Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 4. szám · / · FIGYELŐ · / · Rokonok
A rokonság problémáját, amely Móricz új regényének címet, légkört, anyagot, vonzerőt és életjogot ád, nem egy nagy regényíró vonta már be a maga külön világába s a Balzac Szegény Rokonainak romantikus drámájától a mi Kedves Atyafiainknak jókais bukolikájáig minden elgondolás megfér ebben a bibliai témakörben. Csakhogy a legtöbb idevágó regény, a Balzacé is, a közvetlen vérrokonságra, vagyis a családra szorítkozik, talán mert - szemben a rokonság szétágazó bizonytalanságával - minden népnél és mindmáig a család maradt a közösség alapsejtje, ez a, mint Spinoza mondaná: birodalom a birodalomban, amelyen belül a testvérek, vagy a szülők és gyermekek viszályai ma is bő tápot szolgáltatnak az angol vagy a francia írócéheknek. Balzac, a polgárság hőskorában, maga is spekuláló s gyűjtő polgár, a gazdag és a szegény rokon sajátos súrlódásait festette, amelyekben a pénz meg a rang elnémítja a «vér szavát». Proust, a századvégi művész, aki mindennek a végére járt, Bergottejával kapcsolatban s csak pár káprázatos sorban a művész és testvérei különös kapcsolatait elemzi, eredetük, környezetük, külső mivoltuk hasonlóságát s egyben azt a formáló és finomító képességet, amely a művész és vérei közé oly magas és magányos korlátot emel. Móricz, a magyar regényíró, az Eötvösök és Jókaik folytatója, ezt a részben lélektani, részben biológiai problémát magyarrá és politikaivá hangolja át - s ebben van e regénynek legfényesebb és legvakmerőbb újdonsága. A család, a szűkebb atyafiság ebben a könyvben csak kezdőpont, s amint a varázsló a magból virágzó cseresnyefát fakaszt, Móricz is e motívumot úgy fejleszti s tágítgatja a nagy magyar «rokonság» egyetemes fikciójává, hogy a kezdet kis csírájából egy egész várost, egy egész kort, egy egész társadalmat kitenyészt. Hőse, a derék Kopjáss Pista, aki közepes tehetségű, életű és becsvágyú hivatalnokból hirtelen városa főügyésze s a nagyurakkal egyenrangú hatalom lesz, töményítve mutatja a maga sorsán a rokonság minden baját, bonyodalmát és örvényeit. Amíg szegényen szerényen csak legszűkebb családjának, szép és józan feleségének s két eleven fiának él, szegényebb rokonai nyugton hagyják, a gazdagabbak meg nem ösmerik. Ámde alig hogy ranghoz jut, egymásután jelentkeznek mindannyian, a szegények, hogy pénzt, állást, rendelést, összeköttetést kapjanak s a gazdagok, hogy befonják őt is a maguk közös érdekei, üzletei és intrikái hálójába - s így lesz a vérrokonságból közéleti rokonság. Nővérének, a tanítónőnek állást adna a városi iskolánál; bátyját, a tudóst beültetné a városi múzeumba; öccsének a városi takaréktól kér helyet; egyik nénje otthont remél tőle, egy nagybátyja némi pénzt, egy másik városi szénrendelést egy «családi alapú» bányából - s a jó Kopjáss ád és igér, talán csak puszta gyöngeségből, talán a hirtelen hatalom pillanatnyi mámorában, talán mert még elevenek benne a gyermeki emlékek és hagyományok, talán önzetlen meggondolásból, hogy véreit kenyérhez juttassa, s talán tudatos elszántsággal, mert társtalan az urak között s igy akar hű szövetségesekre lelni a hatalomért való küzdelemben. Viszont a gazdag, a távoli, a birtokon belül élő rokontábor csakis akkor tekinti őt egyvérű s egyenrangú félnek, ha követi életmódjukat, fedezi minden üzelmüket s megelégszik azzal a konccal, amit éppen eléjedobnak. A harc megindul, akár azért, mert a hős kevesli a koncot, akár mert nem tud lemondani szegénykori ideáljairól - s itt van a nagy szemléleti a szerkezeti különbség a Rokonok és a Falu Jegyzője közt, amelyre pedig akárhányszor szinte kísértetiesen emlékeztet. Míg Eötvös lelkes, reformkori idealizmusa a jókat a haladókkal s a rosszakat a maradiakkal azonosította; míg főhőse, Tengelyi nem magáért vagy családjáért, hanem elvont eszmékért harcol; s míg maga az író is érezhető és tevékeny részt vesz alakjai közéleti küzdelmében: a Rokonoknál nem jók és rosszak, hanem gyöngék és erősek, úrhatnámok és urak, éhesek és jóllakottak viaskodnak, nem