokkal, hanem inkább nagyszabású megrendelésekkel, egyes művészek állandó foglalkoztatásával támogatta a művészetet; a kiválasztott művészt eszmékkel látta el és alkotásaiban lelkileg is részt vett. Ha az általa inaugurált építkezésekre valóban ilyen nagy befolyást gyakorolt, ez némi mentségére szolgálhat azoknak, akik mint állandó építészei körülötte sürögtek. Így teljesítményeik sikertelenségének egy részét legalább a művészeti szabadság hiányának terhére lehet írni. De mégsem mindent, mert hiszen a legkeservesebb korlátozottságon belülis érvényesülhet valamikép a tehetség, amiről a Rerrich építette szegedi árkádsoros épületkomplexum jól tanuskodik.
A festészetben Klebelsberg nagy pompát kifejtő, monumentális stílusról álmodozott. Ehhez a témakört persze nem a mai emberi életből kívánta meríteni, hanem itt is a múlt csodálatából táplálkozott, itt is történelmieskedett, olyan időben, mikor Európában a történelmi iskola régen halott. Valami olyasmi lebegett szemei előtt, mint néhai Benczur Gyulának ragyogó színekkel festett kavargó képei, amelyeket fölötte nagyra tartott, mert nem érezte meg legtöbbjük üres színpadiasságát. Vágyainak kielégítése azonban nagy nehézségekbe ütközött. Egy nagyjából naturalista és impressionista festői gárdával állott szemben és az akadémikusok között is csak nagyon elvétve akadtak, akik nagy monumentális feladatok megvalósítására vállalkozni mertek. Igy születtek meg az Országos Levéltár freskói, hosszú idő óta a legnagyobb képzőművészeti megbízás, mely magyar művésznek jutott. Klebelsberg mindenképen iparkodott sikerükhöz hozzájárulni, amidőn pontosan körülírta az egyes falfestmények tartalmát. Hogy aztán milyen lett ez a siker, arról a kiállításon látható képek bőséges felvilágosítást nyújtanak. Az Országos Levéltár freskóciklusa egyik legszomorúbb tanubizonysága annak, hogy csupán állami beavatkozással lehetetlen monumentális festészetet teremteni.
De Klebelsbergnek egyéb festészeti rendelései is szerencsétlenek voltak: történelmi képeket festetett olyanokkal, kiknek egész eddigi pályája ellentmondás volt a historizáló festészet törekvéseivel és formavilágával szemben. Nem csoda, ha olyan feladatokat, melyeket a kor művészete régen elutasított és lelkük sem kívánt, nem tudtak megoldani.
Klebelsberg vásárlásai nem voltak szerencsések. Csak akkor nem siklott ki, ha olyan valóban hozzáértő tanácsadója volt, mint a Szépművészeti Múzeumban. S ha ezeknek a vásárlásoknak számszerű összegét nézzük, megállapíthatjuk, hogy a kultuszbudgetnek csak parányi töredékét emésztették fel. A sport támogatására szánt összegekkel szemben igazán elenyészőek. De ezek a vásárlások is mind múzeális jellegűek voltak: már fémjelzett és végleg lemért értékeket szereztek meg. Egyáltalában nem szolgálták a körülöttünk mindjobban kibontakozó és külföldön is nagy sikereket érő új magyar művészetet. Ezzel a művészettel szemben Klebelsberg határozottan ellenséges álláspontot foglalt el. Mind mindenki, aki nem ismerte fel kora igazi lelkét, Klebelsberg is az akadémizáló epigonművészet barátja volt. Ez magyarázza, hogy a külföldi magyar kiállítások ügyében érvényesülni hagyta ama szűklátókörű befolyásokat, amelyek mai festészetünk nagytehetségű fiataljait, Szőnyit, Bernáthot, Egryt stb. kizárták a kiállítók közül, sőt egynéhány valóban kiváló, már régen beérkezett és Európaszerte elismert művészünk működésének háttérbe szorításával az epigonok selejtes termékeivel töltötték meg külföldi kiállításaink falait. Ennek a furcsa képzőművészeti politikának volt egy végső akkordja az a legutóbbi velencei kiállítás, mely valósággal megbotránkoztatta az elfogulatlan külföldieket.
Klebelsberg egész minisztersége alatt valami különös idegenkedést mutatott a francia művészettel szemben. Ezért nem fogta fel, hogy a magyar művészetnek a külföld ellen indított kultúrfölény-rohamában a legfontosabb hadállás Páris bevétele volna, ahonnét a világ képzőművészeti ítélkezését még ma is irányítják. Míg sportkirándulások támogatására bőkezűen osztotta a segítséget, a párisi magyar kiállítás céljaira nem jutott pénz.
