Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · Regény és novella

Szabó Lőrinc: KODOLÁNYI JÁNOS ÚJ KÖNYVÉRŐL ÉS NATURALIZMUSÁRÓL

Az az egyszerű, olcsó, de teljes igényű kiadványsorozat, mely «Új Írók» címmel Debrecenben megindult és Kodolányi János két nagy novelláját hozta elsőnek, kitűnő bizonyítéka annak, hogy a fővárosi és vidéki irodalmi élet könnyen és szépen összekapcsolódhat. És a két novella maga kitünő igazolása annak a néhány szónak, amelyet a bevezetésben Kardos László - Juhász Géza mellett a sorozat szerkesztője - Kodolányiról és a naturalizmusról mond. Eszerint a magyar naturalizmus Kodolányiban érett, önálló, kemény és higgadt művészetté, s Kodolányi tárgyias és jelképiesen fölsugárzó művészete egyik legönállóbb és legvonzóbb értéke az új magyar irodalomnak.

Ezt a megállapítást a magyar kritika egy része alighanem tévedésnek minősíti. Kodolányi értékelése néhol érthetetlen és igazságtalan mélyponton van. Mélyebben, mint más, szintén slendriánul, egyenetlenül dolgozó prózaíróinké, akiknek csúcsteljesítményeit - hálistennek - nem tudják elfelejtetni a rossz művek. Kodolányinál a gyenge műveket nem felejtik, a jókat pedig (a Börtönt és egy sereg novellát) alig ismerik.

E gyenge (és sokszor nem irodalomnak szánt) művek száma, sajnos, nem kicsi, ahogyan a mentségük száma sem az. Ami Kodolányi sok munkáját csakugyan elrontotta, az majdnem mindenki mást egyenesen tönkretett volna. Nem ismerek magyar írót, akinek oly sokat és oly keservesen kéne dolgoznia a meztelen életért. Nem is egy, hanem négy életért. Persze kínálkozó a válasz, hogy a tehetséges író, akinek anyagi sikere nincs, éljen másból és ne az irodalomból, maradjon «becsületes» és legyen hivatalnok vagy hordjon követ. Ez az elvben teljesen helytálló felfogás azonban semmikép sem érvényesíthető Kodolányival szemben, aki a fizikuma miatt mindig csak írásra kényszerülhetett. Még pedig tömegtermelésre, pihenőtlen tempóban, riportba és cikkirásba, akármikor, akármiről, mindig, mindenről, egész regények megírásához egy hét, - nem: három nap alatt, mert hiszen élni kell s az ilyen életből is születnek, mégis csak születnek ünnepnapok, és olyan értékek, amelyek sokszoros intenzitással ragyognak az alkotás körülményeinek gyűlöletes feketeségében.

A most megjelent «Sötétség» ilyen érték. A kis könyvben a szintén «Sötétség» c. nagylélekzetű novellát kapjuk, Kodolányi első munkáját, és a «Vallomás»-t, egyik legutóbbi elbeszélését. Az első: kitünő írás; a második: egy kis remekmű. Mindkettő a Nyugatban jelent meg először és megírásuk között tíz esztendő telt el.

Kodolányinak az emberalakító erő és általában a mozgás élő megrögzítése és érzékeltetése a legremekebb írói tulajdonsága. Leírásaiban, tájhangulataiban akadhatunk egy-egy fölösleges, romantikus, vagy épen szentimentális szóra, mondatra. De csak ennyire. (És az író ilyenkor is részletmegvető fölénnyel emeli magasabb kép- vagy hatás-kompozicióba egy-két régóta egymáshoz társult, szürke, már veszélytelenül szürke szó kliséjét.) Az efféle stíláris elmélázás azonban rögtön valami eleven-szobrászat drámai és ökonómus művészetének ad helyet, mihelyt emberről, mihelyt külső vagy belső mozgásról beszél Kodolányi. Isteni képesség ez, három szóval talpra tudni állítani egy figurát, emberek puszta beszéltetésével biztos vizuális élményt adni az arcukról, testi viselkedésükről. Kodolányi alakjainak egy-egy mondatában, néha egész életeken lehet végiglátni. Életközelség ez, anélkül, hogy távolságot jelentene a szellemtől. «Az embör egyre szaporodik, a főd meg nem», - mondja a Sötétség egyik sötét, kegyetlen, vén banyája, és ebben az egy kis mondatban kivonatosan benne van az Ormánság kollektív gazdaság-filozófiája és egy egyéni élet sokgyökerű, legfőbb, legfontosabb tapasztalata. Kivonatosan: mert Kodolányi nem azért volt művésze a naturalizmusnak már tíz évvel ezelőtt is, hogy el ne tudta légyen választani a fontosat a mellékestől, a valóság fotografálását a fotográfiák kiválogatásától és szuverén, teremtő újjárendezésétől. Így aztán megértjük, miért olyan frappánsak, miért olyan zseniális helyzeti értékűek alakjainak egyes kijelentései, amelyek önmagukban csak egyszerű valóságutánzatoknak látszanak.«Ü kereste», - mondja a vénasszony, mikor meghallja, hogy a férfi elherdálta a vásáron bevett rettenetes nagy pénzt, a közös munkával nevelt tinók árát, 78.000 koronát és azzal védekezik, hogy ő kereste a pénzt. «Ü kereste.» Így, kiszakítva, semminek látszik ez az ismétlés; de ha valaki értő szemmel olvassa azt, ami előtte meg utána van, annak számára az írói teremtés csodálatos játéka nyilik meg: ez a két szó a vénasszony mélységes felháborodását, elfulladó méltatlankodását, két keze szörnyűködő összecsapását is hozza, mindazt, amit csak nagy művész tud kimondatlanul elmondani az alakjairól. Nem idézhetek, ahogy kéne, szövegben,példákat Kodolányi evokáló művészetére, csak épen érintem, hogy itt azon a néhány oldalon, amelyet írás közben vaktában felütök a Sötétségből, milyen rajzása vesz körül az életteremtésnek, evokációknak. Ahogy Kodolányinál egy macska beóvakodik a szobába, ahogy kint a szánkó zaját himbálja a havas, éji szél, ahogy egy ember kifordul a bundából, vagy ahogy a bűntudatos férfi nem beszél arról, amiről már nagyon kéne, és ahogyan végül mégis beszél, miközben érzi, hogy egész másképen kéne róla beszélni, - nem, ez nem fényképezés, nem stenografálás, hanem a szöveggel együtt folyó, változó, tapintható élet az olvasó lelkében.

