Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 5. szám
Nemrég hallottam a borbélymestert panaszkodni az inasára, aki feltörte a fiókját, kilopta belőle, ami kilopható volt s megszökött.
- Ami pénzt ellopott, hát vigye ördög, úgyse sok volt. De a borotvám! Uram, ellopta a legkedvesebb borotvámat! Azt a borotvát, amit tizenöt év óta használok. Micsoda egy borotva volt az! Soha nem lesz nekem többet olyan borotvám!
Hosszasan dícsérgette a borotvát, újra meg újra elmondogatta különös jó tulajdonságait, mintha az elveszett testvére lett volna. A szó szoros értelmében búsult utána. «Egy ujjamat ha levágták volna, nem bánnám olyan nagyon.»
Minden jó mesterember szereti így a jól kezéhez álló szerszámot, büszke rá, vigyáz rá.
A legtermészetesebb dolog a világon,ha az íróember még jobban megbecsüli azt a legnemesebb, legbonyolultabb használatú és mégis legkészségesebb szerszámát, amellyel dolgozik: a magyar anyanyelvét. nemzedékek végeláthatatlan sorának, az egész történelmi nemzetnek művelődési és gondolatkincse, szemlélete és élménye van benne szervesen feloldódva, az összes nagy szellemek, költők, gondolkodók, tudósok dolgoztak gazdagításán, szépítésén. Ki lehet vele fejezni az élet egész gazdagságát, az érzés minden árnyalatát és a gondolat minden mélységét és finomságát, jellem, indulat, temperamentum, műveltségi fok minden változatát. Meg lehet segítségével teremteni a legnagyobb szépségeket, amikre emberi szellem képes. Joggal dicsekszik az író, hogy neki van a legnagyszerűbb eszköze.
Kosztolányi Dezső, egyik legművészibb stilisztánk, amikor rájött a maga stílus-művész voltára, nem érte be veleszületett ösztönével, hanem tudatosan is elkezdett gondolkodva, tanulmányozva foglalkozni nyelvünkkel s a nemrég elhúnyt Négyessy Lászlóval és Hegedüs Loránttal együtt élére állt egy új nyelvművelő mozgalomnak, amely az Akadémia védőszárnya alatt kezdte meg a működését.
Ez a mozgalom egyenes folytatása annak az orthologiai mozgalomnak, amely a múlt század hetvenes éveiben kezdődött és csak a háború előtti években lanyhult el. ez a nyelvújítás egyenes és nyilt reakciója volt s a nyelvnek a szabálytalanul képzett új szavak és idegen nyelvekből átcsuszamlott kifejezések és szólásformák rontó hatásától való féltése adott rá ösztönzést. Nyelvtudósok mozgalma volt, vezére Szarvas Gábor, fegyvertársai az újonnan fellendült nyelvtudomány művelői, fő fegyvere a «Nyelvőr». Az írók eleinte idegenkedve nézték, Arany János kedvetlen volt iránta, Gyulai Pál erélyesen harcolt ellene, mert az volt a nézete, hogy a nyelvtudomány illetéktelenül terjeszti ki a maga hatáskörét olyan térre, amely az irodalomé. Gyulai a Kazinczy gondolatának érvényességét vitatta, amely a nyelvet a grammatika szabályain belül az író kompetenciájába utalja, sőt az írót a nyelv használatában souverainné teszi, míg Szarvasék az író nyelvhasználatának bíráiként léptek fel. Az írók csak később, a kilencvenes évek táján fordultak az orthologia felé, különösen Rákosi Jenő és Tóth Béla nagy népszerűséget szereztek neki, amit megkönnyített az, hogy a mozgalom pontosan összevágott azzal a soviniszta szellemmel, amely akkortájt lett úrrá a magyar közvéleményen. Az orthologiának voltak túlzásai, amelyek nyomtalanul tüntek el, de kétségkívül voltak jó eredményei is, elsősorban az ízlés és lelkiismeret nélküli neologizálás visszaszorításában, de még inkább abban, hogy az írókat a nyelvhasználat tudatosságára és gondosságára figyelmeztette. A germanizmust, latinizmust gyűlöletessé tette, bár a germanizmusokat és latinizmusokat nem tudta kiirtani, amelyek közülük már akkor belegyökerezedtek a nyelvbe, azok ma is élnek még. Legfőbb érdemük az orthologusoknak, hogy az iskolákban, amelyekben uralkodók lettek - az egész mozgalom tanárok mozgalma volt - intenzívebbé tették a magyar nyelv és stílus tanítását. Az irodalmi stílus bővülése kifejező képességben, hajlékonyságban, színességben való gyarapodása azonban nem az ő eredményük, hanem az íróké, mert ez mind nem tudomány dolga, hanem az írói intuicióé és fantáziáé.
