Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Tudomány és kritika
Trikál József új könyvét olvasom: «Az új ember. Nova creatura» a címe. Szól a mai emberről, testi, lelki és szellemi életéről, keletkezéséről és kialakulásáról, válságáról, veszedelmeiről és sorsáról s beszél a holnap emberéről, arról az új emberről, akit a mainak életre kell küzdenie magából. régóta figyelem Trikál József könyveit s szeretnék minél mélyebb érdeklődést kelteni írásai iránt. Oly szegényes a mi bölcseleti irodalmunk! Nincs filozófiánk, alig találunk a multban és jelenben gondolkodót, akit a lélek két ősi ereje mozgatna: az összefoglaló hajlam és a metafizikai vágy. Bolyai hideg magányosságban áll a végtelenség tudományával, nincs társa, követője a magyar ész égboltján. Madách drámai költeménye kiemelkedő tölgy, melynek magvai egyelőre terméketlen talajra hullottak; nem keletkezett körülötte visszhangzó erdő, az érző gondolat erdeje. Filozófiai könyvtárunk, melyet Alexander Bernát és Bánóczi József indított és szerkesztett és amelynek nagy érdeme számos külföldi bölcselő fordítása s nyelvünk előkészítése, megdolgozása az elvont gondolkodás számára, fájdalmasan elapadt, megszűnt s napjainkig nem talált folytatóra, feltámasztó erőre. Itt-ott megjelenik egy-eg fordítás, összefoglaló munka, egyik-másik folyóiratunk közöl néha bölcselkedő tanulmányt, biztató töredékeket, fénysugarakat valamely gondolkodó szellemből, de mindez széthull, árva és társtalan, visszhangtalanul vész el, nem kapcsolódik rendszerbe és szervetlen kísérlet marad.
Trikál József munkásságára bizakodással mutatok; immár egy egész termékeny élet szakadatlan lelkességével ébresztgeti és fejleszti a magyar gondolkodást. Több mint húsz éve talán, hogy megjelent «Egység felé» című vaskos kötete. Húsz esztendő ... az még a háború előtt volt. A gondolkodás világbirodalmának egyik leghatalmasabb uralkodója akkor Bergson. Nietzsche lírája, szenvedélyes újerkölcse, fanatikus erőhite, izzó nyelve megerjesztette abban az elsüllyedt korban a gondolkodást. Az angol és amerikai szellem pragmatizált, a német idealizmus az újkantiánus házhoz hordta az építő köveket s egy-egy ifjú hőse alig sejtette, hogy néhány hónap mulva háborús golyó roncsolja szét gondolatait. A materializmus, a racionalizmus, a szociológia napról-napra könyvtárakat zúdított az emberekre; a divat zsúfolt útjain a haeckeli biogenetika, az ostwaldi energetika és a wildei esztétikai nihilizmus kapkodta szét a nagyközönség kegyeit. Keletről a teozófia, az antropozófia és számos egyéni keresgélés nyomán átcsapott európába egy buddhista hullám s már-már úgy látszott, hogy az európai gondolkodást épúgy megtermékenyíti az indiai, a kínai szellem, mint ahogy az impresszionista festészetre hatott a kínai és japán szemlélet. Mindez azonban csak néhány évi kérészéletet élt; mindez megfulladt az egyéniségek érvényesülési harcában, abban a szellemi anarchiában, amely a tizenkilencedik század végén kezdődött és napjainkig a római birodalom felbomlásának korára emlékeztető feneketlen káosszá mélyült. Jelentős kísérletnek tartom, hogy abban az időben a magyar Trikál József összefoglaló művet alkotott, mely rendkívüli erőfeszítéssel tört a szellemi egység megteremtése felé.
