Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám · / · FIGYELŐ
Ennyit ismerek, s meg kell gyónnom azt is: nincs bennem heves vágy, hogy mihamar többet megismerjek. S előre tudom: ha bármennyit olvasok, az nem fog lényegileg változtatni a képen, amit az íróról magamnak megalkottam. Alig képzelhető író, Galsworthynál, egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű, és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta. Bizonnyal örvendetes és egyuttal tanulságos dolog, hogy ennyi ízlés és írói előkelőség, ennyi finnyásság az eszközökben s mérséklet a hatásban nem árt a széles népszerűségnek, még megdurvult korunk piacán sem. De mindezek negatív erények, s az olvasót nem az szokta visszariasztani, ami
Ellenben talál megbízható, jó életábrázolást, abból a fajtából, amiben oly jól esik a valóságra ráismerni. Kitünő portrékat, s társadalmi rajzot, mely nem kelt útálatot vagy elkeseredést, s mégis fölébreszti a kritikai ösztönt és erkölcsi fölényérzést. A nyárspolgárnak tetszik a nyárspolgárság kritikája: olvasás közben olcsón, veszély és kötelezettség nélkül kilép kasztjából, s másnak, többnek és jobbnak érzi magát. Galsworthy olvasója nem csalatkozik meg; mindig rendes és jó olvasnivalót kap, gondos megírásban; kifogástalan pszihológiával fölépített mesét; tökéletesen polgári gondolkodást, amellyel jól megfér a polgári képmutatás folytonos leleplezése bizonyos moralizáló s prédikátori gesztussal. Ezenfelül kap olykor némi melegebb lírát is, egy öregedő nyárspolgár szerelmének, vagy egy polgárasszony szabadságvágyának rajzában.
Galsworthy tökéletesen kasztjának költője, amelyet bírál és ostoroz, s amelyből mégsem tud kinőni soha. Típusa a mai korlátolt, társadalmi beállítottságú írónak, aki sohasem tud az osztálytól az emberig jutni. Életfelfogása egy kissé prózai, de becsületes. Nálunk Herczeg Ferenchez hasonlították őt; a hasonlat,
Mindent el lehet mondani róla akár egyetlen művének elolvasása után is: teljesen veszélytelen az általánosítás. Meglepetés bizonnyal nem fog érni. Azt is előre el lehet mondani, hogy halála nem pótolhatatlan veszteség az irodalomra. Új és új Galsworthyk fognak jönni, akik átveszik szerepét, s akik mindig a legjobb nivót fogják képviselni, de náluk sem érhet meglepetés. Amíg a mai regény műfaja él, Galsworthy szelleme élni fog, ha művei el is merülnek a termelés áradatában. Talán nem nagyja ő a regényirodalomnak, de típusa - a legjobb átlagtípus.
Itt a feleletem: tudtam és nem néztem más szemmel. Nem vagyok hajlandó más mértéket alkalmazni a paraszti, s mást az úri származású költőre. Arany János is paraszti származás, Burns is az volt hajdan. Egyik sem igényelt külön mértéket. A kritika nem vehet tekintetbe enyhítő körülményeket: csak az eredményt nézheti.
De nem is erről van szó, s a paraszti származás nem mint enyhítő körülmény szerepel, hanem mint külön dicsőség, költői érdem, mely egymagában is előre fölszökteti a költő verseinek értékét, presztizsét. Oly babona, mely mindinkább kezd elharapózni irodalmi életünkben, s mely ellen hangosan tiltakozni kell. Értem, ha Móricz Zsigmond különös melegséggel fedezi fel a parasztszármazású írót; de nem értem, ha valami a paraszti származást mint irodalmi glóriát fonja a költő feje köré. Ez fontos a költő megértésénél, de nem megítélésénél.
Bizonyos, hogy gyermekkorunk miliője döntő hatással van egész lelkünkre, és sokszor mondták már, hogy az író abból él haláláig, amit első húsz évében látott és szenvedett. A parasztfiú nagy kincseket hozhat magával, a népkultúra ismeretlen mélyeiből; de mégsem nagyobb kincsek ezek, mint amiket bárki hozhat az emberiség titokzatos mélyeiből. S elsősorban: lássuk a kincseket! Suhancok érkeznek egyenese a faluról, gyalog! s hetykén követelik, hogy portékájukat megbámuljam. Mutasd előbb: nem szórtál-e el minden jót útközben? s nem cserélted-e be a külvárosban hitvány vásári cifraságért? Nem érdekel, honnan jöttél, s minő alkalmatossággal? Csak egyetlenegy érdekel: mit hoztál?
Melledre ütsz s büszkén hivatkozol rá, hogy te vagy a nép gyermeke, a falu szíve, s talán még azt is hozzáteszed, mint különös rangot, hogy sejtelmed sincs a műveltségről. Nekem ez a rang kevéssé imponál, inkább bizonyos gyanút kelt: ha költő vagy, minden életre s lelki gazdagságra szomjas, hogyan van hát, hogy nem iparkodsz mohón fölszívni a kultúrát, amelybe annyi élet és lelki gazdagság ívódott bele, és öröklődött rád? S ha eredetiségedet és «őserődet» félted a kultúrától: micsoda gyönge legény lehetsz! Arany és Petőfi nem féltették a magukét. Ők csakugyan türelmetlen szomjjal itták a vén Európa szellemi italait pedig ők még sokkal szűkebb csatornákon kapták, mintahogyan már te megkaphatod.
Nem adok hát semmit arra az ostoba magyar babonára (mely még a Baczur Gazsik korából származik), hogy a műveltség árt a költészetnek. A világirodalom éppenséggel nem bizonyítja ezt. Még kevésbé adok arra a kasztszellemre és osztályelőítéletre, mely a paraszt- vagy proletárszármazást tekinti a költői tehetség kritériumának. Jelen voltam, amikor ez ismert fiatal írónk fülig elvörösödött, s majd a föld alá süllyedt szégyenében, mert leleplezték, hogy az apja nem parasztzsellér volt, hanem magasrangú állami tisztviselő. Mintha egy álgrófot lepleztek volna le. A parasztgőg és proletárgőg époly arisztokratikus osztályérzés, mint a grófgőg. Ezeket a szempontokat valóban korbáccsal kellene kiverni a kritikából. A költészet birodalmában nincsenek kasztok és származási előnyök. Mindenki az, ami; de legbelül csak ember. S ez az egyetlen rang vagy kaszt, ami költővé avathat. Óriás csak akkor lehetsz, ha kinövöd ruháidat. Ahogy Tolsztoj kinőtte a grófságot; s Petőfi és Arany a parasztságot.