magas célért, csak a hatalomért s nem az író gúnyos vagy szenvedélyes részvételével, hanem egy éles tükörkép szinte szenvtelen kisugárzásában. Kik ezek a «rokonok»? ki ez a kedves alispán, ez a finom polgármester, ez a jóságos takarékigazgató és a többiek? «Az uralkodni tudók társasága», mondja Móricz, azoké, akik Árpád óta osztozkodnak itt a hatalmon, akik fölényes biztonsággal s jókedvű furfanggal védekeznek a kinnlevő szegények s a betolakvó új rokonok ellen s akiknek zárt uralma mintha minden Társadalom zártságát és uralmát jelképezné, a kizártakkal, a magányosokkal, a rokontalanokkal szemben. Kopjáss, aki szép és tiszta szándékokkal indult utnak, hogy aztán, mint oly sokan, már a hatalom küszöbén megrészegedjen s fontolgassa, ő szívjon-e, vagy az ő vérét hagyja-e szívni, - előbb-utóbb bizonnyal hozzáidomult volna a többihez. Csakhogy a régi, a vérrokonság, amelyet magával cipel az újhoz, idejekorán ráakaszkodik és visszarántja, - s mint egy szabályos tragédiában, nem bűne, csak gyöngesége buktatja el ... Egy Balzac, ha szabad így találgatnunk, talán másképp formálta volna ezt a hozzá méltó anyagot, amely azon nyersen is csupa ígéret és nagyvonalúság. Kopjáss helyett talán inkább a polgármestert állítja a középpontba, megnagyítva félelmesen, mint egy szörnyű ragadozót, esetleg egyik szegény rokont, akinek fojtott bosszúvágya csak a végén robbanna ki, váratlanul; s végül az egész cselekményt részként fűzte volna egy sorozathoz, hogy így adjon hátteret, hitelt és sorsszerűséget az egésznek. Móricz nem épít, nem kerekít, nem tervel és nem túloz, még annyit és annyira sem, mint a Fáklyában vagy a Sáraranyban. Csak néz és csak elmeséli, amit látott, minden mesterkélt arány vagy perspektíva, s minden írói hozzászólás vagy drámai fokozás nélkül, egyszerűen, egybefolyón, valami égi egykedvűséggel, amely mintegy magára hagy mindent, a témát, a történést, az alakokat, hadd fejlődjék mindegyik a maga kénye és rendeltetése szerint! Az egész regény menete mint egy síkvidéki árvíz: szétágazó kezdéssel, tétován terjedő fejlődéssel s hirtelen megtorpanó véggel - és olyan az alapja is: egy ittfeledt lápvilág, a maga «rokoni» faunájával s termékeny és ragadós iszapjával ...
Mi hát, magán a témán kívül, e regény jogcíme és érdeme s mi az, ami Móriczot, minden gáncs és hiánylás ellenére, legvérbelibb, legteljesebb, legélőbb regényírónkká teszi? Először is az élettel való friss, közvetlen, sose szűnő és szerelmes kapcsolata, az igazi regényírónak e szinte pogány hittétele, aki csak az életben hisz, csak az életet szereti, de azt viszont minden kis részletében s mindenemű válogatás, előírás és csonkítás nélkül. Ez a remek vitalitás minden igazi Móricz-könvyből és így a Rokonokból és felénkárad: ez képesíti az írót arra, hogy még az enyészetet is valami felsőbbrendű kedvvel, az élethívő optimizmusával s az anyagát vizsgáló mesterember nyugodt szakértelmével szemlélje, s ezért van, hogy sosem enged a mai regényírás ördögének, a determinizmusnak, amely olcsó és vigasztalan gépiességével már annyi nemzedéket elfogyasztott. Ebből az életérzésből fakad aztán a született regényíró gazdagsága: a szüntelen termelés, ez a lactea ubertas, amelynél a folytonosság egybeolvad a minőséggel; aztán az alkotó mámora, aki Curtius módjára merül az alkotás örvényébe s a maga külön életét vegetatív tüneménnyé változtatja; s végül valami érett túlság, a nyári földek túlsága, amely - szöges ellentétben az új Móricz-novellák szófukarságával - a stílus lágy kanyargásaiban, a cselekmény bogozásában, odavetett adomákban, átsuhanó mellékalakokban, felmerült s elejtett motivumokban ömlik széjjel, akár a termés, aratás után, a gépből, a kévékből, a zsákokból és a szekerekről, a bőség s a bizalom gondtalan természetességével ... Ha a regényt a maga lényegében s eredete szerint tekintjük, vagyis mint egy bővizű s nem mindig tiszta folyamot, amely versenyezni látszik az élet bőségével és folytonosságával, - akkor talán Móricz a mi egyetlen, így értelmezhető regényírónk, nem is annyira regényíró, mint inkább