Most rövid időközökben is három könyvet küldött az embereknek, mert «gondolatok gondolatokat szülnek; ahol egy mű végződik, ott kezdődik egy másik». «A lélek rejtett életében» - mint maga mondja - a lélek tiszta világában időzött és vizsgálta a lélek misztikus életét a testben, a testen kívül és Isten ölén. «Az okkultizmus bölcseletében» a modern parapszihológia, az okkult erők jelenségeit, néhány áltudomány tanait bontotta ki, azokat a rendkívüli tüneteket, amelyek «a túlfűtött emberi természetből ösztönösen robbannak ki», amelyek «mérgezők, ha természetellenes célokat szolgálnak ... robbannak, mint a dinamit, ha visszaélünk vele». Legújabb könyve a válság könyve. Diagnózis a mai emberről, a mai kultúráról. Értékelés és átértékelés. Megvizsgálja a mai valóság legkisebb részleteit is és a felemelkedik a metafizikának ma még kissé néptelen egébe. Seregszemle és vezényszó. Mit gondolsz, mai ember? És hogyan élsz, hogyan öltözködől, beszélsz, mik a szórakozásaid? Ez a rádiód, ilyen az autód, ezt a mozit nézed. Gépkultúra. Halálos? Ha így használod tovább is. De hallgasd meg, van metafizikája a gépnek is, figyelj a lélekre, mely teremtette gépet. (A hétköznapi életnek ez a metafizikai értékelése nagyon szép része a könyvnek.) Milyen államban élsz, milyenek a szervezeteid? Bátor és tiszta könyv. «A tömeg - írja - csak a tömeget szereti és gyűlöli a kiválót. Sőt megöli. Tömeggé kell mindenkinek válnia, hogy a tömegben szava lehessen. A kiválót gyanusitják ... Az állam és a munkásmozgalmak már régóta végrehajtották az élet örömtelen mechanizálását. Az állam époly bűnös, mint a szakszervezet. Az egyéniség krízise tökéletes.» Egy másik helyen: «Az aggódó hazafi nem érti meg, miért kell a polgári kötelességek teljesítése közben zsarnokoskodni? Miért kell a választást, ezt a legegyszerűbb polgári kötelességet a legmesterkéltebbé tenni? Miért fő hazánkban a párt és nem az ország? Miért kell a népet állandóan önállótlanságban tartani? Marx tömegbe terelte a munkásosztályt; az egészségtelen államélet pedig (etatizmus) tömegemberé, csordává süllyeszti még az értelmes osztályt is. Ahol az etatizmus úgy kifejlődik, mint nálunk, ott semmiféle önálló lángész vagy alkotó elme nem érvényesül... Az utóbbi szerencsétlen évek - folytatta később - oly hatalmi gőgöt és mámort robbantottak ki nálunk a hatalmasokból, amilyent Caligula óta a világ nem élt meg. És mennél több őrültséget mondtak és tettek a vezérek, annál inkább meghúnyászkodtak a közlegények. Nem tapasztaltunk sehol ellentmondást. Mit tanusít ez? Az egyéniségek teljes felszívódását az állami mechanizmusban. Az etatizmus épúgy kollektív gondolkodású, mint a szocializmus ...» Ez a könyv az egyéniség könyve, de nem a régi individualizmusé. Azért védi az egyéniséget és azért küzd érte, mert a megoldás és a megváltás az egyénben van s az egyes emberből sugárzik szét. Metafizikát ad a hétköznapnak, Istent, a végtelen egységét az egyéniségnek. Isten templomai vagyunk. Szent Pál tanítványa az író, Szent Pál szólal meg a huszadik század magyar gondolkodójában. A gépember, a tömegember szülje meg az új embert, a jövő emberét, a szellem emberét. Szellemi kultúrát! Jöjjön el a szellem korszaka. A krisztusi ember kora. Sapientia carnis után sapientia Christi. Az ösztönösség után az ész uralma; a meztelenkedő gyermekiesség után az érzés embere; az élő gépalkatrész után az akarat embere. Támadjanak fel az ősi mágikus erők és szüljék meg az önzésből, a gépiességből, a tömegemberből, a bűnből, a válságból az új embert, amely szellemi és szent és érzi az égi kegyelmet. Az új ember mozgását a mennyei gravitáció hajtja.
Diagnózis, kritika és program. Tüzes nyelv szól belőle. Szeretem különös stílusát is, amely esztétikai szempontból talán nem egységes, de engem szórakoztat, ingerel és lelkesít. Itt-ott Nietzsche Zarathustrája rapszodizál katolikus hangszerelésben, amelynek sebes árja hirtelen a kritikai értekező hang széles tavába torkollik. De mindvégig kristályosan tiszta, egyszerű, határozott; és erős és modern. Gondolatainak világos erdejében járva itt-ott megáll az ember ez-egy pillanatra, mert érdekes kapcsolatokat és különbségeket lát; álláspontja a zsidókérdésben szinte azonos Weiningerével, míg a tragikus osztrák filozófus felfogását a nőről teljesen elveti. Nem tudom, hogy ítélete a zsidó lélekről é sorsról egyenrangú-e többi ítéletének értékével s nem hiányzik-e ebből az a metafizikai mélység, amely szellemi magasságba tudja emelni a kritikát. Az ördögi erők rajzát sem érzem kimerítőnek. Mindezek azonban részletek, amelyek elhomályosulnak az egésznek fényében; s Isten nevének említésénél a legértékesebb mű is térdet hajt és a háttérbe vonul.