A dolog elvi részében azonban Gyulai álláspontja diadalmaskodott. A mai nyelvtudomány elejti a nyelvhelyesség vagy nyelvtisztaság kérdését, visszavonul a maga természetes kompetenciája körébe, mint a nyelv megfigyelője és kutatója. Gombocz Zoltán, mai nyelvészeink vezére és legkiválóbb elméje, a múlt évben mondta ki, hogy a nyelvhelyesség nem a nyelvtudomány, hanem az irodalom, illetőleg a stilisztika kérdése.
Kosztolányiék új orthologiája - mert bár nem használja ezt a nevet, mégis az - ennek megfelelően írók vezetése alatt indult meg s a nyelvtudósok csak segítők benne a maguk tudományos ismereteivel. A mozgalomnak hirlapi cikkeken és egy kis nyelvművelő folyóiraton kívül legértékesebb eredménye az a kis könyvecske, melyet Kosztolányi szerkesztett s a Pesti Hirlap küldött szét olvasóinak. [*] Kitűnően összeállított kis könyv, jeles nyelvtudósok, Gombocz Zoltán, Horger Antal, Tolnai Vilmos adnak benne tájékoztatót nyelvünk közérdekű főbb kérdéseiről, Balassa József, a nyelvőri orthologia hagyományának őre, a magyartalanságok szótárát állította össze, Tolnai Vilmos pedig a használatban levő idegen szók magyarra való pótlására ad szótárt. A laikus magyar nagyon jó hasznát veheti mindennek.
A mozgalom azonban, úgy ahogy főleg Kosztolányi és Hegedüs Lóránt propagálják, nem annyira orthologia, mint inkább purista mozgalom. A nyelvünkben használatos idegen szók ellen vezet írtó háborút. Szükség van-e rá? Általános érvénnyel elfogadhatók-e azok a célok, amelyeket maga elé tűzött? Ezt már megindítóinak és vezetőinek tekintélyénél és nagy publicitásánál fogva is meg kell vizsgálni.
Kétségtelen, hogy a mai élet napról napra tömérdek új fogalmat dobál bele az emberek tudatába. Ezek a fogalmak bizonyos jelszószerű műkifejezésekbe sűrűsödve kerülnek az emberek ajkára s mivel túlnyomó részben külföldi eredetűek, jelképeik, a szók is valamely idegen nyelvből kerülnek hozzánk. Vagyis az a folyamat, amelyben a nyelv története szemléletessé válik, s amelyben a nyelv mint a kultúra fejlődésének mutatója figyelhető meg, nem szünt meg a múlt századokkal, hanem ma is szüntelenül tovább tart. A magyar nép török-tatár népektől tanulta a földművelést, tehát átvette finnugor nyelvébe a földművelésre vonatkozó török-tatár szavakat, ugyanúgy később az iparosság, majd a keresztény vallás szláv, német vagy latin szavait. Ezzel reagált minden művelődési hatásra. Ez a reagálás most is tart. A nyelv folyton vesz magába idegen nyelvekből új szavakat s bővíti velük kifejezési lehetőségét. A szavak útján szívja tudatába a kultúrában felmerülő új fogalmakat.
Van-e ebben veszedelem? A régi orthologusok azt mondták: inkább idegen szót, mint rosszul képzett magyar szót. S a «tanár» rosszul képzett szó lévén, elkezdték magukat professzornak nevezni. Az új purista orthologusok azt mondják: inkább jól képzett magyar szót, mind idegen szót. S nekilátnak új magyar szók alkotásának,
Az idegen szó először mint
A szavaknak is van divatja. Hány idegen szót láttunk már feltünni és eltünni! Az ilyen divatszavak ellen nem érdemes hadakozni. A nyelv úgyis kiveti őket magából. Tíz év előtt csak szaktudósok tudták a
Ezen a ponton nem fenyegeti a nyelvet semmiféle veszedelem. Jönnek bele alkalmatlan vendégek, akiket az egészséges szervezet kiutasít. A ma forgalomban levő idegen szavak nagy része ilyen kéretlen vendég.