a természet tükröző és teremtő ősforrása. A Rokonok, ez az aránylag rövid regény, amely készülő színművek, száz meg száz friss novella s félbenhagyott nagy vázlatok zsufoltságából lép elénk, Móricz alkotó erejének minden jelét magán hordja s elsősorban valami rögtönzésszerű frisseséget, amely a mesélő mosolyát, hangszínét és lélekzését minden törés és kendőzés nélkül közvetíti. Mi ez az «élethűség» és «természetesség», amelyet Móricz legszívósabb kicsinylői is elösmernek és amelynek varázsa a legkényesebb olvasót is felvidítja? A Rokonokban, mint Móricznak legjellegzetesebb munkáiban, nincs külön sítlus és cselekmény, nincs külön jellemzés és lélekrajz, - minden egyetlen áradat háromszáz s néhány lapon át s ugyanez a kategóriahiány, amely kétségbeejtheti a kritikust, az olvasóban bizonyos korlátlan szabadságérzetet ébreszt. Minden egybefoly, semmi se vál külön, az író is beleárad a maga partalan meséjébe, s ha a szó nem volna oly igényes és oly könnyen félreérthető, valami derűs és fesztelen panteizmusra gondolhatnánk, minden népek meséinek s mitológiájának panteizmusára. Nincs itt szó természetimádatról: a természet, a Rokonokban, alig két helyen bukkan fel, egy rózsáskert és egy őszi reggel egy-két soros felidézésében, - mert hisz mi is van messzebb a természettől, mint a Kopjássék kisvárosa, amely a falutól már rég elfordult, de a nagyvárost nem érte még utól. Nincsen itt szó vallásról sem, amely túlmutatna az életen: a regény egész szemlélete a földi élethez tapad, a föld javait védi a gazdag s azért töri magát a szegény s legfeljebb itt kérdezhetnők: és aztán? mi lesz azután? Ám a mi írónk csak egy hitet ismer: az élet minél teljesebb tükrözését, amelyért lemond a maga külön énjéről, életéről, értelméről, minden áldozatos fintor s minden esztétikai póz nélkül, egyszerűen, ép kedvvel, mert ez az ő törvénye. A Rokonokban is ez a legszebb, a Kopjássék sorsának magától értetődő lepergése, kezdve az első fejezetnek, a «hős» első győzelmes reggelének káprázatos megjelenítésén, amelyben minden érzékünkkel «fogjuk» a hálószoba légkörét, az ébredő vágyakat, az álmos ember «belső monológját», az egész kispolgári létnek akóv- és irodaszagát, - az utolsó csatáig a polgármester és Kopjáss között, amelynek sötét csattanója oly fülledten kicsinyes és groteszk, mint az ilyen esetekben maga a sem jó sem kegyetlen élet. S közben, a regényen végig, hány kitünő jelenet, alak és részlet gomolyog, egymást tuszkolva s egymást szülve, valami termékeny kavargásban: a rokonok siserahada, egyre nagyobb gyűrűket vetve Kopjáss körül, aztán az urak kórusa, mint nagy, szárnyas madarak a mocsár fölött, majd a tilos szerelem, amelyet hol újraéleszt, hol egészen felemészt a hatalomvágy, s a Sertéstenyésztő botránya, veszteségekkel, váltókkal, hamis mérlegekkel, kijárókkal, tömérdek hivatalnokkal s kiállításra készült ólakkal, akár egy közéleti szimbólum! S még a mondatfűzés is ugyanazon vérkeringés érhálója. Csak egy példa, találomra: «Ez a «no öcsém!» onnan ered a kuruckorból, vagy még régebbről, az őskorok mélyéből, a harcok és verekedések remek világából, mikor kivágta a kis magyar magát az ellenség hadai közül s hetykén és nagyranőtt önérzettel jött meg újra a pátriába, hogy: no öcsém». Vagy ez a másik, talán még jellemzőbb: «Kellemes, szótalan teremtés volt, ő még nem is figyelte meg, nem törődött vele, lehet, hogy egy kicsit nehézfejű, vagy közönyös, vagy szórakozott, mert másra gondol, talán nem érzi jól magát a városban, sok a dolga, falura vágyik vissza, isten tudja mi baja ...» Gyönyörű mintái a szélesmellű, jólélekzetű magyar mondatnak, amely egyformán messze van a körmondat méltóságos tagoltságától s a művészi pongyolaság kiszámított kacérságától, s amely nem más, mint az élő beszéd természetes, magából folyó kereksége, a jónedvű s jónövésű fának magától szétágazó koronája - azé a claudeli fáé, amely nem bánja, mi jó vagy mi rossz, hanem csak nő, csak tünődik, megálmodja termését
«s boldogan érzi minden tagján
az ő dédelgetett terhét, gyümölcse élvezetes nehézségét!»