Arra hivatott ez a könyv, hogy gazdagítsa, termékenyítse, erjessze a magyar lelket, a mi életünket, amely valahogyan kissé száraz, kemény és túlságosan szellemtelen. Iróinkat és költőinket, akik gondolatokkal küzdöttek, mostoha sors kísérte eddig ezen a földön. Kemény Zsigmond forrongó viaskodásai az irodalomtörténet elzárt polcain porladnak s nemcsak formai tökéletlenségük miatt. Vajda János, Komjáthy «a homályban» fényeskednek. filozófiai kísérleteink szinte meg sem születtek s legnagyobb essayírónk főbelőtte magát a fiumei gyorson. Gárdonyi Géza, a spirituális regény egyik első álmodója, az egri vár magányába szorult a diadalmasan uralkodó irodalmi racionalizmus árnyékában. Valamely földhöz tapadó realizmus jellemzi költészetünket és prózánkat, amelyet csak itt-ott tör át Vörösmarty kínzó tépelődése és Jókai narkotikus mesélő kedve. (Az is milyen tragikus, hogy Péterfy Jenő a 19. századi modernség minden frissen csillogó pszihológiai felszerelésével üldözte Jókait; ma már látjuk, hogy sorsát több közösség fűzte a mese zsenijéhez, mint a reális Gyulai Pálhoz, akinek zászlaja alá áll.) Faji sajátság volna ez a jelenség, melyben több a hiány a pozitivumnál? Keleti józanság, úgynevezett reálisan tiszta szemlélet, melyet erősítettek, fejlesztettek helyi éghajlati viszonyok, a vér különös keveredése és a történelmi sors, amely józanságra, résenállásra, a kétszerkettő állandó tudására, figyelésére kényszerítette a magyart? Nem merném elhinni ezt a magyarázatot, hiszen az erdélyi balladák már alaposan cáfolják, földbe ömlő lángjukkal, égbe csapó vérükkel. A világos észjárás nem ellentéte sem a metafizikának, sem a szellemi kultúrának; a francia racionalizmus nem szorult hátra a gondolat versenyében. Az is feltűnő, hogyha hijjával vagyunk az eredeti alkotásoknak, miért hanyagoltuk el az eklektikus munkát is, amelyre hivatva volna a józan bírálat és a világos szem? A római szellem ekletikusan követte a görög filozófia megkapó áradását. Rajzos, fényképes, életes, de életességében is hiányos az irodalmunk ma is. Csak az volna az élet, ami szabad szemmel látható, ötujjú kézzel fogható? Olyan ez az irodalom, mint a fizika színképelemzés nélkül, pedig tudjuk, hogy ultraibolya és infravörös sugarak is vannak. Hiányzik többé-kevésbé gondolkodásunkból az ibolyántúli és a vörösön alul fénylő sok sugár. Az éltünkből is. Sok a materiális öntudat bennünk, sok a kételkedés, sok köztünk a nihilista, racionalisták vagyunk és azt hisszük, hogy esztelen minden, ami irracionális. Élvbetegek vagyunk (amit nem cáfol, hogy koldusok vagyunk többnyire) s kicsiben-nagyban a megfogható bizonyosságot hajszoljuk. Sok az érdek, kevés a lelkesség, vagy semmi. Mindent az élethez hasonlítunk és rávezetünk vissza. De megfeledkezünk arról, hogy nincs lazább fogalom és üresebb szó az «életnél», amelynek kezdete és vége és számos megnyilvánulása a pozitivitás szemüvegén át nézve sűrű ködbe süllyed. Hiányos az alázatunk és készülődésünk a segítő kegyelemre; tökéletesen félkör az életünk és szemléletünk; nincs központunk, nem válunk termékeny és zárt körré. Hogyanis teremthetnők meg a kört racionális pozitívumokból égi erők nélkül? Vannak törvények, melyeket vagy tagadunk, vagy nem tisztelünk. Megvannak a jóság, a szépség, a szeretet, az ész, a szellem törvényei; lényegük, biztosítékuk az isteni szellem; cáfolhatjuk, mellőzhetjük, de alig boldogulhatunk s egységes szellemi életet nem érhetünk el nélkülük. Mi a szép? Egyiknek a miloi Vénusz, másiknak a rothadt alma tetszik. A tetszés, mely az egyénre bizatik, nem törvény. Mi a jó? Egyiknek a meleg, másiknak a hideg, mindkettőnek a hasznos. A haszon nem szempont és nem törvény. A törvény istennél van s elvezet hozzá a tiszta ész épúgy, mint a misztikus hit. Az isteni fény meglehetősen elkerüli irodalmunkat, bár hitetlennek sem nevezhető; a tagadástól épúgy óvakodik, mint az állítás bátorságától. Nem szeretem a propagandairodalmat, de a korlátokat sem az irodalomban: a gondolat, a szellem époly realitás, mint az ucca, a test, a falu; az alázat és önfeláldozás épúgy lehet a szépség forrása, mint egy szerelmi jelenet; fölfelé és lefelé épúgy nézhetünk, mint magunk körül; a képzelet fontosabb ereje a költészetnek a megfigyelésnél; s a hit legalább olyan szerepre tarthat igényt, mint a tagadás vagy a kételkedés. Mindez talán ma már nem is szorul bizonyitásra; érezzük, hirdeti az élet s hangoztatja a modern tudomány minden adata, az irodalom új fejlődése, a mai ember számos szükséglete. Az új spiritualizmus, az új szellemiség, amely gyökereivel a régibe nyúlik, útban van s hozza magával a teremtő akaratot, a termékeny gondolatot, az áradó képzeletet, a fénylő romantikát, a felszabadult egyéniséget, a szabad hitet, a megváltás szomjúságát, az irodalom kitágulását, a szintétikus kultúrát, az új embert és új írót.
Hívő lelkekre, termő földre van szüksége az új irodalomnak. Az olyan könyvek, mint Trikál Józsefé, hasznosak; tisztítják a levegőt, trágyázzák a földet, gyúrják a gondolkodást, átalakítják az embereket. Segítik erőre kapni a magyar szellemiséget.