Az élő magyar művészettel szemben való elzárkózásának egyik következményeiben szinte végzetes megnyilvánulása volt az is, hogy a nehéz gazdasági viszonyok folytán mindjobban sorvadó, vagy végleg megszünő vidéki művésztelepeink támogatása eszébe sem jutott. Pedig Nagybánya leszakadása óta kettőzött gonddal kellett volna velük foglalkoznia. Aránylag csekély összegekről volt szó. S a fiatal művészgeneráció egészséges nevelése lett volna talán olyan fontos, kultúrfölényünk kiépítésében, mint például úszóink dédelgetése. Igaz, hogy Klebelsberg megszerezte magának a sportminiszter címet és a társadalom igen széles rétegeinek csodálatát. De ezalatt művésztanulóink helyzete állandóan rosszabbodott még a fővárosban is, ahol a képzőművészeti Főiskola internátusa nyomortanyává süllyedt, a tanítás pedig állandó modell és fűtőanyag hiánnyal küzködött.
A Képzőművészeti Főiskola működésével különben sehogysem volt megelégedve a miniszter. Nem olyan irányban nevelte a növendékeket, mint ahogyan ő szerette volna. Lehet, hogy ez volt oka fukarkodásának is. Hisz ha egy kedvenc eszméjének megvalósításáról volt szó, elő tudta teremteni a szükséges anyagi eszközöket. De azt a «nagy művészeti stílust», ami kissé ködösen előtte lebegett, a pesti főiskolán sehogysem tudta megvalósítani. Innét ered a római művésztelep alapítása. Nem akarunk ma annak megvitatásába bocsátkozni, hogy Páris, vagy Róma-e ez a hely, hová fiatal művészeinket küldeni kell. A konzervatív bürokrácia Európaszerte Rómába meneszti ösztöndíjasait, az államilag támogatott művésznövendékeit; de a pályáját szabadon választó fiatal festő vagy szobrász még ma is abba a gonosz és boszorkányos Párisba megy, ahová régi jó Andrássy Dénes gróf ösztöndíjasainak sem volt szabad lábukat betenniök. Létrejött tehát a római művésztelep, óriási palotával, nagy dísztermekkel, kevés művészeti alkalmatossággal. Egy csomó fiatal művészünk hurcolkodott le Rómába, hogy Rafaello stanzáin és a Sixtinán monumentális művészetet tanuljon. De ha most végigjárjuk az emlékkiállítás római termeit, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a római kihelyezkedés egyáltalában nem hozta meg a várt eredményeket. Sőt azt hisszük, hogy a néhai miniszter volna vele a legkevésbbé megelégedve: túlságosan modernnek tartaná.
A római gyűjteményt mindenesetre ketté kell választani. Például Szőnyi Istvánnak munkásságát, melyre Róma majdnem semmi hatással sem volt és amely még a római kirándulás előtt zárt és európai értékké alakult ki, csak merész általánosítással lehet a római anyagba pusztán azért beléfoglalni, mert Szőnyi is lennt töltött egy esztendőt. De ha csak azokat a művészetek fürkésszük is, akik kialakulatlanabbul, impressziók felvételére hajlamosabban mentek le, akkor sem találhatjuk meg a várt eredményt. Eltekintve a teljesítmények meglehetős jelentéktelenségétől, nem látunk egyebet, mint olyan új irányok megnyilvánulását, melyek nem Rómában születtek, melyeknek a klasszikus művészethez édeskevés közük: a fiatalok Rómában olasz közvetítéssel, másodkézből nyerték a Nyugat művészetének hatását.
Mindezt összevéve, nem juthatunk más eredményre, minthogy Klebelsberg körülbelül olyan művészeti politikát folytatott, mint II. Vilmos német császár. Az is mindenáron visszafelé szerette volna fordítani az idő szekerét és hatalmas eszközeivel olyan művészetet erőszakolt, olyan nagy tömegű, de kevés értékű álmonumentalitással zsúfolta tele Berlint, mely mellett sajnálkozással haladt el az idő. De legyünk igazságosak: ennek a historizáló és monumentalitásra erőlködő, történelmieskedő képzőművészeti politikának egyéb európai államokban is nagy szerep jutott. Hosszú időn át a hivatalos francia képzőművészeti politika is ilyen művészetet erőltetett. Csakhogy nálunk az ilyen politika kétszeresen káros eredményeket terem. Németországban - és francia földön is - a hivatalos művészeti politika mellett ott volt egy hatalmas és gazdag társadalom, mely előbb-utóbb érvényesüléshez, teljes kifejlődéshez és végül diadalhoz tudta juttatni a kor igazi művészetét. Azt a művészetet, mely új formákat teremtett és nem sínylődött elmúlt korok formáinak lelketlen utánozgatásában. Nálunk a társadalomnak ez az igazságszolgáltatása jóformán hiányzik.
Így mi egyáltalában nem tudunk osztozni abban az elragadtatásban, mellyel Klebelsberg munkatársai és pártfogoltjai a miniszter képzőművészeti politikáját magasztalják. Kétségtelen, hogy sok embert foglalkoztatott. Sokan jól megéltek bőkezű mecenásságából. De a magyar művészetnek minden egyéni érdek fölött álló szempontjaiból Klebelsberg képzőművészeti politikája egyáltalában nem volt olyan eredményes, mint amilyen a ráfordított áldozatokhoz képest lehetett volna.