Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám

Erdélyi József: AFRIKAI VADRÓZSAFA

Apám még tudott furulyázni.
Kiskondás volt ő valaha,
volt furulyája szomorúfűz,
de lehet hogy csak bodzafa.

Kivette egyszer a kezemből
a vásárfia furulyát,
fujt is egy sort, de félbehagyta.
Lehet hogy szégyellte magát.

Még észreveszik a cselédek
s a nagy tekintély oda lesz...
A hivatal, a cím, a rang, -
haj, a nemesség kötelez!

Mert már «ember» volt: kulcsár és úr.
Mégis, a szíve fenekén,
a régi kiskondás maradt ő,
a régi jó szolgalegény.

Lehet hogy eszébe jutott
az élete, hogy már öreg;
lázadozó, vert asszonya,
hat résről hat lármás gyerek, -

Eszébe hogy ő árva volt,
kilencéves fővel cseléd,
hogy mindig más fujta a nótát,
magának mily keveset élt...

Nem fujta végig azt a sort sem,
már ment a dolgai után,
de abból is éreztem én hogy
«ez az én édes jó apám, -

Nem, nem az a káromkodó,
regulás kulcsár, az öreg,
hanem az az anyátlan árva,
furulyázó kondásgyerek...»

Eszembe jutott ez a régi
gyermekkori história, -
eszembe juttatta megint
kezemben ez a furulya...

Furulyázni tanúlok. - Megtanúlok
furulyázni mint egy juhász
a hegyeken. Kis furulyámnak
szűk a négy fal, kicsi a ház.

De majd a nyáron, holdvilágos,
csillagos este felmegyek
a hegytetőre s belefúvok, -
örűljenek a vén hegyek,

Úgysem hallottak furulyát
régóta és ilyet soha,
mert ez a furulyák királya:
afrikai vadrózsafa.

Olyan sötétpiros a fája,
mint vérpiros rózsalevél,
mint szerecsen bőre alatt
a vér, az afrikai vér.

Afrikai vadrózsatő!
Afrikai vadrózsafa,
sírjon-kacagjon nyelveden az ős
testvériség piros szava!

Én nem szégyellem, mint apám,
a szívemet, a lelkemet, -
hegytetőn fúvom furulyámat,
ország-világ feje felett!...