Komolyabban veendők az olyan idegen szavak, amelyek megmaradnak, a fogalmakkal együtt, amelyeknek jelképei. Ezek azok, amelyek ellen a purizmus harcol s igyekszik helyettük jól képzett magyar szavakat kitalálni. Ezek ez része már régóta benne van a nyelvben, a megszokás révén nem csak polgárjogot nyert, hanem teljes egyenjogúságot a magyar szavakkal. A
De van ennél komolyabb szempont is. A nyelvünkbe újabb időben került idegen szók túlnyomó része nem valamely élő nyelvből származott, hanem a kultúrának a nemzetközi fogalom-nyelvéből. Nagyon kevés olyan frisskeletű idegen szót tud Tolnai Vilmos szótára felmutatni, amely német, francia, angol vagy szláv eredetű. A túlnyomó többség görög vagy latin, vagy a kettőből kevert, egyenesen nemzetközi használatra szánt műszó, amelyet az élet valahogy aktuálissá tett. Ezeket nyelvünkből száműzni annyit jelent, mint elvágni néhány szálat, ami gondolkodásunkat az egyetemes emberi gondolkodáshoz fűzi. S meggyőződésem szerint ezeket a szálakat nem szabad elvagdalni, inkább szorosabbra kellene fűzni. Mindent inkább el lehet mondani rólunk, mint azt, hogy túlságosan benne vagyunk az emberiség egyetemes gondolatvilágában. A purizmus ezen a pontos
Nem tudom elhinni, hogy az idegen szavak bármiféle veszedelemmel fenyegetnék nyelvünk egészségét. Egyáltalán nem látom nyelvünknek veszedelmét. Ellenkezőleg, azt kell megállapítanom, hogy a magyar irott nyelv általánosságban ép, egészséges és fejlődőben van. Íróink között van annyi, talán több kitünő stiliszta, mint eddig bármikor volt, az átlag pedig jobb, mint a harminc-negyven év előtti. A beszélt nyelvben vannak léhaságok és műveletlenségek, de nem több, mint máskor volt. A baj nem a nyelvi, hanem a műveltségi színvonal és a gondolkozás fegyelme körül van. Társadalmunkban burjánzik a fél és háromnegyed műveltség. A kor intézményeiben, azok gondolati alépítményében, egész szellemi struktúrájában meglazúlt a belső fegyelem. Tele vagyunk tisztázatlan fogalmakkal. Szellemünk, egész életünk olyan, mintha nem a föld szilárd talaján élnénk, hanem egy tengeri hajón, amely ma még ura a vizeknek, de megvan rajta az elsüllyedés veszedelme is, az magától értetődik. ezen azonban nem tud segíteni semmiféle nyelvművelő akció. Legfeljebb a «megtettük, amit megtehettünk» illuzióját szerezheti meg.
Az új purizmusnak semmi esetre sem lesz lényeges eredménye. A nyelv nem valami külön élő dolog, hanem a mindenkori szellemi állapot kifejezője. Ezen semmiféle orthologia nem segíthet, legfeljebb apró részleteredményeket érhet el.
Nincs tehát értelme ennek az egész jószándékú mozgalomnak? Van és még inkább lehet. Jó, ha van egy intézmény, amely képviseli a nyelvi téren a konzerváló elvet és a fegyelem gondolatát, őrzi a nyelv kontinuitását, amely a dolog természeténél fogva nem veszhet ki, de elhalványodhatik a köztudatban.
Ezenkívül pedig tudnék a nyelvművelőknek egy pozitív feladatot is ajánlani.
Nemrég beszéltem egy magyar tanárral, aki az elszakított területek egyikének egy magyar iskolájában tanítja a magyar nyelvet és irodalmat. Megdöbbentő dolgokat mondott, hogy iskolájában milyen küzdelmet kell folytatnia magyar születésű, magyar családból való tanítványaival, akik az idegennyelvű környezetben annyi idegenséget szívnak magukba nyelvileg is, hogy már egészen deformálódik a nyelvük. Még a helyesírásra is csak nagy bajjal lehet őket megtanítani.
Gondolt erre a magyar Akadémia nyelvművelő bizottsága?
[*]