Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Vers

Illyés Gyula: ÜLJ ASZTALOMHOZ
Zelk Zoltán versei

Hullámzik az irodalom, - az olvasó igazán nem panaszkodhatik, ritkán dúskálhat ilyen bő választékban. Pár fillérért egész regényt kaphat és pont azt, amire vágyik. Előzékeny kiadóink külön szakácsokat és hangulat-kóstolókat tartanak a közönség legújabb étvágyának megismerésére és legudvariasabb kiszolgálására. Persze, amit adnak, ha változatos is, egyaránt híglevű, giccs. Ömlik százfelől is a gyanus áradat, de csodálatosképpen egyáltalában nem zavarja az irodalom vizeit. Ritkán volt kor, amidőn első pillanatra oly tisztán meg lehetett volna különböztetni, hogy a nyomtatásban megjelent művek közül mi irodalom és mi - a többi. Borotvaélű pontossággal húzódik a határ a két tábor között, gyakran egy és ugyanaz író művein is át. Az irodalmi tehetséget érző fiatalembernek könnyű dolga van, első lépésénél eldöntheti, mire használja tehetségét. A legügyefogyottabb verseskönyvet is meghatott tisztelettel fogadom, a legesetlenebbet is irodalmivá üti a szándék. Ezekben a névtelen, vidéki nyomdákban készült (a költő saját költségén készült) füzetekben vivódik a magyar irodalom, akár Kazinczy korában.

Mindezt persze nem Zelk Zoltán személyes bevezetésére írom. Nem őt, csak a kort akarom jellemezni, melyben fellépett. Azt tán mondanom sem kell, hogy ebben a korban az a bizonyos megkülönböztetett irodalom számra és közönségre nem sokkal erősebb, mint Kazinczy idejében. Tekintély és megbecsülés dolgában derekáig sem ér a hajdaninak.

Az Ülj asztalomhoz Zelknek második könyve. A költő 25-26 éves. Abban az irodalmi közéletben, mely minden megerőltetés nélkül elférne egy chapelle-ban, nevét évek óta mindenki ismeri. Nem esküsznek rá, de vívódó, komoly célokért küzködő költőnek tudják. Egyik legtehetségesebb tagja annak a generációnak, amely a mi harmincas nemzedékünket követi, utóhadul vagy előörsül, mostanában fog eldőlni.

Kész tehetség, de még nincs helye. Most próbálja a húrokat, melyek illenének legjobban az ő hangjához. A skála csöndesebb, de mélyebb zengésű jegyei felé hajlik.

Hangja szerény és óvatos. Ismeri a környezetet és tudja mire vállalkozik:

Negyvenen, százan, vagy háromszázan
tán átlapozzák ezt a könyvet,
és nem lesz jobb és nem lesz könnyebb
egyikük sorsa sem.

Tehát valaha azt hitte, hogy a versektől megváltozhat az emberek sorsa. Mintha valami keserű tapasztalat lappangana ezekben a sorokban. Később valóban kiderül, hogy a költő szemben áll a világgal, pontosabban a mai társadalmi renddel. Erről azonban csak fájdalommal beszél, nyilván kiábrándult a nagy szavakból. Nem tömegekről, nem a tömegnek: a hajdan annyiszor megidézett tömeg egyes tagjairól és egyes, magányos tagjainak beszél, személy szerint: gyakran néven is nevezi őket. Bensősége képeket fest:

A szeme kék, de szürkének vélnéd
fáradtság mosta szürkévé kékjét.
Kezei eresek, lába dagadt.
Szobrász vésője nem ilyet farag,
ha mintáz mosolygó, üde lánykát -
anyja szemei sem ilyennek látják ...
Élete pernye, korommal lobban.
Pincérlány egy pesti tejivóban.

Ilyen képekben, melyek darabos valósága mögött a lélek jelenlétét érezzük, mutatja be csöndes környezetét, barátait, anyját, kis hugát. Képein a szeretet lágy humora csillog:

Ha látnál mostan verset írni engem
ez őszi estén hónapos szobánkban,
paprika, kenyér s könyv az asztalon
és kilenc paradicsomos üveg ...

Megható sorok. Abból, hogy megszámlálta az üvegeket, látom, amint a költő mereng. elevenen elém tűnik s eleven lesz a vers is, noha merész fordulatokat végez: a csendes szemlélődés csípős gúnyba hajlik, az utolsó sorok már csattognak, bátran csattoghatnak, a vers sikerült.

Mint minden csendes szemlélődő, indulatait ő is képzelgéseiben engedi szabadjukra. Torz, mesebeli tájak villannak elénk, hasonlóak Bosch képeihez, felettük boszorkány repül. A könyvnek vannak kiemelkedő és alacsonyabb pontjai, melyek itt-ott nyilván átmeneti hatásokat mutatnak, de minden versen érződik, hogy költő, nagyigényű, képességeinél is nagyobb igényű költő írta, aki az elválasztó vonal jobbik felén áll, a kevesek csapatában.

Jellemezni akartam, s most látom, hogy csak dícsértem. Ez nem volt szándékomban.. Jól ismerem Zelk Zoltán eddigi munkásságát. Második könyvét sem tartom olyannak, mellyel ő beérhetné. A versek értékes alkotások, nemcsak tetszenek, meg is hatnak, de nem elégítenek ki. Sejtem a költő alkatát, jellemét és temperamentumát és ennek határozottabb, biztosabb megnyilatkozását várom. Úgy érzem, az ő hangja nem a lemondásé. Világszemlélete kemény és tiszta, egyéni hanghordozása férfias és nem panaszkodó; van bátorsága még a kihívásra, a támadó gúnyra is. ismétlem, most keresi helyét. Fiatal költőről van szó, megmutathatom, merre látom az ő útját. Ami az ő nemzedékének is legnehezebb volt: a formát, a kifejezés összefogó keretét, ha küzködve is - visszahódította és egyre biztosabban kezeli.

Újra generációváltás előtt állunk. A háború utáni nemzedék elvégezte azt a feladatot, melyet a költészet fejlődése tőle várhatott. Hatástalanított egy befolyást, kihevert egypár betegséget, rendet teremtett, új területeket nyitott. Arca tisztán látható s ez jele annak, hogy tovább kell haladnia. Tovább fog haladni? Új korszak kezdődik a kis chapelle körül. Új költők neve hangzik s köztük, máris jó csengéssel, Zelk Zoltán neve.