Ez a nagy novella, a Sötétség, egy kezdő író írása volt, amellett, hogy kísérteties valóságidézés, a maga egészében, főleg a befejezésben - technikailag nem mentes bizonyos halványan iskolás jellegtől. A második novellában, a Vallomás-ban, már nyoma sincs a Sötétség fiatalosan kemény, kegyetlen életlátásának. A «népiességet», az egyébként újabb líránkban és némi polgárjogot nyerő dialektikus-használatot (amit Kodolányi zenei és tudományos tökéletességgel végez) itt már nem látjuk: máskor is legfeljebb a témák népiesek, nem Kodolányi. Vidéken vagyunk, csodálatosan igaz balatonhegyvidéki magyar hangulatban, tíz évnyi szkepszis lírájával fáradtabban és gazdagabban, stílárisan és ősziesülő, színesedő, költőiesen meleg és egységes, minden porcikájában és aromájában reális világban, egy itt-ott fájdalmasan elmosolyodó, emlékező lélekben, igazán egy lelki tájban. És a régi valóságművész biztos kezével megrajzolt realitás egyáltalán nem bomlik meg azáltal, hogy az író, meggazdagodott komponáló eszközei segítségével, irreálisan tologatja egymásba és egymás elég-mögé az időket, tereket és élményeket. A jelen és a multak egyidejűsége símán, zajtalanul egyesül és válik megint külön e novellában, valószínűvé téve a valószínűtlent egy álomszerű egészben, egy lélek színeváltozásaiban. Az egész mű époly meleg és egyszerű, mint a részletei, azok a felejthetetlenül kivonatolt és sűrített képek, amelyeket a régi Kodolányi még nem tudott élességük mellett ilyen puha körvonalakkal megrajzolni; s amilyen például a látomásának, hazugságának hálójában hősiesen vergődő kisfiú jelenete, vagy a szarvas alakja, a szarvasé, amely néhány soron át ott mozog, és csodálkoznunk kell (nem ritka alkalom Kodolányinál), hogy szemünk előtt hogy nem áll fel a betű a papirról és miért nem változik át menten azzá, amiről az író beszél! Ez a puha, meleg, könnyed és biztos plaszticitás az új, nagy érték az új Kodolányiban (amikor igazán ráér megírni a dolgait), és a megfékezett hangulati, lírai erő, amely a Vallomás-ban elvesztette minden túlzott dacosságát, vádoló pátoszát és mégis megdöbbentő kitörésig tud fokozódni a sánta koldus jajkiáltásában.

Nagy magasságot ért el Kodolányi tragikus művészete, más és más módon, ebben a két novellában, és képei valóban felsőbb jelentések mozgó árnyékát vetik a szívdobogva figyelő barlang felső falára. Annak a szimbolikának, amely az ilyen nagyszerű naturalizmus mozdulatai mögött tűnik fel, különlegesen igaz, emberi hitele van. Volna enélkül is? A felelet végeredményben csak szubjektív lehet; én azt hiszem, hogy nem volna. Kodolányi művészete a naturalista empirizmus nélkül nem vetné ugyanezt a szociális árnyékot, ugyanezt a sors-jelentést. Valami mást vetne, ami lehetne ugyanilyen értékes, de más hátsó tartalmat mondana. Most nagyon emberit, megbízhatót mond. Ez természetes, - és Babits is nyilván nem az így dolgozó, teljes keresztmetszetet föltárt naturalizmus ellen szólalt fel - hiszen az igazi naturalizmus tulajdonképpen humanizmus: az emberszerűséghez, az emberi adottságokhoz való szigorú ragaszkodás. Ragaszkodás egyuttal a lélekhez és a szellemhez is, engedélyezése és kriticista ábrázolása - ha kell - bármilyen egyéni színezetű metafizikának. Mikor a naturalizmus elveti a spekulációk «abszolút érvényét», álláspontja nem jelent szegénységet, földhözragadtságot, csak a pragmatikusság természetes és elérhetetlen vágyát, azt a kívánatos hűséget a valósághoz és igazsághoz, ami nélkül semmiféle jelentős irodalom el nem lehet. A naturalizmus él és mindig nélkülözhetetlen marad; mert az az irodalomban, ami a gondolkodásban a természettudományi elv; és mert végeredményben csak egy módszer.

Hogy mennyire csak módszer, mihelyt tehetséges ember alkalmazza, azt Kodolányin is nagyszerűen érezheti mindenki, aki a Sötétséget és a Vallomást elolvassa. S egyúttal érezni fogja az örök-egyforma lényegen kívül azt a világnézeti különbséget is, amely a generációk szellemét, kritikáját, egész tartalmát egymástól - de nem egymás rovására - elválasztja, azt a fiatal lelket, amely a naturalista Kodolányit előző nagy naturalistáktól, a Többiektől - természetesen Móricztól is - függetleníti..