Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
A színjáték vallásos eredetének kétségbevonása: ez talán az az új szempont, mint
A primitív törzsek életében, még innen vallások és mithoszok kifejlődésén, a színjáték a törzs közösségérzésének babonás felidézése, vadászat, halászat s más hasznos funkciók sikere érdekében szervezett ösztönös játék. Csak fejlettebb társadalmakban szövődik össze vallásos érzésekkel s vesz át formákat a szertartásból... Vajjon nem önkényes-e ez a szétválasztása közösségérzésnek és vallásos érzésnek? Ha úgy tetszik, vallásos érzés már az a babonás közösségtudat is, mi fejletlen emberhordákat összetart s ha úgy tetszik, vallásos érzés már az a babonás közösségtudat is, mi fejletlen emberhordákat összetart s ha úgy tetszik nem egyéb közösségtudatnál a legfejlettebb vallás sem. Totem és tabu tiszteletétől a szentháromság tanáig mindent felfoghatunk a lélek transzcendens tudatának, de felfoghatjuk társadalmi törvényszerűségek mithikus levetülésének is...
*
S így önkényesnek érezzük ősi színjáték és legmaibb színjáték összekapcsolását is. Mindkettő vallástalan volna s mindkettő lényegében egyazon kollektív érzésből táplálkoznék; csak ami amott ösztönös volt, az ma tudatos s az eljövendő társadalmi rend, a kiteljesedett közösségtudat előhírnőke. Eszerint egy körforgás lezárulásának tanui volnának ma: mögöttünk, a vallásos színjátszás s az öncélú színjátszás (mit a szerző, kissé megtévesztően,
Vajjon mi ad jogot, hogy a ma sivárságában is felfedezzük az új színjátszás aranykorának beköszöntét? Moszkva és Berlin néhány szép teljesítményének bűvöletében aligha szabad egy új színjáték hajnalát látnunk. Az, hogy pár rivaldát lebontottak s színpad s nézőtér összeborulását így próbálták kieszelni, statisztahadakat kergettek a széksorok között és a rangos, udvari színház öröklött korlátaiból mesterséges kivezetőutakat kerestek, még nem jelenti a valóban új színjátszást s egy friss közösségtudat spontán megnyilatkozását. Pártpolitikai progamoknak a színházba behordott erjesztő s pezsdítő ereje is legfeljebb ha tünete valamely homályos keresésnek, de a megtalálás korszakot jelző pozitívumát hiába keressük a ma színjátékában.
Addig a «formalisztikus» színjátszás megmaradt vitalitásának örvendjünk és a reakcionáriusokkal szemben kiáltsuk Tairovval: éljen a rivalda!
Bomlásnak és hervadásnak melankóliára hangoló tünetei között szinte csalódottan tesszük le az olyan könyvet, melyben fel sem bukkan a lét vagy nemlét nyers kérdése, eleven színház és gépszínház roppant küzdelmének előestéjén. Ki ne kereste volna lázasan - színházhívő ember - az érveket a színház örök létjogosultsága mellett s kinek ne támadtak volna egy álmatlan éjszakára való kételyei; és ki ne üdvözölné örömest e termékeny nyugtalanságnak fel-felserkenő jó hatását magán a színjátszás újabb törekvésein?
A könyvecske átmeneti kételyektől is megkímélt optimizmusa csalódást s egyben rokonszenvet kelt. Csalódást, mert a defiatizmus idején szinte vágyakozunk az erős védekező pozíciók után. És rokonszenvet, mert fenntartás nélkül és etikus meggyőződéssel hisz a színház jövőjében...